Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 1. szám - Munkásbiztosítás és választójog

34 Munkásügyi Szemle belül együttvéve legalább 1 éves tagság) kívánta volna kötni. Ezt a gondolatot sem lehet gyakorlatilag érvényesíteni. A pénztári tagság állandóságának akár kizárólagos, akár járulékos kellékként való elfogadását a betegsegélyző pénztárnak jelenlegi szervezete teljesen kizárja. Amennyiben ugyanis e kellék érvényesítésével az ipari munkásság jobb elemeit kívánjuk az értéktelenektől megkülönböztetni : e cél elérésére a pénztári tagság teljesen alkalmatlan eszköz. A betegsegélyző pénztár mai szervezete szerint a pénztárnak köteles tagja minden néven nevezendő ipari munkás, bárminő alárendelt szolgálatot teljesít, még ha az nem is ipari jellegű munka, amilyen például a közönséges kisegítő munkára csupán alkalmilag fölfogadott napszámos foglalkozása. Ekként annak a ténynek, hogy valaki egyszerűen tagja annak a pénztárnak, amelyet kizárólag munkásjóléti intézményként, nem pedig abból a célból alkotott meg a törvényhozás, hogy az ennek kötelékébe való tartozás valaha politikai jogoknak alapjává váljék, a választójog szempontjából nincs értéke. Ha pedig az ipari munkások választójogának megállapításánál az egyszerű betegsegélyző pénztári tagság ezek szerint semmit sem jelent, az se növelné e cenzus értékét, ha hosszabb ideig tartó pénztári tagságot követelnénk meg. A törvény szerint ugyanis a szolgálatból kilépő munkás még bizonyos ideig a pénztár kötelékében maradhat s önkéntes befizetések útján a tagságát fönntarthatja. így az a munkás is ki tudná mutatni azt, hogy egy évig egyfolytában, vagy éppen két éven belül egy évi időn át a pénztár tagja volt, aki talán havonkint, vagy hetenkint cseréli munkaadóját és munkanemét s aki esetleg ugyanannyi időt tölt tétlenségben, mint munkában. De maga a pénztári tagság azoknak sem ad különösebb minősítést, akik 1 éven át tényleg állandóan ipari munkát végeznek s szakadatlanul pénztári tagok. A mostani pénztári szervezet mellett, amely kizárólag betegség és baleset elleni biztosítás céljaira van berendezve, a pénztári tagság lényegében ugyanazt jelenti, mintha a munkás valamely magánbiztosítási társaságnak, vagy szövetkezetnek, vagy bárminő jóléti intézménynek lenne köteles, vagy önkéntes tagja. A pénztári szervezetet — jelen alakjában — sem a munkások szociális nevelésének, erkölcsi és értelmi színvonaluk emelésének, sem az igazi önkormányzatnak iskolájául nem lehet tekinteni. Akármilyen hosszú időn át pénztári tag valaki, ezzel nem lesz s nem is lehet műveltebbé, politikailag érettebbé. Tekintetbe véve még, hogy a pénztári intézmény — a közvélemény egy részének a komoly meggyőződése szerint — éppen a munkásság jól fölfogott érdekében gyökeres reformálásra szorul s a közeljövőben valószínűleg reformálás alá is kerül: nem tartanám sem a választói reformhoz fűződő nagy közérdekek komolyságával, sem magának a munkásságnak érdekeivel összeegyeztethetőnek, hogy az ipari munkások választójogát ilyen ingatag, esetleg csak ideig-óráig tartó intézményhez kössük; hogy a pénztárak jóléti jellegű intézményét politikai tényezővé tegyük; hogy egymással semmi benső összefüggésben nem levő fogalmakat szerves kapcsolatba hozva, az ipari munkások választójogát egészen, vagy részben a pénztári tagság fogalmától tegyük függővé. De nem lenne szerencsés gondolat az sem, ha az ipari munkások választójogát a betegsegélyző pénztári biztosítási díj alapjául szolgáló átlagos napibérnek, vagy általában a munkások keresetének bizonyos minimális mértékéhez kötnők. A pénztáraknak az átlagos napibérekre vonatkozó statisztikája s a munkásoknak ezen az alapon nyolc bérosztályba vajó sorozása olyan bizonytalan s annyira távol áll a valóságtól, hogy erre a teljesen ingatag alapra választójogot, éppen a munkások érdekében, szintén nem alapíthatunk. Ha pedig a pénztári statisztikára való minden tekintet nélkül, bárminő napi, vagy heti bérminimumhoz köttetnék az ipari munkások választójoga, ezzel áldatlan és állandó bérharcok alapját vetnők meg, mert bizonyos, hogy a megállapítandó s a mai viszonyoknak esetleg megfelelő választójogi cenzus egyúttal a munkások bérminimumra irányuló harcának a jelszava lenne. Ezzel a ballépéssel csak egy újabb gyujtóanyagot dobnánk be szociális életünkbe. A természeténél fogva különben is ingadozó jellegű s jövő alakulása tekintetében kiszámíthatatlan bérminimum elvileg sem lehet jogok keletkezésének föltétele olyan törvény keretében, amely a függő kérdéseket minél hosszabb időre kívánja nyugvóponthoz juttatni. A betegsegélyző pénztári intézménytől és tagságtól, valamint a munkások bérviszonyaitól teljesen függetlenül, más tényezők figyelembe vételével kell tehát a megoldást keresnünk.«