Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 13. szám - Az állami munkásbiztosítási hivatal judikaturája

408 Munkásügyi Szemle tőséget tulajdonítani, mint egyéb perekben. Rendszerint betegek és sérültek lépnek itt fel a betegségből, illetőleg a sérülésből kifolyólag érvényesített igényeikkel. Vájjon megkivánható-e tőlük, hogy saját betegségük mibenlétét, az azzal, illetőleg sérülésükkel járó munkaképességük csökkenését helyesen tudják értékelni és ehhez képest pontos igényt tudjanak előterjeszteni ? Vájjon azt, aki előtt a jótékony természet eltakarja bajának súlyát, a bíróság büntesse és kisebb segélyben részesítse, csak azért, mert nem ismerve fel saját állapotát, kevesebbet kért a jogosnál ? Hiszen tudvalevő, hogy a legjobb orvos diagnózisa is megbizhatlan saját bajával szemben. Azután nem szabad azt sem feledni, hogy a munkásbiztosítási, jelesül a baleseti kártalanítási perekben igen gyakori, hogy a baleseti következmények csak hosszabb idő multán fejlődnek ki teljesen és tisztán felismerhetőleg. Talán a pénztár, talán az alsó bíróság sem volt még abban a helyzetben, hogy bár kiváló szakértők igénybevételével is megállapíthasson olyan tényeket, bizonyítékokat és eredményeket, amelyek a felső bírósági döntésig a lefolyt idő során már nyilvánvalókká lettek, csak éppen maga a szerencsétlen sérült nem észleli még azokat. A munkásbiztosítási per természetével ellenkeznék az a formalizmus, amely ilyenkor is azt követelné a felső bíróságtól, hogy maradjon teljesen a fél kérelmének korlátain belül, még abban a tudatban is, hogy az ítélet ezen az alapon igazságot nem szolgáltat és meghozatala után szükségképen mielőbb meg fog indulni az újabb kártalanítási vagy újrafelvételi eljárás, olyan kérdés miatt, amelyet a bíróság már akkor lát, de észlelnie nem szabad. Ezért látjuk a németbirodalmi munkásbiztositási hivatal judikaturájában azt az általános küzdelmet, amelyet az 1885. évben kellő tapasztalatok nélkül kibocsátott és a polgári perrendtartásra támaszkodó, egyébként módosításokkal ma is érvényben levő eljárási rendelet ellen, illetőleg ennek ama megkötő rendelkezése ellen folytat, amely szerint az igények korlátain belül, »innerhalb der erhobenen Ansprüche« kell az ítéletnek maradnia. Halinásként nem sikerül, a fél újabb meghallgatásával, felvilágosításával, kitanításával odahat a bíróság, hogy a tévesen, talán helytelen irányban vagy csekélyebb mértékben előterjesztett igényét módosítsa, helyesbítse. A mi munkásbiztosítási hivatalunk jól tette, hogy őszinte álláspontot foglalt el és kerülő úíak helyett az egyenest és közvetlent választotta, amely az anyagi igazsághoz vezet. Talán ennek köszönhető, hogy az állami munkásbiztosítási hivatal bíráskodásában, egy-két, teljesen alaptalannak bizonyult esettől eltekintve, sikeres ujrafelvétel még nem fordult elő. Úgyszintén alig lehetett szükség ujabb kártalanítási eljárás megindítására olyan ügyekben, amelyeket az állami munkásbiztosítási hivatal már elbírált. Mindenesetre nyitva hagyta még az elvi határozat azt a lényeges kérdést, hogy mit ért igénypont alatt. Ennek a munkásbiztosítási per egész területére kiható eldöntése fogja közelebbről megállapítani az itt tárgyalt elvi határozat tartalmát és megszabni azt a korlátot, amelyen belül a hivatalból való felülbírálásnak kell történnie. Egyes, ha nem is elvi jelentőségű határozatokban már érintette is a hivatal ezt a kérdést. Sőt a járadékigény tekintetében a 14. és 25. sz. elvi határozatokban már el is döntötte, a midőn a járadékigényt, megnyíltának időpontjától kezdve, egységes igényponttá minősítette. A járadékra vonatkozó elvi határozatok azonban, valamint az állami munkásbiztositási hivatalnak az anyagi jog kérdéseit érintő elvi határozatai külön méltatást kívánnak.