Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 1. szám - Jelentés az Országos Pénztár Közgyűléséhez

Munkásügyi Szemle 19 gyorsan foganatosítsa. A közvetítő helyi szervek takarékoskodva tartsák be a szabályokat és törvényes rendelkezéseket, az életképtelen pénztárak, helyesebben közvetítő helyi szervek oszlattassanak fel. Az anyagi helyzet rendezésére vonatkozólag határozati javaslat fekszik a közgyűlés előtt, tehát itt azzal nem foglalkozom. Az 1911. év eredménye a zárószámadások adatai szerint 43.000 korona hiányt mutat és nyolc millió korona künlevőséget tüntet fel, tehát a számoknak ily szárazon egymáshoz való állításából joggal azt is lehetne következtetni, hogy a mérleg szépítve van és valószínűleg még nagyobb a deficit, mert ezen nyolc millió követelésből még bevehetetlenség címén nagy öszszeget kell majd esetleg leírni. Ezt a feltevést negligálni tényleg nem lehet, de viszont kötelesség megemlíteni, hogy a 43.000 korona hiány tulajdonképen nem a közvetítő helyi szervek üzleti eredménye, hanem a központé, amelynek igazgatási költségeit az állam csak 600.000 korona erejéig vállalta és így a fedezetlenül maradt összeget a közvetítő helyi szervek 255 ezer koronás 2/s tiszta feleslegéből kellett pótolni és hogy — amint már jeleztem — az államvasutak betegsegélyző pénztárától, illetve annak fentartójától követelünk több, mint 2 milliót, amely a nyolc millió künlevőségbe beszámítva nincs, továbbá az államkincstár a be nem jelentett alkalmazottak után velünk bírói egyezséget kötött és egy millió kétszázezer koronát már le is fizetett a betegsegélyző tartalékalap javára és ezen összeg legnagyobb része tulajdonképpen a megelőző évek javára estek volna. Ha még ezen reális tételekhez hozzáveszszük, hogy a városokkal és községekkel nap nap után történnek egyezségek a visszamenőleg felszámított járulékokra nézve, amelyek legnagyobb részben szintén nem szerepelnek a kimutatott 8 millióban, akkor azt is konstatálhatjuk, hogy tulajdonképpen ha a kezdet nehézségeiből is folyó rendszertelenség fenn nem állott volna, a pénztár teljesen jó, aktív mérleggel számolhatna be. Mindamellett nem akarok optimista lenni és ezért az előrelátás kötelességénél fogva osztom az évi jelentésben lefektetett elvet, hogy a legnagyobb takarékosságra intjük a helyi szerveket és ha jövőre is deficittel zárnának az évi jelentésben megnevezett pénztárak, alkalmazza a közgyűlés a törvény 25. §-ának rendelkezését. Szükséges lesz ez azért, mert a törvény szelleme szerint minden helyi szervnek felesleget kell beszállítani a központba, hogy ezen fedezet révén a rendkívüli esetekben felhasználandó tartalékalapok és a munkásbiztosítás fejlődéséhez szükséges intézmények; kórházak, szanatóriumok, üdülőhelyek létesíthetők legyenek, de emellett a tagok egyéb segélyezési igényei is, mint a gyógykezelés, táppénzek mérve, tartama meghosszabbítható legyen és szűnjék meg az az anomália, amely ma fennáll, hogy éppen a 20 hét után, amikor leginkább szükséges a segélyezés, magára marad a beteg, akinek nincs módjában nyomorúságát enyhíteni. Több alkalommal hangoztatták különféle körökben, hogy a magyar munkásbiztosítás terheit nem birja az indusztria és hogy azok nagyobbak, mint a külföldi hason intézményekéi. Szabadjon cáfolatul rámutatnom évi jelentésünk 50. és 51-ik lapjain közölt táblázatokra, melyek bizonyítják, hogy Németországban átlag egy tagra évenként 8, sőt némely pénztárnál 12 koronával nagyobb járulék esett 1910-ben, mint nálunk. Különösen érthetetlen az úgynevezett kisiparosoknak támadó álláspontja, mert hiszen ezeknek jórésze alig alkalmaz több munkást egy, vagy két tanoncnál, akiknek biztosítási díját már nyomtatott szerződésben áthárítja a szülőre, vagy gyámra. És nemcsak ezen összegeket, de a segédektől levont járulékokat is — tisztelet a kivételnek megtartja magának, azon jóleső érzéssel, hogy tőle az új végrehajtási novella értelmében úgy sem lehet azt bevenni és legfeljebb az a szintén jóleső, törvényen alapuló kalamitás érheti, hogy megtiltják neki az alkalmazottaktól való levonás jogát, de