Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 8. szám - Az ipari bíróságokról szóló törvényjavaslat

298 Munkásügyi Szemle 1.502 sztrájkmozgalom közül a hatósági közbenjárást csak 278 esetben vették igénybe, ami a békéltetésnél 116, a választott bíráskodásnál csupán 4 esetben járt eredménynyel. Az eredményesség arányszáma tehát V13 illetőleg 7375. És azóta még ez a sovány eredmény is folyton csökken. Olaszországban a békéitető bíróságot 1901-ben 1.007 sztrájk közül csak 12 esetben, 1902-ben 810-ből 6 esetben, 1903-ban 549 munkásmozgalom közül csak 3 esetben vették igénybe. Ezekben az államokban sem akarják a hivatalos körök belátni, hogy ez az intézmény azért nem válik be, mert helytelen és fölösleges, mert senkinek sem kell, tehát egyszerűen el kell törölni, hanem röstellve azt, hogy egy már megalkotott dolgot megsemmisítsenek és ezzel beismerjék, hogy új hivatalok létesítésében mily könyelműséggel járnak el, e hivatalok táplálása, részükre munkakör biztosítása végett igénybevételüket kötelezővé kívánják tenni. Az érdekeltséget tehát most már kényszeríteni kívánják arra, hogy e korcs hivatalokhoz forduljanak és azoknak ítéletét megnyugvással fogadjákNálunk is egyelőre csak a fakultatív békéltetést kívánnák behozni; ennek föltétlen következménye lesz az, hogy ezt már pár év múlva kényszerbékéltetéssé fognák átalakítani. Már pedig furcsa béke az, amely kényszer útján jön létre. Amikor tehát a törvénytervezet annyira sajnálkozik afölött, hogy Új-Zéland és Ausztrália rendszereit nem alkalmazhatta, ezzel nyíltan bevallja, hogy minden igyekezetével ezeknek követésére törekszik. Az 1908. évi ipartörvénytervezet sorsán okulva a kötelező békéltetés eszméjét óvatosan leplezi, s a trójai fa-ló mintájára a fakultatív békéltetés segélyével próbálja törvénytárunkba bejuttatni. Ha ez a fakultatív békéltetés meglesz, már nem fogják eltörülhetni, s minthogy egészen természetesen meddő marad, megerősítése végett majd könnyű lesz kötelezővé tétetni. Nagyon hibáznak tehát a munkaadó- és munkásszervezetek akkor, amidőn a fakultatív békéltetés ártatlan kísérletén kicsinylőleg mosolyodva, az egész kérdés fölött egy fölényes gesztussal vélnek túlmehetni. Üres szappanbúborék; úgysem fog beválni. Ezt a törvénytervező is már eleve tudta. Nem is ez a jámbor malaszt volt a célja, ezt csupán eszköznek használja. Amint a fakultatív békéltetést megkapja, azonnal elkezdi hangoztatni annak most már kötelezővé tételét, amivel azután mindazt a bajt és bonyolult viszonyokat megkapjuk, amit ezek a kényszerszabályozások azokban a szerencsétlen államokban, ahol ezeket bevették, mindenütt előidéztek. Ezek a »magas fejlettségi fokot feltételező« szabályozások a sztrájkok számát sehol sem tudták csökkenteni, csak új bonyodalmakat támasztottak és rengeteg költségű haszontalan bürokratikus apparátus fentartását tették szükségessé. Az indokolás egyik helyén nagyon helyesen utal arra, hogy a tapasztalatok szerint az angol és német békebíróságok döntésének szankcióját csak az a tekintély adja meg, amelyet e bíróságok szakértelme és tagjainak egyéni presztízse képvisel; mindenütt csak maguk a felek, az érdekeltek közvetlen kiküldötteiből alakított bíróságok tudtak eredményeket elérni. Nem a jogszabályoktól és megkötöttségtől, hanem a tapasztalatok és tudás fejlődéséből várható kölcsönös méltányosságtól és belátástól lehet csak várnunk az ipari gazdasági harcok elfajulásának csökkenését, a teljesen el nem kerülhető harcnak rendjét és fegyelmét. Amikor azonban az angol munkáskérdés tapasztalatainak e bölcs konklúzióját közli, egyszerre szint változtat és arra következtet, hogy célszerű és szükséges, hogy az állam a maga részéről az ipari béke érdekében tevőlegesen is közbelépjen. A törvénytervezet szerint a harcot nem megszüntetni, hanem megelőzni kell. Amikor tehát a felek megegyezésre jutni nem tudnak, elhibázott dolog volna, ha az állam tétlenül nézné a harc kiélesedését,