Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. 4. ülés 1912. évi május hó 17-én

458 Munkásügyi Szemle illeti, e tekintetben a vélemények eltérők voltak. Azt tagadni nem lehet, hogy az elmúlt 5 éves ciklusban a betegsegélyezési ágazat terén rendkívül nagy haladás történt. Hogy mi illeti ebből az Országos Pénztárt, és mi a helyi szerveket, ez ebben a pillanatban közömbös. Azonban kétségtelen dolog, hogy ennek a lehetőségét az adta meg, hogy a centralizáció révén nagyobb anyagi eszközök állottak rendelkezésre. ífs ebben van a kérdésnek egyik nagy jelentősége. Azonban az is kétségtelen, hogy a kérdés másik oldalát is kellő megvilágításban kell részesíteni. Kétségtelen az is, hogy a takarékosságnak azon igyekezete, mely arra törekszik, hogy anyagi erőket gyűjtsön egybe, nem úgy, hogy jogos igényeket nem elégít ki, de azért, hogy lehetőséget teremtsen, további igények kielégítésére, erősen megfogyott. Ennek pszichológiai okai vannak, amint ezt Sarbó tanár úr is élénken megvilágította. Ezt a viszonyok még csak fokozták, annyiban hogy — véleményem szerint — ha az Országos Pénztár működése megkezdése óta olyan anyagi lehetőségek állottak volna rendelkezésre, amelyekkel bizonyos közös intézményeket megvalósíthatott volna, akkor nem keletkezhetett volna az a pszichológiai szempont a helyi szerveknél, hogy ők csak beszolgáltatják fölöslegeiker, de nem kapnak érte semmit sem közös intézményekben. Az tény, hogy az Országos Pénztár eddig nem volt képes a betegsegélyezés terén közös intézményeket alkotni, hogy melyek voltak az okai, az most mellékes. Az Országos Pénztár tisztviselője vagyok és távol áll tőlem, hogy szemrehányást tegyek; csak konstatálom, hogy nincs eddig olyan intézmény, melyet az Országos Pénztár létesített. Ez csak fokozta azt az országos érzést, amelyet t. Sarbó tanár úr kifejtett, hogy tudniillik a munkás azt tartja: inkább én legyek jól ellátva, mintsem, hogy egy feneketlen kasszába küldjem be a pénzt. Azonban e kisszerű felfogással számolni kell. Ezt a tényt látjuk és letagadnunk nem lehet. Ezt a felfogást csak fokozta az, hogy a választott bíróságok nagyfokú humanizmusa odajuttatta a pénztárakat, hogy olyan ügyekben, amelyekben aránylag kisjelentőségű dolgokról volt szó, inkább minden igényt honoráltak, még jobb meggyőződésük ellenére is, semhogy egy olyan apparátus elé vigyék a dolgokat, amelynek ülési költségei nagyobbak voltak, mint az az összeg, amelyről szó volt. Az én véleményem szerint ezek fejlesztették a dolgokat oda, hogy a kerületi pénztáraknak vagy helyi szerveknek nincs meg a nizusuk arra, hogy a közös intézmények szolgálatában bizonyos erőket egyesítsenek. Viszont az is kétségtelen, hogy a kerületi pénztáraknak teljes anyagi önállóságra való visszahelyezése visszajuttatná őket azon régebbi állapotba, amikor a segélyezési igényeket immel-ámmal látták el. És ha ilyen állapotban takarékoskodtak is, ez olyan kisszerű dolog volt, hogy abszolúte semmi komoly s nagyszabású cél fellendítésére alkalmas eredmények nem voltak elérhetők. Ennélfogva ha a munkásbiztosítást fejleszteni akarjuk, akkor kétségtelen, hogy arról is kell gondoskodni, hogy legyen egy olyan központi rezervoár, amely az apró tételekből előálló kis pénzeket összegyűjtse és előre meghatározott rendeltetéssel felhasználja. Ezt úgy képzelem, hogy a kerületi pénztáraknak a betegsegítési ágazatban való önálló gazdálkodása nagyobb mértékben biztosíttassák, oly értelemben, hogy ne kényszeríttessenek arra, hogy a felesleget adják át, hanem valamely előre meghatározott fix járulék megadására köteleztessenek, amelyre nézve úgy tartozzanak gazdálkodni, hogy vagy a járulékkulcsot tartozzanak annyira felemelni, hogy a fix járulékokat pontosan beszolgáltatni legyenek képesek, vagy legyen egy előre meghatározott összegű pótjárulék kivethető ilyen célokra. Tegyük fel azt, hogy hetenként minden munkás maga és a munkaadó minden munkása után 1—1 fillért fizetne, amit köteles a kerületi pénztár beszolgáltatni a központba, amely központ ezen összeget felelősség mellett kezeli. Az így beszolgáltatott összeg évenként már 1,200.000 koronát tenne ki. Ezen összeg alkalmas volna arra, hogy az Országos Pénztár olyan intézményeket hozzon létre, amelyek ma is feladatában állanak, amelyeket azonban eddig létesíteni nem tudott. Evvel párhuzamosan legyen szabad — közbevetőleg — megemlítenem azt is, hogy mindezek dacára az Országos Pénztár helyzete nem oly végtelenül sötét, mert kétségtelen ugyan, hogy elég jelentős hátralékok vannak és ezeknek minél kisebbre való redukálása eminens érdek, azonban abban a kimutatott hátrálékban benfoglaltatik a december hó 31-éig esedékessé vált járulék is, amely csak január hó végén kerül egyáltalán kirovásra s amely átlagosan csak 6 8 heti késedelemmel kerülhet befizetésre, vagyis két hónapi járulékot, mint forgótőkét kell számításba venni. Tehát 4 millió koronát, mint forgótőkét le kell vonni a hátralékból, ha reális képet akarunk festeni a pénztár anyagi helyzetéről.