Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. 4. ülés 1912. évi május hó 17-én

452 Munkásűgyi Szemle ismertük, hogy az általuk gyakorolt munkásbiztosítás szomorú karikatúrája volt a modern szociális biztosításnak. Ma az egyesítés ellenőrzése alatt a pénztárak mindig teljesebben teljesítik kötelességüket a beteg munkással szemben, sőt már ezen a tanácskozáson is felmerült az a panasz, hogy a pénztárak szolgáltatmányaikban túlmennek a megengedett kereteken, nem járnak el kellő takarékossággal sem. Annyi bizonyos, hogy a szolgáltatmányok bizonytalansága helyébe a teljes jogbiztonság lépett, az átmeneti idő súlyos küzdelmeinek dacára a "betegbiztosításnak még ez a laza egyesítése is fontos közegészségügyi tényezővé, elsőrendű kulturerővé avatta a magyar szociális betegbiztosítást. Ezt az általános országos javulást jóhiszeműen kétségbevonni nem lehet. Rövidlátás a helyzetet néhány, az egyesítés előtt is nagy és jó! vezetett pénztár szempontjából ítélni meg. Hallottuk, hogy nevetséges, ha a kis erdélyi pénztár betegeit Dudapestről utalják fürdőhelyre, mikor ott a közelben van fürdőhely elég. Ez a kifogás csak az egészen tájékozatlanoknak szól, mert csak azok nem tudják, hogy a helyi szerv most is a közeli fürdőhelyekre utalhatja betegeit, ha úgy akarja. Nem is beszélek arról, hogy azelőtt eszébe sem jutott sok kis pénztárnak az, hogy beteg munkást fürdőhelyre utaljon, bármennyire volt is annak erre szüksége. Nem jogosult az az állítás sem, hogy az egységesítés nem javította a gyógyszerellátást. Maga az a tény, hogy a gyógyszerrendelés szakavatott ellenőrzés alatt áll, hogy valaki megnézi ezeket a vényeket, elég volt ahhoz, hogy a legfeltűnőbb egyenlőtlenségek, a legkiáltóbb visszásságok megszűnjenek, vagy lényegesen csökkenjenek. A kölcsönösség az egyes pénztárak közt is nagyban javította a betegek ellátását és ha a kölcsönösség néhány függő kérdése még rendeztetni fog, még .nagyobb horderejűvé fog válni. Dr. Vályi táblabíró tagtárs úr csak nagy vidéki .központok megalakításától várja a javulást. Miután az állandó járadék megállapítását is ezekre a nagy kerületi pénztárakra bizná, a kis országos pénztárak egész sorának létesítéséről volna itt tulajdonképpen szó. Meggyőződésem, hogy a központosításnak ez a módszere nem volna célszerű. Kevés oly kulturális és egészségügyi gócpont van még ma az országban, hol nagy beruházás nélkü! ily központok létesíthetők volnának. A becsületesen keresztülvitt központosítás pedig iparunk mai tökéletlen fejlettségi állapotában egy központból történő ellenérzéssel is el kell hogy érhesse azt, hogy nem egynehány kevés, hanem minden kerületi pénztárban teljes értékű legyen a betegpénztári tagok ellátása, a taglétszám csekélysége és a helyi viszonyok folytán hiányos berendezéseket a maga központi, tökéletes berendezkedésével és felszerelésével egészítve ki. Dr. Vályi tagtárs úr ama javaslatára, hogy az állandó járadék megállapítása ily megnagyobbított kerületi pénztárakra volna bízandó, két ellenérvem van. Egy elméleti és egy gyakorlati. Elméletileg nem képzelhető el, hogy egy nagy balesetbiztosító egység, mint amilyen az 0. P., legfontosabb és létérdekeit legközelebbről érintő ténykedését, az állandó járadék megállapítását, anyagilag nem érdekelt, felelőtlen szervekre bizza, melyekben, mellesleg jegyezve meg, a vállalati pénztárak képviselve sincsenek. Másik, gyakorlati aggályom az, hogy a modern balesetbiztosítás technikája által megkövetelt berendezkedés és felszerelések, melyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy az állandó járadékok minden érdekeltséget megnyugtató módon megállapíttassanak, még csak igen kevés, egy-két kerületi pénztárnál vannak meg, és hogy iparunk mai fejlettsége mellett, mostani taglétszámunknál, sok ilyen tökéletes felszerelés létesítése nemcsak hogy nem vihető keresztül, de nem is volna gazdaságos. Hiszen még az O. P. sem tudott eddig tökéletes felszerelésre szert tenni, hiányzik még baleseti poliklinikája, mely nélkül modern balesetbiztosítás ma már alig lehet meg. Azoknak a panaszoknak kritikájánál, melyek a helyi szervek autonómiájának az O. P. által való elkobzása, az egységesítés úgynevezett túlhajtása ellen felhangzottak, nem tudtam szabadulni egy impressziótól, attól, hogy az O. P. igazgatósága tulajdonképpen nem más, mint a helyi szervek összességének, azok autonómiája által választott autonomikus képviselete, s hogy bizonyos mesterséges fogalomzavar idéztetett elő akkor, mikor az autonómia veszedelmeként tüntették fel az egységesítésnek ezt a formáját. Hiszen hallottuk azt a kifogást is, hogy minek a törvény alapján való merev egységesítés, alakuljanak inkább erős szövetségek, és így könnyen lesz, elérhető az egységesítés minden előnye az autonómia veszélyeztetése nélkül. Én úgy látom, hogy az 1907. évi XIX. t.-c. a betegbiztosítás terén oly laza egyesítést teremtett meg, hogy az 0. P. lényegében ma nem más, mint a betegbiztosítás helyi szerveinek szövetsége,