Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 1. szám - Az otthonmunkások gazdasági védelme

6 Munkásügyi Szemle vagy pedig tekintettel arra, hogy az otthonmunkások sok esetben még erre sem kaphatók, a bizottság tagjait a kormány nevezi-e ki. Részletkérdés az, bár igen közelről érinti már a lényeget, hogy a bizottság egyszerű szótöbbséggel hozza-e határozatait, vagy pedig, mint az osztrák törvényjavaslat szerint, úgy a munkaadó, mint az alkalmazottak képviselőinek 2/3-a szükséges ahoz, hogy érvényes határozat létesüljön. Részletkérdés még az is, bár szintén egyike a legfontosabbaknak, hogy állít-e fel a törvény zsinórmértéket a megállapítandó bér magasságára nézve: esetleg a helyben szokásos közönséges napszámot, vagy az illető munkáért a gyárban fizetett díjat, vagy pedig közelebbi meghatározás nélkül a tisztességes bér fogalmát állítván föl irányadónak a bizottság részére stb. De igenis foglalkoznunk kell, ha csak néhány szóval is, magának a kérdésnek elvi jelentőségével, nevezetesen pedig azokkal az ellenvetésekkel, amelyeket a bérnek ilynemű megállapítása ellen felhozni szoktak és ezzel kapcsolatban azzal, beilleszthető-e egyáltalán a bérmegállapításnak ez a rendszere mai gazdasági és jogrendszerünkbe. Az otthonmunkások minimális munkabérének ily bizottsági megállapítása ellen különösen három érvvel hadakoznak. Azt mondják, ellenkezik az azzal az alapvető gazdasági és jogi princípiummal, amely szerint a munkabér szabad egyezkedés tárgya. A munkaadó is szabad, a munkás is az, korlátozni tehát az egyiket abban, hogy »a munkaerőt milyen áron vegye«, a másikat abban, hogy munkaerejét »milyen áron adja el«. nem szabad. Gyakorlatibb jelentőségű az az érv, amely szerint az otthonmunkások bérének mesterséges emelése versenyképtelenné tehet egyes iparágakat. Ez az érv a kivitelre dolgozó iparoknál esik különös súlylyal a mérlegbe, mert hiszen a piacukat csak belföldön találó iparágak megfelelő vámokkal a munkabér emelkedése esetében is megvédhetők. A harmadik érv arra hivatkozik, hogy nincs is szükség az ilyen bérmegállapításra, mert hiszen a modern jog a többi uzsorás szerződésekkel együtt semmiseknek jelenti ki az uzsorás munkaszerződéseket is; ha tehát a munkás úgy találja, hogy vele szemben béruzsorát követtek el, módjában áll panaszával a bírósághoz fordulni, amely, az uzsorás munkabérszerződés megsemmisítésével, a munkaadó vagyonába átment munkaeredményért megítéli azt, amivel a munkaadó a munkás rovására gazdagodott, vagyis a méltányos munkabért. Az egyezkedés szabadságának szentségére alapított első érvvel röviden végezhetünk. Köztudomású ugyanis, hogy a szabadság érinthetetlen szentségének elve alapján társadalmat szervezni nem lehet. Különösen pedig a mai kor sem tekinti szentségtörésnek, ha a szabadságot, amennyiben az rabszolgaságra vezet, az emberszeretet, az erkölcs, az igazságosság és nem végső sorban: a gazdasági célszerűség nevében korlátok közé is szorítja. Ez az elv nyilvánul meg az államoknak a munka feltételeibe mind mélyebben belenyúló beavatkozásában, az államok munkásvédelmi tevékenységében, amire nem volna szükség, ha az egyezkedés szabadsága csakugyan képes volna önmagában is mindent jóra fordítani. Persze a munkásvédelmi tevékenység még csak elvétve jutott el maguknak a béreknek közhatalmi megállapításáig, de nem azért, mintha a munka egyéb feltételei és a munkabér közt, amely utóbbi lényegileg szintén csak munkafeltételnek tekinthető, elvi különbség léteznék, hanem azért, mert a közhatalom szempontjából a bér megállapítása minden más munkafeltétel megállapításánál nehezebb feladat, amelynek elhibázott megoldása végzetessé válhat ,az egész közgazdaságra. És itt jelentkezik a kapcsolat a most tárgyalt és a közt az ellenvetés közt, hogy az otthonmunkások minimális bérének megállapítása rontja az iparnak versenyképességét. Az első állam, mely az otthonmunkások minimális bérének közhatalmi megállapítását keresztülvitte, Viktória, ahol az.-