Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 2. szám - A munkásbiztosítás hatásköri kérdéseiről

Munkásügyi Szemle 57 és a törvény keretein belül az országos pénztár alapszabályaira bízta a hatáskör rendezését, kifejezetten is fentartva (114. §.) az országos pénztár felügyeleti és ellenőrzési jogkörét. Az önkormányzatnak a hivatal jóváhagyásától feltételezett, egyébként azonban szabad elhatározásától függ tehát, hogy a törvény korlátai között az országos pénztár és helyi szervei hatáskörét az országos pénztári alapszabályokban mindenkor akként állapítsa meg, amint ez a gyakorlati követelményeknek megfelel. Jelenleg az országos pénztári alapszabályok VII. fejezete intézkedik ebben a kérdésben. Előző tapasztalatok nélkül és a törvény céljainak magyarázatából elméleti úton vont következtetések alapján. Ha az országos pénztár és helyi szervei kölcsönös viszonyában gyakorlati észleletek tényleg módosítást kívánnak, az alapszabályok módosítása, nem pedig újabb főzetű életbeléptetési rendelet adhatja annak fogantyúját. Hiszen az országos pénztár közgyűlése, amely a helyi szervek kiküldötteiből alakul, ezek többségének kívánságára bármikor módosíthatja alapszabályait, abban az irányban is, amely a helyi szerveknek nagyobb működési szabadságot biztosítana. Ha pedig ez az irány számottevő pártolásban nem részesül, úgy semmi állami vagy egyéb közérdek nem kívánja ennek erőszakolását. Mindazok, akik oly megható gondoskodással törik fejüket a helyi szervek önkormányzatáért, kíméljék magukat ettől a gondtól. A helyi szervek illetékes helyen, az országos pénztár közgyűlésében bizonyára kifejezésre juttatják majd szabadságszeretetüket és önállósítási törekvéseiket, mihelyt ezt érdekükben állónak tartják. Eddig azonban erre nézve csak szórványos hangok voltak hallhatók. Az országos pénztári alapszabályok netáni módosítása mégis megfontolást érdemel abból az okból, nehogy a felügyeleti jogkör nehézkessé, kelleténél lassúbbá tegye a pénztári adminisztrációt. Ily megfontolást megérdemelne, hogy vájjon nem kellene-e a kerületi munkásbiztosító pénztárakra kötelezően előírni kezelési költségvetések felállítását. Ezeknek rendszeres felügyeleti tárgyalása és jóváhagyása ugyanis egyrészt szilárdabb alapra helyezné a kezelési költségek keretét, másrészt pedig lehetővé tenné, hogy a helyi szervek jóváhagyást igénylő határozatainak, illetőleg ügyleteinek száma csökkenjen, amennyiben különleges jóváhagyást csak a költségvetésen kívüli ügyletek igényelnének. Remélhető, hogy ez a rendezés, amely a törvényben máris előirt évi számadásoknak szintén igen jó alapot nyújtana, megtörténik, mihelyt a pénztári önkormányzatnak oly régen vajúdó szervezési kérdései, t. i. a tisztviselő- és orvoskérdés, megoldásra jutnak. A teljesség kedvéért megjegyezni kívánom, hogy az országos pénztárnak és helyi szerveinek jogviszonyáról elmondottakat az utóbbiaknak közvetítői hivatásával kapcsolatban, vagyis kizárólag helyi szervként való minőségükre vonatkozólag kell érteni. A kerületi munkásbiztosító, vállalati és magánegyesületi betegsegélyző pénztárak ugyanis abban a minőségükben, amely szerint külön vagyont szerezhetnek és abból tagjaiknak az országos pénztári segélyen kivül külön segélyt adhatnak, önálló vagyonjogi alanyok,*) amelyekre ebben a minőségükben az országos pénztár felügyelete és ellenőrzése törvényesen nem terjedhet ki. Minthogy azok, akik a hatáskörök rendeleti szabályozását kívánják, *) Ennek az álláspontnak a törvényből merített bővebb kifejtését megkíséreltem: Jogállam, 1908. évf. 57. lap.