Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 12. szám - Egy nagy harc és tanulságai

386 Munkásügyi Szemle A harc kiinduló pontja nemcsak érdekes, de a maga nemében különleges is. Ebben az esetben ugyanis a küzdelem kitörését jelentékeny részben a munkaadók követelései okozták, amelyek teljesítéséhez a munkásszervezetek nem akartak hozzájárulni. Hogy ez így van, mutatja a berliniek esete. A berlini építőiparosok szövetsége ugyanis még a harc kitörése előtt kimondotta, hogy a munkásszervezetek ellen indítandó harcban csak akkor vesz részt, ha részükről az eddigi szerződés föltételeinek rosszabbá tétele céloztatnék. A tizenhármas bizottság által a szerződésmintába újonnan fölvett föltételekért azonban küzdeni nem hajlandóak. És ezen az alapon április hó 20-án létrejött a kollektív szerződés a Verband der Baugescháfte von Berlin és a berlini építőmunkás-szervezetek között. A megegyezés alapját teljesen az eddig érvényben volt szerződés föltételei képezték és csak a jövőben fizetendő bérek nagysága képezte a berlini ipari bíróság egyeztető hivatala döntésének a tárgyát. Sőt a hamburgi építőiparosok már március 26-án megegyeztek az odavaló munkásszervezetekkel azon az alapon, hogy az érvényben levő kollektív szerződés lejárati idejét egészen egyszerűen kitolták 1913 március 31-ére. Ugyanígy egyeztek meg Bréma építőmunkaadói is munkásaikkal. Mik voltak hát azok a föltételek, amelyeket nemcsak Németország szervezett munkásai találtak elfogadhatatlanoknak, de amelyekért való küzdést három nagy német város szövetségbe tömörült munkaadói sem találták okszerűnek, célravezetőknek ? Anélkül, hogy a hosszú előkészítő munkálatok minden mozzanatát, s a munkaadók által a megegyezés föltételéül összeállított mintaszerződés minden pontját fölsorolni akarnók, mégis meg kell emlékeznünk a harc egynémely előzményéről, rá kell mutatnunk a fölmerült ellentétek egynémely főbb pontjára, ha az egész küzdelem elvi hátterét megérthetővé kívánjuk tenni. A kollektív szerződések Németországban is csak lassan-lassan terjedtek el az építőiparban és voltak egész országrészek, amelyeknek munkaadói elkeseredetten küzdöttek az ellen a rendszer ellen, amelyet a munkaadókra nézve sok tekintetben károsaknak tartottak. Ennek a lépésrőllépésre való előrehaladásnak, elterjedésnek a következménye volt, hogy az érvényben levő szerződések legnagyobbrészt kisebb területekre szorítkoztak {Ortsvertráge) és hogy a szerződések föltételei is különbözőek voltak, a szerint, hogy milyen engedményeket voltak képesek a harc idején a munkásszervezetek a munkaadókkal szemben elérni. Különösen az akkordmunka megengedhetősegét és gyakorolásának föltételeit illetőleg voltak a szerződésekben jelentékeny eltérések. A bérfizetések módját illetőleg is nagy eltérések mutatkoztak (minimális, átlag- és fokozatos bérek). Sok helyen volt kötelező munkaközvetítőjük a munkaadószervezeteknek, másutt nem volt megengedve ilyennek a bevezetése. A föltételek különbözősége sok zavar okozója volt. De sok helyen hangzott fel munkaadórészről az a panasz is — különösen ahol gyöngébb munkaadószervezetek állottak szemben erős munkásszervezetekkel -'- hogy az irásbafoglalt megállapodások megtartását sem lehetett mindenhol egyforma mértékben elérni. Hogy ezek az egyenlőtlenségek megszűnjenek, az építőiparosok birodalmi szövetsége a Frankfurtban (Majna mellett) székelő középnémet építőiparos-szövetség indítványára már 1907. évi október hó 21-én, Berlinben tartott rendkívüli közgyűlésen egyhangúlag kimondotta, hogy csak az ezen a közgyűlésen elfogadott mintaszerződés alapján köt akkortól fogva kollektív munkaszerződéseket. Ugyancsak egyhangúlag határozták el ennek a közgyűlésnek a résztvevői, hogy kötendő szerződéseik lejáratát mindenkor 1910. évi márczius hó 31-ére teszik és más lejáratú szerződést még akkor sem kötnek, ha a szakszervezetek a lejárat idejének megváltoztatása ellenében a mintaszerződésben foglaltaknál kedvezőbb feltételeket ajánlanának fel.