Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 13. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XVI. ülés, 1913. június hó 13-án

580 Munkásügyi Szemle téves értelmezésre adott okot, hogy a baleset utáni 10-ik héten túl a családtagok accesszorius jellegű segélyezési igényjogosultsága is megszűnik, holott a tagnak és hozzátartozóinak a betegségi biztosításból folyó jogai nem csorbulhatnak az által, hogy a tagot baleset érte. Ennélfogva a törvényben kifejezendőnek tartom a m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal 27. számú elvi határozatában kimondott jogelveket, melyek szerint az a körülmény, hogy a betegség esetére és baleset ellen biztosított tag balesetokozta egészségháborításban a 11-ik héttől kezdve már a baleseti számlára nyer gyógykezelést, egymagában meg nem fosztja sem a pénztári tagot attól a jogtól, hogy a balesettől független betegségében ezen jelzett 11-ik hét eleje után is a betegsegélyezési számla terhére nyerjen betegsegélyezést, sem a törvény 50. §-ának 5. pontjában említett családtagot attól, hogy a jelzett hét kezdete után keletkezett betegségében betegségi segélyezésben részesüljön. És pedig a bírói gyakorlat által ekícép helyesen értelmezett ennek a jogszabálynak törvénybe iktatása azért szükséges, hogy erről a jogosítványról az érdekeltek magából a törvényből szerezhessenek tudomást. Mert nem lehet kívánni tőlük azt, hogy ily bonyolult értelmezési kérdésben a bírói gyakorlatot ismerjék. A fürdőhasználat (kádfürdő) és gyógyvíz a gyógyításnak alig nélkülözhető, legcélszerűbb és olcsóbb eszközei, melyeknek a családtagoktól megvonása megokolatlan és a pénztárnak azzal az érdekével ütköznék össze, hogy a családtag is minél hamarabb meggyógyuljon. Ezért világosan kimondandó a törvényben, hogy erre a segélyre a családtagok is igényt tarthatnak. V. Fürdőhelyek, szanatóriumok és üdülőtelepek. Meghaladottnak vélem a vitát abban az irányban, hogy a tagok részére biztosított fürdősegély alatt érthető-e fürdőhelyeken tartózkodás és szanatóriumi ápolás. Hiszen tanácskozásunk főcélja nem a törvény értelmezése, hanem a tökéletesbítés irányának kijelölése. Ekép számolva azzal a tényleges állapottal, hogy a pénztárak már a törvény életbeléptetése előtt is a gyógyfürdők és szanatóriumi ápolás szolgáltatását gyakorlatba vették, keresnünk kell, hogy a törvénymódosítás alkalmából precizirozandó-e, hogy segélyek mily mértékben megokoltak ? Ami a fürdőkön tartózkodást illeti, azzal a véleménnyel szemben, hogy bizonyos specifikus gyógyfürdők (Gleichenberg, Karlsbad stb.) közvetlen használata nélkülözhetlen gyógytényező, számos orvosszakértő helyezkedett ellentétes álláspontra, azt mondván, hogy a gyógyeredmény legtöbb esetben elérhető az illető gyógytényezők (pl. ásványvíz, szénsav-fürdő stb.) házi használata útján is. E felfogás szerint a betegek legnagyobb részének nincs szüksége arra, hogy gyógyulása érdekében távoleső, esetleg külföldi gyógyfürdőkre küldessék. A gyógyulás többnyire a könnyebben megközelíthető közelebbi helyeken is elérhető volna a betegek megfelelő elkülönítése útján. És itt kapcsolódik ebbe a kérdésbe az a további ellenvetés, hogy az úgynevezett szanatóriumok, ahova a pénztár nagy költséggel tagjait most küldi, a gyógyítás célját nem is tökéletesen szolgálják. Eltekintve attól, hogy azok a magánvállalatok, amelyek a pénztárral kötött szerződések alapján a tagokat jelenleg ellátják, leginkább a nyerészkedés célját tartják szemük előtt, míg a betegekről csak tökéletlenül gondoskodnak és a gyógycél elérésére szükséges felügyeletet sem kellőleg gyakorolják; a célnak megfelelő szanatóriumi kezelés föfeltétele a zárt ellátás volna, vagyis az, hogy rendes életkörülményei között gyógyulását el nem érhető vagy családja egészségét veszélyeztető munkás elkülöníttessék és változott, kedvezőbb viszonyok közé helyeztessék. Tartózkodjék jó levegőn, részesüljön tiszta lakásban, fürdésben, gondos orvosi felügyeletben, bőséges és megfelelő táplálkozásban, stb. Azt hiszem, hogy az előadó úr szemei előtt is ilyen erdei üdülőtelepek létesítése lebeghetett, amelyeket a pénztárak közelében központosítva, házi kezelésben kellene létesíteni. És ha ilyenek rendelkezésre állanának, úgy a távoli fürdőhelyekre és idegen szanatóriumokba elküldés túlnyomó részben elkerülhető volna, eltekintve azoktól a kivételes esetektől, amikor a gyógyulás csak bizonyos helyen érhető el. Ez a megoldási mód talán megtakarításokkal is járna, de mindenesetre odavezetne, hogy a pénztár nem céltalanul és eredménytelenül dobná ki pénzét.