Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 11. szám - Szocziális biztosítás Angliában

356 Munkásügyi Szemle tárgyalásánál többen sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy a biztosítást nem lehet kötelezővé tenni, de senkinek sem volt elég bátorsága ahhoz, hogy a kötelező biztosítást hozza javaslatba. A betegsegélyezésről szóló javaslat nem is egyéb, mint a már meglévő, vagy ezután alakítandó pénztárak támogatása. A tervezet első szakasza ugyanis kimondja, hogy a szövetség pénzbeli hozzájárulással támogatja a betegsegélyző pénztárakat, amennyiben ezek megfelelnek a törvény intézkedéseinek. A javaslat igyekszik mindamellett egyengetni az útját annak, hogy későbben mégis kötelezővé tegyék a biztosítást. Nemcsak a kantonoknak, de az egyes községeknek is föntartja azt a jogát, hogy területükön az egész lakosságra nézve kötelezővé tegyék a betegség esetére való biztosítást. Ezt az intézkedést azzal igyekszik elfogadhatóbbá tenni, hogy külön állami kedvezményeket helyez kilátásba azon községek vagy kantonok javára, amelyek a kötelező biztosítást bevezetik. Azt remélik, hogy ha több helyen kötelezővé tették a biztosítást, a szerzett jó tapasztalatok utánzásra buzdítják a többi községeket is. így lassanként az egész országra kiterjedhet idővel a kötelező biztosítás. Egyelőre azonban a szövetségnek a meglévő 1.812 betegsegélyző pénztárat (420.000 taggal) kell támogatnia. Fontos a törvénytervezet azon intézkedése, amely a nőknek is biztosítja a pénztárba való belépést. Eddig sok helyen csak >férfipénztárak« voltak. Ha a nők is biztosítani akarták magukat, külön pénztárakat kellett nekik alakítani. 1903-ban 334.528 férfivel szemben csak 86.599 nő volt a betegsegélyző pénztárak tagja. Az új tervezet azonban attól teszi függővé a szövetség támogatását, hogy a nők épp oly feltételek mellett lehessenek a pénztár tagjai, mint a férfiak. Mivel azonban a nők általában jobban megterhelik a pénztárakat, amennyiben átlag több napon át betegek, meglehet, hogy némely pénztár inkább lemond az állami támogatásról, semhogy a nőket is fölvegye. Mindamellett remélhető, hogy a pénztárak legtöbbjének lesz annyi szociális érzéke, hogy nem vonja meg a nőktől e jogokat. A nőknek kedvez a törvénytervezet abban is, hogy kimondja, miszerint a gyermekágyas nőnek hat héten át kell betegsegélyt fizetni, még akkor is, ha ezzel egy éven belül több mint 180 napi segélyt kap. Ha az anya a hatheti gyemekágyi segély fölvétele után még négy hétig maga szoptatja gyermekét, úgy még külön 20 frank segélyt kap. A kötelező balesetbiztosítás úgy az üzemi, mint minden egyéb balesetről szól. A nem üzemi balesetek biztosítása ellen a gyárosok erélyes mozgalmat indítottak. A munkásság képviselői ellenben kijelentették, hogy enélkül a törvény rájuk nézve teljesen értéktelen, miután az üzemi baleseteknél eddig is biztosította őket a vállalkozó felelőssége. Hogy a vállalkozókat megbékítsék, kettészakították a biztosításnak ezt a két nemét. Az üzemi baleset biztosítását teljesen a vállalkozó fizeti, a nem üzemi baleset biztosításának háromnegyed részét a munkás, egynegyed részét a szövetség fizeti. Az orvosválasztás kérdésében csak nagynehezen jutottak megállapodásra. A szövetségtanács a föltétlen szabad orvosválasztás mellett volt, a bizottság azonban a betegsegélyző pénztárakra akarta bízni az orvoskérdés szabályozását. Ez ellen azonban az orvosok tiltakoztak, még pedig némi eredménynyel. A betegsegélyző pénztárak viszont azt állítják, hogy a föltétlenül szabad orvosválasztás olyan terheket róna reájuk, hogy e miatt kénytelenek volnának az egész törvényt visszautasítani. Végül megállapodtak abban, hogy az orvosválasztás föltételesen szabad legyen. A jogi kérdésre nézve abban állapodtak meg, hogy a biztosítási ügyek első fóruma a kantoni bíróság, második fóruma pedig a szövetségi bíróság. SZOCIÁLIS EGÉSZSÉGÜGY. A munkásság testi elsatnyulása. A német birodalmi gyűlés 1901 évben határozatot hozott, amely a hadkötelesek származásának és foglalkozásának a szolgálatképességre való hatásának vizsgálat alá vételét kívánja. A határozat értelmében 1902-ben megkezdték a statisztikai adatok gyűjtését és egész mostanig folytatták. Az eredmény a szolgálatképesség általános csökkenését mutatja. A mig 100 hadköteles közül 1902-ben még átlagban 57'8 szolgálatképes került ki, addig 1908-ban már csak 54*7. Érdekes a különbség a különböző hivatásoknál. A falun született, mezőgazdasággal foglalkozó lakosság szolgálatképességi aránya az említett időközben 60'5-ről 587-re sülyedt, a városban született, ipari foglalkozású lakosságé pedig 53'8-ról 49'7-re. A használhatóság csökkenése tehát az ipari és mezőgazdasági népességnél körülbelül egyforma. Az ujoncozásnál az egész időszakban teljesen egyformán jártak el. A falun a népes-