Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 9. szám - A magánalkalmazottak biztosítása Németországban

324 Munkásügyi Szemle trativ gépezet különböző részei között fennálló csodálatos kapcsolatok a bizottsággal, a választmányokkal, ezeknek független alválasztmányaival, a betegsegélyző pénztárakkal, az orvosokkal, a gyógyszerészekkel, amelyekben minden érdek védelmet talál, kivéve a biztosítottak érdekeit. Nem hisszük, hogy ez a rendkívüli kezelési gépezet fenn tud maradni* A magánalkalmazottak biztosítása Németországban. A Munkásügyi Szemle számára írta : dr. H. Schulz kormánytanácsos, a Reichsversicherungsamt állandó tagja. A gazdasági fejlődés, a nagyüzemek számának növekedése következtében a kereskedelemben és az iparban, hatalmas változásokat okozott a középnéprétegekben is, amelyeknél az önállóság elérése mindegyre megnehezült és amelyek ennek folytán tartósan önállótlan magánalkalmazottés hivatalnok-állásokba szorultak. Ezzel karöltve járt annak a szükségessége, hogy a magánalkalmazott hivatásának gyakorlására való képtelensége, vagy elhalálozása esetén fenyegető szükségnek kényszerbiztosítással eléje vágjanak. Ezt tették meg Németországban a magánalkalmazottak biztosításáról szóló 1911. évi december hó 20-án kelt törvénynyel, amely 1913. évi január hó 1-én lépett életbe. Közelfekvő volt az a gondolat, hogy a magánalkalmazottak biztosítását a rokkantbiztosítás kiépítésével valósítsák meg. De e gondolat ellen fontos pénzügyi és biztosítástechnikai aggályok szólottak. Ugyanezekből az okokból úgy látszott, hogy a magánalkalmazottak biztosítása céljából megkívántató intézménynek a rokkantbiztosítás teherviselőjéhez való kapcsolása alkalmatlan. Eltekintettek attól is, hogy, ami minden esetre lehetséges lett volna, a magánalkalmazottak biztosításának ügyeiben való jogszolgáltatást a munkásbiztosítás jogszolgáltató hatóságaira ruházzák. Ennélfogva a magánalkalmazottak biztosítását, mint a szociális biztosításnak teljesen önálló ágát létesítették a biztosítás saját teherviselőjével és önálló hatósági apparátussal. A biztosításra kötelezett magánalkalmazottak körét oly módon határolták körül, hogy a biztosításból kizárták az összes alacsonyabb szolgálatokkal foglalkozókat, a munkásokat, segédeket, legényeket, tanoncokat és cselédeket, és fölfelé az önálló iparosokat. Egyebekben a törvény a biztosításra kötelezett személyeket a birodalmi biztosítási törvénynek a rokkantbiztosításra vonatkozó rendelkezései alkalmazásával állapítja meg. A törvény szerint biztosítottak: 1. Vezető állásban levő alkalmazottak, ha ez a foglalkozásuk főhivatásúkat képezi; 2. üzemi tisztviselők, üzemmesterek és egyéb hasonló magas, vagy magasabb állásban levő alkalmazottak előképzettségükre való tekintet nélkül, irodai alkalmazottak, amennyiben nem alacsony, vagy kizárólag mechanikai szolgálatot teljesítenek, ha ez a foglalkozásuk a főhivatásúk; 3. kereskedősegédek és gyógyszertári segédek; 4. színpadi és zenekari tagok, működésük művészi értékére való tekintet nélkül; 5. tanítók és nevelők; 6. a német tengeri hajók alkalmazottai közül és a belvízi hajózás alkalmazottai közül a kapitányok, a fedélközi és a gépüzem tisztjei, kezelők és kezelőhelyettesek, valamint a hasonlóan magas, vagy magasabb állásban levő alkalmazottak, előképzettségükre való tekintet nélkül, mindannyian, ha ez a foglalkozásuk a főhivatásúk. A biztosítási kötelezettség a 16. életév betöltésével kezdődik és nem következik be, ha az alkalmazott a biztosításra kötelezett foglalkozásba történt belépésekor a 60. életévét már meghaladta. A biztosítási kötelezettség feltétele, hogy