Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 9. szám - Az Országos Pénztár balesetelhárítási programmja

393 JOGGYAKORLAT I EJ BETEGSEGELYEZES. Az 1898 : XXI. t.-c. 9. §-ához. A m. kir. Áll. Munkásbiztosítási Hivatal 1913 március 13-án kelt 1911. P. 28114. sz. ítélete. ítélet: A m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal D. I.-nek férje képviseletében benyújtott fölebbezését elutasítja s az elsőfokú bíróságnak az elmegyógyintézeti ápolás idejére esedékes táppénzre támasztott igényt elutasító ítéletét helybenhagyja. Megokolás : Az eljárt munkásbiztosítási választott bíróság ítéletét törvényes és helyes megokolása alapján kellett helybenhagyni. Első tekintetre szembeszökő, hogy a jelen pörbeli eset, melyben igénylő törvény (1898. évi XXI. t.-c. 9. §-a) rendelkezése következtében nyeri reá nézve ingyenesen a természetben elmegyógyintézeti kezelést az ellátással együtt, lényegesen különbözik attól a másik esettől, amely esetben igénylő a jótékonyság forrásából nyert kórházi, vagy gyógyintézeti kezelést s amely esetben a hivatal a pénztári tag részére a táppénzt megítélte. (Munkásbiztosítási Joggyakorlat 822. lap.) A Munkásbiztosítási Törvény nyújtotta jogokat tudniillik a jótékonyságnak jogilag nem biztosított szolgáltatása meg nem szüntetheti, könyöradomány nem pótolhat jogokat, midőn a Munkásbiztosítási Törvény az alkalmazottak segélyezését jogként biztosította. Csakhogy igénylő részére szintén kikényszeríthető jog gyanánt nyújtja a törvény az elmegyógyintézeti ingyenes kezelést, mint ahogy viszont ugyancsak a törvények rendelkezéseiből következik az elsőfokú ítéletnek abbeli megállapítása, hogy igénylő részére a szóban lévő elmegyógyintézeti ápolásnak idejére nem jár a táppénz. Figyelemmel ugyanis arra, hogy a nyilvános betegápolás költségeinek födözéséről szóló 1898. évi XXI. t.-cz. akkor jött létre, amikor az 1907. évi XIX. t.-c.-be foglalt munkásbiztosítási törvényt megelőző betegsegélyezési törvény : az 1891. évi XIV. t.-c. már hatályban volt, minden kételyen fölül áll annak a jogi fölfogásnak helyessége, hogy a legelőbb említett betegápolási törvénynek 9. §-a, mely a fizetésképes hozzátartozókkal nem biró szegény elmebetegek ápolási és szállítási költségeit az államkincstár terhére rója, ezeket a költségeket a munkásbiztosítás terhei közül, melyek között az a biztosítottakra vonatkozólag természetszerűleg szerepelne, kiemelte és a kincstára hárította át. Hogy mennyire kétségtelen a törvényhozásnak ez az áthárítási szándéka, annak félreérthetetlen igazolása a betegápolási törvény 9. §-ának végső mondata, amelynek értelmében az államkincstár még abban az esetben is fedezi a fizetésképes hozzátartozó nélkül lévő szegény elmebetegnek elmegyógyintézeti ápolási költségét, ha az a betegsegélyző pénztár tagja. Ekként ez a szóbanlévő törvényes rendelkezés már az 1907. évi XIX. t.-c. életbelépte előtt is a munkásbiztosítási jogrendszernek egyik alkotó része volt s az maradt ez utóbbinak érvénye alatt is, az elsőfokú ítéletben helyesen kiemelt azon tény következtében, hogy az utóbbi törvény 9. §-ának érvényét kifejezetten fönntartotta. A biztosítottra nézve különben közömbös, hogy a kellő kórházi, elmegyógyintézeti ápolást törvénybiztosította jog alapján kitől nyeri. Ellenben semmiféle támpont sincsen oly törvényhozási intenció föltételezésére, hogy az elmebeteg pénztári tag részére az elmegyógyintézeti ápolás és azzal együttjáró ellátás is, de egyúttal a legszükségesebb élelmezés megszerzésére szolgáló, vagyis az ellátásnak bizonyos fokú ellenértékét képező táppénz is adandó. Vagyis a pörbeli esethez hasonló körülmények között hiányzik az a legszükségesebb élelmezés biztosításában álló törvényes intenció, mely a táppénz intézményének létalapja. Hogy csak ez a törvényértelmezés megfelelő, azt kétségen felül helyezi a betegápolási törvény 9. §-ának az az intézkedése, mely szerint az államkincstár csak a szegény elmebetegnek elmegyógyintézeti ápolási költségét téríti meg. A gyakorlatban ugyanis ez az intézkedés oda vezet, hogy az elmegyógyintézeti ápolási költségek behajtása idejében mindig azt kell megállapítás tárgyává tenni, minősíthető-e fizetésképes hozzátartozók nélkül álló sze-