Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 2. szám - Nemzetközi Munkásbiztositás Magyarországi Egyesülete. Jegyzőkönyv

Munkásüyyi Szemit Megokolás. A felső bíróság ebben az esetben arra az álláspontra helyezkedett, hogy igénylőre nézve akkor, midőn a pénztári orvos tőle látogatásonként 20 korona orvosi díjat kért, fenforgott a sürgős szükség arra, hogy kis leánya skárlát betegségének kezelését egy helyben nyaraló és látogatásonként 2 koronát, 15 látogatásért 30 koronát felszámító orvosra bízza. A pénztár sem vonta ugyanis kétségbe igénylő amaz állításának valódiságát, amely szerint akkor, midőn gyermeke skárlátban megbetegedett, központja útján kérdést intézett a m—i kerületi munkásbiztosító pénztárhoz, hogy gyermekéhez melyik orvost hívhatja. Erre kapta azt az értesítést, hogy dr. H. H. r—i orvost hivja. Igénylő tehát, még ha nem is mondta volna az orvosnak, hogy ő pénztári tag, joggal lehetett abban a hiszemben, hogy az orvos az ő pénztári tagságáról tájékozva van. Rendes pénztári ügyvitel mellett ugyanis a pénztári orvosoknak arról legalább, hogy körzetükben, mely vállalatok, üzemek alkalmazottai vannak a pénztár kötelékében, tájékoztatva kell lenniök — s a fenforgó esetben az orvosnak tudnia kellett volna, hogy igénylő, mint szövetkezeti boltkezelő pénztári tag — vagy legalább is kétségei kellett volna, hogy e részben támadjanak és azok eloszlatása előtt nem lett volna szabad igénylőtől díjazást és pedig aránytalanul magas díjazást követelni. De a ielen esetben, amikor egy ragályos és életveszélyes betegségről van szó, a pénztár a köteles gondosságot is elmulasztotta, mert orvosát mindjárt akkor, midőn a betegség bejelentetett, nem figyelmeztette a beteg sürgős kezelésére — és egyben arra, hogy a ragály továbbterjedésének meggátlásán is tőle telhetőleg munkálkodjék — ami pénztári s egyben pénztárorvosi érdek is. Ezt a pénztár annál könnyebben megtehette volna, mert R.-val távbeszélő útján is érintkezhetett. Számbavéve már most egy skárlátos beteg gyerek apjának lelkiállapotát is, a felső bíróság a sürgős szükséget ez esetben fennállónak ismerte el s a pénztárra kellett, hogy hárítsa mulasztásának következményeit. II. A m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal 1913. évi szeptember hó 24-én kelt 1911. P. 410/5. számú ítélete. ítélet: A m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal a pénztár fölebbezését elutasítja és az I. bíróság ítéletét helybenhagyja. Megokolás. A fölebbviteli bíróság szintén bizonyítottnak fogadta el azt a tényt, amely szerint igénylőnek gyógyítása céljából hévvizfürdőre volt szüksége és pedig az I. bíróság ítéletében felhozott okokon kívül azért ís, mert a fölebbviteli tárgyaláson meghallgatott dr. H. K. orvosszakértő szerint igénylő idült betegsége ellen a gőzfürdő hatásos eredményt nem igért és fájdalmainak enyhítése csak hévvizfürdőtől várható. Ez a vélemény annál inkább megáll, mert miként az I. bíróság ítélete is helyesen rámutat, igénylő a pénztári főorvos jelentéséből is megállapíthatólag előzőleg egy éven át havonkint egyszer-kétszer kapott gőzfürdőt anélkül, hogy ez baját enyhítette volna. Mindezeknél fogva az igénylő által igénybe vett pöstyéni fürdő használata indokolt lévén ennek költségeit a pénztár, a hivatal bírói tanácsainak 15. sz. elvi határozatában megjelölt szükséges és bebizonyított mérték szerint megtéríteni köteles. A pénztár fölebbezésében fölhozottakra tekintettel kiemeli a fölebbviteli bíróság, hogy igénylő eljárása jogos volt és azt az 1907: XIX. t.-c. 59. §. utolsó bekezdésében megjelölt sürgős szükség hiányának okából sem lehet jogszerűen kifogásolni. Igénylő ugyanis a pénztártól fürdőbe utalást kért és csak a pénztár elutasító határozatának meghozatala és kézbesítése, valamint ez ellen irányuló felebbezésének előterjesztése után utazott el Pöstyénbe, amikor az I. bíróság elnökének szóbeli utasítás alapján magát dr. Sz. I. és dr. T. J. orvosszakértőkkel, sőt ezeken kívül dr. M. K. orvosszakértővel is megvizsgáltatta volt és ezek neki valamely hévvizfürdő fölkeresését ajánlották. Ebből a tényállásból kitűnik, hogy igénylő nem a pénztár elkerülésével szerezte be magánúton a gyógyfürdősegélyt, hanem ellenkezőleg és elsősorban éppen a pénztártól kérte azt. Más pedig abban az esetben, amelyben valamely igénylő a jogszerű eljárást követi és a természetben kijáró segélyt a pénztártól kéri, ennek elutasító határozata után nem kötelezhető tag arra, hogy a segély igénybevételével mindaddig várakozzék, amíg azt a bíróság természetben jogerősen meg nem ítélte. A pénztár elutasító határozata után a betegségi segély gyors kiszolgáltatásának mulhatlan szükségességéből folyó joga a félnek, hogy ezt a segélyt a