Miskolci jogászélet, 1943 (19. évfolyam 1-10. szám)

1943 / 7. szám

oda tűzték dísznek a kerék kellős közepébe. Kerékbetörésre használt kereket láthatunk a pozsonyi múzeumban. A múltba visszatekintő kassai polgárnak nem kell messzire mennie, ha a lefejezés emlékeit akarja látni. A Miklós börtönben őrzik azt a vörösre festett tölgyfaszéket,, mely mint hóhérszék még 1837-ben is szolgálta a nemes város közbiztonságát. Mihalik Sándor azt állítja, hogy az elítéltnek arcával a támla leié fordulva mintegy lovagolva kellett reáülnie a székre. Kezét, lábát a szék támlája alatt a szék hátsó lábára erősített vasrúdon lévő karikához erősítették, nyakát a szék támlájára hajtotta s ilyen helyzetben csapott le rá a hóhér Kassa városának ugyancsak a Miklós börtönben lévő hatalmas nyakazó pallosával A székre s a padosra vonatkozóan értékes adatokat közöl Mihalik Sándor a Miklósról írott művében. Ezek megismétlésébe nem bocsátkozunk, de megjegyezzük, hogy Mihalik Sándor alighanem téved abban, hogy a nyakazásra elítélt a hóhérszékre lovagolva és a szék támlájával szembe fordulva ült rá. Ennek ellene mondanak az egykorú képek, metszetek, különösen a Szegedinecz Pero és társainak kivégzéséről (1736.) készült, a Vájna Károly birtokában volt s többször idézett művének 245. oldalán közölt metszet, amely a Kivégzés tömegjelenetét ábrázolja. Ezen a metszeten négy lefejezést lenét megfigyelni. A négy elítélt közül kettő térdel, kettő pedig széken , ülve fogadja a halálos csapást. Mind a négy bakó hátulról sújt a két kézre fogott pallossal és a széken ülő elítéltek nem lovagolva: ülnek a széken, hanem a hátukat a szék támlájának támasztva, ölhetett, öszszekötözött kezekkel. Én a kassai hóhérszéket illetően azt merem állítani, hogy erre is, hátát a szék támlájának támasztva ült ]e az elítélt s kezét, lábát, de a kezeit mindenesetre a szék támlája mögött erősítették, kötözték hozzá a támla alatti vasrúdhoz. A bakó Kassán is hátulról sújtott. Merőben téves az az állítás, hogy a lefejezés „humánus" módját (a lehulló bárdot) először a nagy francia forradalomban használták. A lehulló bárdot láthatjuk már Cranach Lukács (1472—1553) egyik fametszetén is (München, Kupf erstichkabinet.'B. 48.). Sokszor találkozunk különösen az újabban egyre szaporodó történelmi regényekben a karóbahúzással. Az előbb említett metszeteken ezt a büntetést is megfigyelhetjük, de csak nagy nehezen, hosszas kutatás után bukkantam rá egy Houfnagel metszetre (Pilch Jenő „A hírszerzés és kémkedés története" c. műben), amelyik a karóbahuzás műveletét ábrázolja. Míg ezt a képet nem láttam, nem is tudtam elképzelni, hogy miként is történt a karóztatás. Ezen a képen, mely Pápa várát ábrázolja, az előtérben jobb „ügyhöz" méltó buzgalommal serényen folyik a karózás. Buzogányos daliák ügyelnek fel rá. Egy lankás dombon már öten vonaglanak a szörnyű karókra tűzdelt szerencsétlen nek, közülük az egyik nyilván azért tárja ki oly esdve karjait a mellette álló 'lándzsás- vitéznek, hogy könnyítsen rajta egy kegyelemdöféssel. Ez azonban szigorúan tilos volt. Az előtérben folyik a karóba vonás, a kép szerint a következően: az ember átlagos magassságát mintegy háromszor meghaladó magas és vastag, igen hegyesre faragott karót illesztenek a földre fektetett elítélt altestébe. Ezt a földön heverő karót két ember tartja, mialatt az elítéltet a bokáira kötött hoszszú kötelekkel hatan húzzák a karóba. A karó természetesen iszonyatos kínokat okoz és a belek és a hasi részek átfúrása után az elítélt hátán jön ki. Ezek után a karóra tűzött egyént egy előre kiásott gödörbe állítják s ezzel az „igazságnak elég tétetett". A halált, ha ugyan aiz el100