Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 2. szám - Átöröklés és alkohol

46 Munkásügyi Szemle Nálunk az állami munkásbiztosítási hivatal már létező és a szélesebb alapra fektetett munkásbiztosítással együtt fejlődő, sőt ennek eddigi fejlődésére irányító hatással volt intézmény, amelynek működésében mindinkább várható a politikai változások által nem érintett állandó tapasztalat és a dolgok mélyéig ható szakismeretek érvényésülése. Tagadhatlan ugyan, hogy az állami munkásbiztosítási hivatal vegyes szervezete és hatásköre, amely a bíráskodást és felsőbb fokú — felügyeleti — közigazgatást egyesíti magában, elüt egyéb állami intézményeink jellegétől, másrészt mégis az elnöki hatáskör és felelősség alatt gyakorolt közigazgatási ügykörnek a birói és biztosítási tanácsokba utalt bíráskodástól való határozott elkülönítése a vegyes jellegnek úgyszólván minden hátrányát eloszlatja. Ezenfelül pedig a munkásbiztosítási ügyeknek állami igazgatási szempontból ugyanegy hatóságnál való összpontosítása a szakszerűségnek eléggé meg nem becsülhető biztosítéka. A jelenlegi szervezet és hatáskör megbolygat ás ár a tehát semmi szükség nincs és pedig annál kevésbbé, mert csak egyetlen ponton való módosítás is olyan mélyreható változásokat vonhat maga után, amelyek még kipróbálatlan mivoltukban újabb nehézségek csiráit hordhatják. Akik higgadtan és megfontoltan ítélni képesek, ne tévesszék össze az állami munkásbizíosítási hivatal egy-egy konkrét határozata helyességének bírálatát maga az intézmény helyesságének és célszerűségének kérdésével, mert amint igaz, hogy sok bíróság sok rossz ítéletet hozott már, azonképpen igaz az is, hogy soha nem válhatik valóra a vádlottak és adósok legszebb álma, hogy: Pokolba minden bírósággal! Vagy talán csak a munkásbiztosítás az a tér, ahol ezt nemcsak a vádlottak, hanem a félrevezetett, jóhiszemű »előkelő idegenek« ís hiszik? A munkásbiztosítás érdekében azt kívánjuk, hogy csalódjanak ebben a hitükben. Átöröklés és alkohol. A Munkásügyi Szemle számára irta: Forel. Szociális szempontból a nemi életnek a fajfentartás a célja és láthatjuk, hogy az egész természetben a legalsóbbrendű sejtektől kezdve a legmagasabbrendű növényekig és állatokig, mindenütt ez a cél áll előtérben. És ha egyénileg, a rokonszenvnek és szeretetnek érzelmei vannak is vele összekötve, mindazonáltal végső elemzésben a természetnek célját a fajnak szaporítása képezi. A természetben minden élő lény küzdelmet folytat a létért, még pedig éietre-halálra való küzdelmet. Az erősebbnek, a ravaszabbnak, a szívósabbnak minden törekvése arra irányul, hogy elnyomja a gyengébbet, az ostobábbat és azt, amelyiknek kisebb az ellenállási képessége. Szerencsére úgy áll a dolog, hogy ezen küzdelem folytán igen sok állat és növény pusztul el és így a természet háztartásában helyreáll az egyensúly. Szó sem fér hozzá, hogy ez kegyetlen dolog. Azonban a föld nem végtelen, mint ahogy azt őseink hitték és így nem is szaporodhatnak rajta az állatok és növények egészen a végtelenségig. A természet az egyént jelentékenyen nagyobb szaporodási képességgel látta el, mint amekkora a földnek ama képessége, hogy valamennyit eltartsa és ha valamennyi utód, minden állat és növény életben maradna, akkor a föld egyáltalán nem volna elég. Ebben, az élő lények között a létért vívott küzdelemben az ember is részívett és résztvesz még napjainkban is. A régi jó időben, az ősemberiségnél, amikor még egészen vadon az őserdőben éltek az emberek, ezek nem a legjobb sőt ellenkezőleg, a legkegyetlenebb teremtmények közé tartoztak.