Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 11. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozása. III. ülés 1912. évi május hó 9-én

406 Munkásügyi Szemle most az a kérdés, hogy mért kell két szerv, miért kell az, hogy az Országos egy dologban vizsgálatot indítson s határozzon és az Állami is vizsgáljon és határozzon ugyanabban a — nem is pénzügyi érdekű — kérdésben Vájjon nem lehetne-e^ az Állami Munkásbiztosítási Hivatal beszüntetésével az Országos Pénztár hatásköréi tágítani, avagy az Országos Pénztár eltörlésével az Állami Munkásbiztosítási Hivatal hatáskörét teljessé tenni, amiáltal egyik oldalon igen^ sok pénzt takarítanánk meg, melyet üdvösebb s a munkásokra hasznosabb célra lehetne fordítani. Míg a másik oldalon a sok adminisztrációs munka — jelentések, kimutatások, táblázatok készítése stb. — elkerülésével a költségeket is lehetne apasztani. Felhozzák azt, hogy az Országos Pénztárra a baleseti kártalanítás szempontjából szükség van. Az én egyéni nézetem az, amit Vályi tagtárs is mond, hogy a baleseti sérülteknek merev centrális elvek szerinti kezelése^ teljesen felesleges, mert ha a helyiszervek megfelelően vannak szervezve, ép úgy láthatják el még az állandó járadékosok ügyét is, mint az Országos Pénztár. Igaz, felhozzák azt, hogy a vidéki orvosoknak nincs megfelelő képzettségük, hogy a vidéki orvosnak nincs kellő szakértői gyakorlatuk s ezért ott a járadékot megállapítani nem lehet, sőt még hallatszanak egyes oldalról nagy meglepetésemre oly hangok, hogy egyes vidéki pénztáraknál még egy rendes műtétet sem tudnak végezni. Ezen a hibán azonban nagyon könnyen lehetne segíteni. Nem kellene más, csak az, hogy az Országos Pénztár tűzzön ki a katonai ösztöndíjak mintájára néhány ösztöndíjat műtők képeztetésére; bizonyára fognak akadni az orvostanhallgatók között sokan, kik erre örömmel vállalkoznak, kik a diploma elnyerése után még V2—1 évig az O. P. által a szakértői kérdésekben kioktatandók s akik ezek után a sérültek kezelését teljesen megfelelően el tudják majd látni. Az Országos Pénztár már messze a törvény keretén túlmenve centralizál, pedig ennek semmi célja nincs s semmi hasznát sem láttuk eddigelé. Azt mondják ugyan, hogy a merev centralizációra azért van szükség, hogy a deficitet elkerüljék és hogy a kezelési költségeket apasszák. Igen tisztelt Értekezlet! Én azon az állásponton vagyok, hogy eme tervnélküli, hatalmi célzatból készülő szigorú s merev centralizáció a deficiten semmit sem fog segíteni és hogy ma még csak ennyi a deficit, az csak a tisztviselőknek és orvosoknak köszönhető. Nekünk, akiknek a munkásegészségügy szivünkön fekszik, azt kell vallanunk, hogy az egyes pénztáraknál már meglevő, de idővel lényeges módon emelkedő deficit onnan származik, hogy az egyes pénztárakra túlsók teher nehezedik. Nálunk minden kerületi pénztár, nemcsak betegsegélyezéssel s balesettel foglalkozik, hanem az egyúttal biztosítás a munkanélküliség, a családtagok megbetegedése, a tagok s családtagok rokkantsága ellen stb. A centralizáció szükségességét a kölcsönösség szempontjával is igyekeznek bizonyítani, t. i. hogv az egyik pénztárnál befizető tag a másik pénztár területén is élvezhesse jogait. Én pedig ezt el tudom képzelni az Országos Pénztár nélkül is, ha a szervezet úgy alakul, mint Ausztriában, ahol bizonyos számú pénztár Verbandot csinál egymással és ennek keretén belül igyekezik elintézni azokat a dolgokat, melyeket az Országos most túlmerev centralizációval akar megcsinálni. Az orvoskérdéssel, — melynek megoldása mellesleg megjegyezve, nem sikerült, ép azért, mert az Országos Pénztár hatalmi kérdést csinálva, igyekezett egységesen, országosan s merev bürokráciával megoldani — nem foglalkozom, de itt van egy másik dolog, amelynek ily módon való megoldását megkísérelte: a fürdők kérdése. Lehetetlen intézkedés volt az, hogy centrálisán Dudapestről intézzék majd pl. a csíkszeredai pénztárnak a fürdőügyeit, amikor ott Erdélyben nagy számmal vannak jobbnál jobb fürdők és ahol maga a kerületi pénztár sokkal olcsóbban és könnyebben tudja elhelyezni tagjait. Harmadik a gyógyszerkérdés, negyedik a kötszerkérdés. Egyiknek helyes és kielégítő megoldása sem sikerült, mivel minden egyes pénztárnál mások a viszonyok, melyeket a helyi állapotok tanulmányozása s figyelembe vétele mellett éber szemmel kellett volna kisérni. A felhozott okok tehát az Országos Pénztár szükségességét előttem nem igazolják. Vessük fel azt a kérdést, hogy amióta az Országos fennáll, jobb-e a betegsegélyezés ebben az országban ? Tagadhatatlan, hogy helyenként valamivel javultak a viszonyok, de általánosságban nem. Tehát ott tartunk, ahol tartottunk betegsegélyezés szempontjából az Országos Pénztár megalakulása előtt, mert ha az 1907. évi XIX. t. c.-et megelőző betegsegélyezési törvényt minden vonalon pontosan végrehajtották volna, legalább is a jelenlegi eredményt lehetett volna elérni. Az Országos Pénztárra a betegsegélyezés szempontjából szükség nincs, mert az összes felmerülő, a biztosítottak érdekeit s előnyeit célzó kérdések és intézke-