Munkásügyi szemle, 1910 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1910 / 9. szám - Küzdelem a tüdővész ellen

302 Munkásügyi Szemle A műhely és lakásviszonyok a nagy betegség terjedésére hatnak csak közre, de nem leküzdésére. A munkára már képtelen tüdőbetegeknek csak elenyészően csekély része jut kórházba, vagy szanatóriumba. A nyilvános kórházak legtöbbjében van egynéhány ágy tuberkulotikus betegek részére, e mellett a BékésGyula-i József fhg-szanatorium (1907-ben nyilt meg) és a Budakesz-i Erzsébet-szanatóriumban ápolnak néhány száz gümőkórost, közöttük ingyeneséket is. A Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztárnak van Szt.Endrén munkások részére szanatóriuma, továbbá Algyógyon (Erdély) az állam az állami gyárakban alkalmazott tüdőbetegek részére állított szanatóriumot. A tuberkulotikus beteg gyógyítására való intézetekről egyik kiváló ismerőjük dr. Rigler Gusztáv azt mondja: »Az a pár száz ágy, mely a magyar szanatóriumokban rendelkezésre áll, vajmi eltörpülő a lakosság félmillió betegének a számához képest, különösen, ha tekintetbe vesszük a kezelésre szükséges idő hosszúságát. Németország 1907-ben 30.000 beteget gyógyított. A nyolcvanas évek elején 10.000 lakosból évente 32 halt meg tuberkulózisban, 1906-ban csak 17-en pusztultak el 10.000-ből.« A munkára képtelen betegek zöme lakásában kénytelen időzni. Az orvosok a szabadban, a napon tartózkodást ajánlják, ismerve az egészségtelen lakásviszonyokat, úgy a betegek nagyrésze a napos utcákra, közterekre megy a fertőzés veszélyével fenyegetve a vele érintkezőket és terjed is ez úton a gümőkór. Budapesten — s talán más városainkban is — terek és ültetvények igen kis számmal vannak arányítva a Nyugat és Amerika nagy városaihoz s e terek is kisméretűek. Sőt a főváros legutóbbi terjeszkedésével nem járt együtt a terek és ültetvények szükséges gyarapodása. így azután még jobban zsúfolódnak a kevés és apró ültetvényes helyekre a tüdőbetegek, még nagyobb és több lehetőséget adva a baj terjedéséhez. A tuberkulózis áldozatainak nagy része a 15—65. életév között van, vagyis munkaképes, az országnak termel, vagyont produkál. Ezek munkaképtelenségét a nemzeti vagyon szenvedi meg, betegeskedésük idején eleitartásuk, gyógyíttatásuk költségei mind a társadalmat terhelik. Tehát az ország, a társadalom vagyoni érdeke is, hogy mennél kevesebb munkaképtelenje legyen. Budapesten 1906-ban volt 17.500 tuberkulotikus. Betegségük eltart legalább egy esztendeig, egy évre 300 munkanapot számítva, napját 2 koronájával, évi munkaérték-veszteségük 10 millió 500 ezer korona; ápolási költségüket évi 300 koronára téve, 5 millió 150 ezer korona. Vagyis Budapest közvagyona 17.500 tuberkulotikusa révén 1906-ban 15 millió 650 ezer koronával károsodott. 400.000 tüdővészes egy évi betegeskedése, fentiek szerint, Magyarországnak munkaérték-veszteségben és ápolási költségekben 360 millió korona kárt jelent. A felsoroltak eléggé igazolják a tüdővész elleni küzdelem sürgős és széleskörben szükségességét, egyben feltárják a mai gyógyítás törpe s elégtelen voltát. Minthogy pedig belátható időn belül a mainál sokszorta több összeg a tuberkulózis gyógyítására és az ellene való küzdésre nem remélhető, gyors és gyökeres javulás a lakás- és műhelyviszonyokban, valamint az ültetvények és terek nagymérvű szaporodása nem várható, más, kevés pénzen is előteremthető, sok betegnek gyógyítására alkalmas intézményt kell életbe léptetni. Ilyen a Németországban 10 évvel ezelőtt megvalósított és azóta széles körben elterjedt erdei üdülőtelep. Az erdei üdülőtelep nem helyezkedik szembe a szanatóriumi és kórházi kezeléssel, hanem annak kiegészítője kíván lenni. Az erdei üdülőtelepre kerülnek a kezdőstádiumban levő tuberkulotikusok és a már szanatóriumi kezelésre nem szoruló lábbadozók. Az erdei üdülőtelepek a gyógyulás szempontjából jelentősek és megvalósításuk — különösen a mi kórházainkban és szanatóriumokban szűkölködő, de gümőkóros betegekben gazdag országunkban és városainkban — ajánlatos, mert létrehozásuk és üzemben tartásuk nem kerül sokba.