Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1913 / 11. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XIII. ülés 1913. évi május hó 8-án. (Folytatás)
Munkásügyi Szemle 471 folytathatná munkáját. Feltéve, hogy a pénztáraknak anyagi ereje lehetővé tenné, hogy minden oly beteget, kinél fizikális vizsgálattal tüdőelváltozást lehet megállapítani (latens, inactiv tuberculosis), vagy aki egyszer vért köpött, szanatóriumban lehetne elhelyezni: van-e Magyarországon annyi szanatórium, ahol a tuberkulózisban szenvedő pénztári tagok valamennyiét, kik szanatóriumi kezelésre alkalmasak, el lehetne helyezni. A szanatóriumi kezeléssel elért eredményeket vizsgálva, a budapesti kerületi munkásbiztosító pénztár statisztikai adatait veszem figyelembe s ezek szerint az állapítható meg, hogy az 1907., 1908. és 1909. évben szanatóriumban, vagy gyógyhelyen elhelyezett tüdőbetegek újból és ismételten is munkaképtelen állapotban kerülnek pénztári kezelés alá. Ez a körülmény igazolja, hogy a pénztár által joggal várható s kívánt eredményt a szanatóriumi kezelés nem hozta meg, mivel az akkor restaurált beteg egy idő múlva — előbbi munkájához és életviszonyaihoz visszatérve — visszaeső lett. Ezt a körülményt mérlegelve, előtérbe tűnik a tuberkulózisban szenvedők kezelésének Németországban s Angliában egymással ellenkező módja. Angliában a szanatóriumok száma aránylag igen kevés és így csekély a szanatóriumokban kezelt betegek száma is ; ezzel szemben az igen sok praeventív intézkedés mintaszerű. Németországban a szanatóriumi kezelési mód még kevéssel ezelőtt is a túlzásba csapott át, de ma már itt is sok hang hallatszik, hogy a szanatóriumi kezelés nagy költségei nem hozzák meg a kívánt eredményt s így ott is a szanatóriumi kezeléssel fokozatosan alábbhagynak. Angliában a szanatóriumok helyett üdülőtelepeket, üdűlőkerteket létesítenek, amelyek kis költséggel állíthatók fel s a célnak igen jól megfelelnek. A kezelés e módjához — belékapcsolva a gondozókat (dispensaire) — ma Németország is csatlakozik. Ezek előrebocsátása után áttérek az előadásnak arra az igen érdekes részére, amely egyrészt az orvosi véleményekkel, másrészt azzal a kérdéssel foglalkozik: mi történik az orvossal, ha tévedt, ha p. o. betegét elküldte fürdőhelyre, mikor erre nem volt szükség ? Ha a tisztelt előadó úr komoly meggyőződéssel nyilvánította azt a nézetét, hogy a tévedésekből eredő hátrányokért az orvost polgári per utján felelőssé kell tenni, akkor az arra illetékesek ezt a meggyőződését nem fogják komolyan venni s hozzá kell tennem azt is, hogy ily véleménynyilvánításával a munkásbiztosítás ügyének nem jó szolgálatot tett. Orvosi példák felsorolásának kikerülésével óhajtanám kiemelni, hogy az orvosi tudományt nem lehet paragrafusok közé szorítani s az orvos legjobb meggyőződése szerint végzett orvosi ténykedéseért nem a betegnek, sem a pénztárnak, sem más hatóságnak, hanem kizárólag a saját lelkiismeretének felelős. Nem lesz oly orvos, aki pénztárnál orvosi állást vállalna, ha a pénztár orvosi szolgálati szabályzata az előadó úr által említett rendelkezést tartalmazná. Én volnék az első, aki az orvosokat attól óvnám, hogy oly pénztárnál vállaljanak állást, ahol esetleges kezelési hibákért per útján vonatnák őket felelősségre a tagok által. Ellenezni kell ezt leghatározottabban már azért is, mivel ebből nem volna haszna, vagy előnye sem a pénztárnak, sem a tagnak, sem másnak. Ily törekvések helyett inkább azon kellene lenni, hogy az orvosokban ?_ szociális érzést növeljék, megtanítsák őket a hazai s külföldi szociális törvényekre, ismertessék velük azt a nagy irodalmat, amely a szociális-orvostan keretébe tartozik s főképp arra kellene törekedni, hogy az orvosegyetemen is foglalkozzanak a szociális-orvostannal s a munkásbiztosítással. Nálunk, sajnos, még igen csekély azoknak az orvosoknak száma, akik sociális-orvostani s munkásbiztosítási kérdésekkel tudományos szempontból is foglalkoznak. Erre vezethető vissza, hogy az az intézmény — az orvosi tanács, — amelyet a t. előadó úr mintegy orvosi areopágnak tüntet fel, éppen ily kérdésekben és orvosi dolgokban gyakorta épp úgy tévedhet, mert az abban helyet foglalók egy részének tagsági kineveztetésük első idejében nincsen meg a nélkülözhetetlen szaktudáson felül a pénztári kérdésekhez a kellő tapasztalata s ama gyakorlati érzék, amelyet csakis a pénztári tagokkal való hosszas foglalkozás, a pénztári intézménynek a helyszínén való tanulmányozása útján, s a megfelelő törvények gyakorlati ismerete alapján lehet elsajátítani. — Állításomat igazolja, hogy amikor tudományos alapon álló egyesületek ily kérdéseket tárgyalnak, a tárgyalásokon, és a mostan tartott ankéteken a jelzett intézmény tagjait sajnálattal nélkülözzük. Nem szívesen mutatok arra is, hogy akik e kérdéssel hivatalból tartoznak