Munkajog, 1934 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1934 / 3. szám - Az 1933-as év munkajogi joggyakorlata . 1. [r.]

18 MUNKAJOG 3 • szám felperes által beadott panasz folytán (27. §.) a döntőbizottság előtt eljárás van folyamatban. Minthogy pedig ez a panaszeljárás a bírói utat kizárja (27. §. 2. bek.) és így a per ama része tekintetében, hogy az alperes az 1933. évi augusztus hó 1-től tovább folyó időre a felperes nyugdíját jogosult volt-e csökkenteni, avagy nem, a Pp. 180. §-ának 1. pontja alá eső és a Pp. 180. §-a utolsó bekezdése, valamint 540. §-a szerint a felülvizsgálati bíróság által is hivatalból figyelembe veendő pergátló körülmény forog fenn, a m. kir. Kúrái a Pp. 505. és 182. 183. §§-ai alapján a fellebbezési bíróság ítéletének az alperest erre az időre is havi 400 pengő nyugdíj fizetésére kötelező rendelkezését hatályon kívül helyezte és a pert ebben a részében megszüntette." c) Az 1910/1920. M. E. sz. rendelet 22. §-a értelmében az ezen rendelet alapján támasztható követelések csőd esetében a tömeg tartozásaival, csődönkívüli kényszeregyezség esetében pedig a 4070/1915. M. E. sz. rendelet 31. §-ának első pomtjáblan (illetve ma már az 1416/1926. M. E. sz. rendelet 55. §-áhan) megjelölt költségekkel egy tekintet alá esnek. A hiv. sz. rendelet alapján támasztható követelés: a felmondási időre járó javadalmazás és a végkielégítés. A 4600/1933. sz. rendelet 35. §-a a kérdéskomplexummal kapcsolatban csupán a („törvényes") felmondási időre eső járandóságokról beszél, a végkielégítésről hallgat, amiből nyilvánvaló, hogy ezt az igényt nem kívánta előnyösen kielégítendő tételnek tekinteni, viszont ugyanakkor az 1910/1920. M. E. sz. rendelet 22. §-át nem helyezte hatályon kívül, az tehát még ma is fennáll. (Két egymásnak ellentmondó jogforrás.) A kérdéssel — tudtunkkal — eddigelé csupán a bpesti törvényszék foglalkozott, s igen helyesen mondotta ki (38 Pf. 15.957/933. sz. s 1933. december 22-én hozott Ítéletében), hogy: „A 4600/1933. M. E. számú rendelet 35. §-a nem helyezte hatályon kívül az 1910/1920. M. E. sz. rendelet 22. §-át és így a végkielégítés nem kvotálisan jár az alkalmazottnak." 3. Itt van helye a következők felemlítésének is: Mindgyakrabban fordul elő, hogy a Kúria munkaügyi tanácsának kiváló elnöke olyan esetekben, amikor kétféle döntés is lehetséges (és hányszor nem fordul ez elő?), vagy amikor az egyik fél oldalán a formai, (sok esetben ez szinónim fogalom a törvényi igazsággal), a másik fél oldalán pedig az anyagi igazság áll, avagy amikor egészen szubtilis körülménytől függ a per eldöntése, végül, amikor a munkavállaló, akire esetleg a per kedvezőtlen kimenetellel végződhetnék, hoszszú évtizedeket töltött az alperesi vállalat szolgálatában, legvégül pedig, amikor a munkavállaló rellativ értelemben vett nagy összegű követelésének megítélése a munkaadó vállalat teljes anyagi tönkretételét eredményezné, a feleket méltányos alapon való egyezkedésre szólítja fel, megindokolván mindannyiszor az egyezség megkötésének célirányosságát. Ez a felhívás nem sablonos értelemben veendő, mert az egyezség megköthetése érdekében a tárgyalásokat — a felek kérelme nélkül — hosszabb időre el is halasztja. Statisztikailag ki lehet mutatni, hogy igen sok esetben jött létre, még az egymással legelkeseredettebben szembenálló felek között is ilyen esetben egyezség. Nem mellőzhettük hallgatással ennek az örvendetes jelenségnek a fennforgását, annál kevésbé, mivel a munkaügyi tanács előző elnökénél ez madjnem sohasem, a legfelsőbb bíróság egyéb tanácsainál pedig ma is a legritkább esetben fordul elő, de szerfelett ritkán fordul elő — tisztelet a dicséretreméltó kivételeknek — az alsóbbfokú munkaügyi bíróságoknál is, jóllehet a 9180/1920 M. E. sz. rendelet 16. §-a az elsőfokú munkaügyi bíróságra kötelezően írja a következőket elő: „A jogvitának vagy egyes vitás kérdéseknek egyezség útján való elintézését minden esetben meg kell kísérelni és ezt a per folyamán több ízben is meg lehet kísérelni." Az alábbiakban nemcsak a Kúria határozatait fogjuk ismertetni. A szolgálati viszony fennforgásának kérdésében ismételten kimondotta a Kúria: ,,A szolgálati viszonynak általában nem lényeges ismérve az, hogy a szolgálat ellenértéke előre meghatározott állandó összeg legyen, mert nincs kizárva, hogy az ellenérték egészben a megkötött ügyletek után elért jutalékban vagy felánban legyen megállapítva. Nem lényeges kellék az sem, hogy a szolgálat kizárólagos legyen, mert nincs kizárva, hogy az alkalmazott a főnöke engedelmével vagy tudtával a maga vagy más részére is ügyleteket kössön. Lényeges ismérve ellenben az, hogy a munkavállaló a tevékenységét, vagy annak egy részét a munkaadó részére, a háztartása, gazdasága vagy üzlete körében teljesítendő szolgálatokra, ellenérték mellett, állandóan lekösse." (P. II. 1330/1932.) Az általános jogelveknek felel meg a következő döntés: „Abból, hogy a munkaadó levélben a szolgálati szerződésnek a kiadását Ígérte, nem következik, hogy az írásbeliség a szerződés érvényesen létrejöttének a feltételéül kiiköttetett." (P. II. 6306/1930.) Ebbe a témakörbe vágnak a következő döntések is: „Szolgálati jogviszony valamely munka állandó teljesítéséből és ennek a teljesítésnek az elfogadásából is keletkezhetik és így az a körülmény, hogy a munkavállaló és a munkaadó között szolgálati szerződés sem szóval,