Miskolci jogászélet, 1931 (7. évfolyam 1-10. szám)

1931 / 9-10. szám - A főkegyúri jog és problémaköre. Válasz Zsedényi Béla dr. "Vitás közjogi kérdések" c. cikkére

MISKOLCI metni nem engedte modern, nyugatról átplántálni szándékolt, még oly szép és finom jogintézmények kedvéért sem. Grosschmidot sokan reakciósnak tartották, mert oly szívósan ragaszkodott a rendi Magyarország magánjogi intézményeihez. Ez a vád azonban alaptalan, mert Grosschmid ragaszkodásának oka nem a reakció szeretete, hanem azon hite, hogy „amit a müveit nyugat kidolgozott és nagy fáradsággal kifejlesztett, az mind szép, hasznos és hasznosítható dolog. De nemzeti kinccsé a külföldi törvények és törvénykönyvek csak a rájuk magunk által fordító't munka arányában és minősége szerint válnak." Őseink évszázadokon át formált jogintézményei — ha azok nem csupán jogtörténeti reliquiák, hanem életképes jogintézmények, — nekünk azért oly becsesek, mert a nemzet, évszázados munkájával, sütötte rá géniusának a bélyegét. Ma, amikor egy egész világ fogott össze ellenünk és nemzeti létünket védve megfeszített küzdelmet folytat a magyar, lehetetlen levett kalappal nem köszönteni a mestert, ki a politikai „magyar nemzetnek úgyszólván minden egyes tagját átjáró szellemi tulajdonit képező magánjogi elveket, átmentette és ezzel oly szétszakíthatatlan szellemi köteléket létesített, amely nincs figyelemmel a politikai országhatárokra. Az egész nemzet hálája, tanítványainak rajongó s ragaszkodó szeretete, és a jogászvilág bámuló elismerése állanak őrt, szép eredményekben gazdag, termékeny és termékenyítő s Isten kegyelméből hoszszúra nyúló élet alkonyán, Grosschmid jubileumánál. Sztehlo Zoltán ár. A főkegyúri jog és problémaköre*) (Válasz Zsedcnyi.Bcla.dr. „Vitás közjogi kérdések" c. cikkére) Elsikolva Zsedényi Béla miskolci jogakadémiai tanártársamnak nekem szóló s „Vitás közjogi kérdések" címen ezen lap előző számában megjelent cikkének prologszerű, a tudományos vita kellékei felől in abstrakto formában értekező, de in konkreto kétségtelenül terhemre értett sorain, melyeknek elvontan értett helyességével különben mindenben egyetértve, de azoknak konkrét alkalmazási vonatkozásai felől nem kívánván egy nem a dolog érdemére tartozó s előreláthatólag teljesen meddő vitába bocsátkozni, — áttérek fejtegetéseinek érdemére. I. Megállapítom mindenekelőtt, hogy Zsedényi kollegám sem tartaná helyesnek azt, ha Molnár Kálmán a főkegyúri jog meghatározásánál a magyar jogszabályok között is bifurkált volna, szerinte azonban — és tulajdonképen csak ez képezi a kettőnk közötti különbséget — Molnár nem is bifurkált a magyar jogszabályok között. így állván a dolgok, a kettőnk közötti erről folyó vita nem jogvita többé, hanem mondattani vita. A kérdés ilyképen az, hogy ha úgy fejezem ki magamat, mint Molnár fejezi ki magát, hogy a főkegyúri jogot a koronás apostoli király nem általában az idevonatkozó magyar törvények, hanem csak „azon magyar jogszabályok (törvények, •) A vita végleges befejezése coljából fenti viszontválasznak aelyt adtunk s ezzel a. Zsedényi Béla részéről mar lapunk 7—8. számában befejezettnek jelentett vitat, a lap részéről is immár véglegesen befejezettnek jelentjük ki. (Szerkesztő.) JOGÁSZÉLET (62)^ szakásjog) szerint gyakorolja, melyek e jogkörnek egyházi eredetére és természetére való figyelemmel alkottattak, — ez a mondatfüzés mondattani értelmezés szerint bifurkátió-e a magyar jogszabályok között aszerint, amint azok erre való figyelemmel vagy figyelem nélkül alkottattak. Én azon a véleményen vagyok, hogy ha ez mondattanilag a bifurkátiónak nem tipikus esete, úgy akkor nincsen bifurkátió egyáltalán. Annak igazolásául, hogy itt nincs és illetve nem lehet bifurkátió, Zsedényi annak illogikusságát hozza fel érvül. Zsedényi ugyanis, tekintettel arra, hogy Molnár szóban forgó definitiójában előbb a kánonjogi szabályok között már bifurkált s azok közül a magyar jogrenddel ellenkezőket nem acceptálta, illogikusságot látna abban, ha viszont a magyar jogszabályok közötti bifurkátió eredményeképen mellőztethetnének magyar jogszabályok. Én ebben Zsedényivel egyetértek, azonban ezzel nem bizonyít az én azon állításom s illetve megállapításom ellen, hogy itt mondattani értelmezés szerint egy kézenfekvő bifurkátió van a magyar jogszabályok között is, hanem bizonyít a definitió illogikussága s következésképen annak tarthatatlansága mellett. A definitió illogikussága pedig még nem akadályozhatná meg a közelebb fekvő, a szószerinti értelmezésre támaszkodó s a magyar törvények mellőzésére irányuló törekvést. Ezt ugyan — elismerem — definitió nélkül is meg lehet tenni, de a közjog tudománya tartózkodjék attól, hogy esetleges ilyen törekvéseknek nyújtson a maga süppedékes és illogikus meghatározásaival a jogszerűséget mimelő lehetőséget. Nem tudom azonban megérteni Zsedényinek azt az érvelését a Molnár féle definitió logikusságának védelmére, mellyel az önmagam azon megállapítását hozza fel érvül, hogy a magyar jogszabályokkal ellentétes kánonjogi rendelkezések mellőzése egy elemi tétel a magyar közjog nézőszögéből. Ez ugyanis egy kétségtelenül helyes megállapításom volt, de ezt a Molnár féle meghatározás logikusságának védelmére igazán nem lehet felhozni. Az én helyes megállapításommal még nincsen megakadályozva a Molnár féle meghatározásra támaszkodó az a — megengedem, hogy illogikus, de kétségtelenül egyik — jogmagyarázati lehetőség, hogy mellőztethessenek magyar jogszabályok. Hogy pedig de lege ferenda — amint Zsedényi érvel tovább a Molnár féle főkegyúri jogi meghatározás védelmében — milyen szempontok kell, hogy irányítsák a magyar törvényhozást főkegyúri tárgyú rendelkezéseiben, nem kétséges, hogy ezekben a legközvetlenebbül érdekelt egyházra kell különös figyelemmel lennie. De ha a római kúria megítélése szerint mégis inkonveniens rendelkezéseket tenne, szerintem ez is feltétlenül köti a főkegyúri jogot gyakorló, az állam jogrendjének feltétlenül alávetett végrehajtási tevékenységet kifejtő államszervet. Zsedényi különben a maga érvelésében itt elkalandozott. Mert a de lege ferenda irányadó szempontok nem folyhatnak be a Molnár féle meghatározás megítélésére, mert itt a főkegyúri jognak nem a szabályozásáról, hanem a gyakorlásáról van szó. Zsedényi így eredményképen azt hozza ki, hogy a szóban forgó meghatározásban vannak de lege lata és de lege ferenda szempontok. Ha azonban ez így van, — úgy ez is hiba. A főkegyúri jog gyakorlását illetőleg ugyanis csak de lege lata szempontoknak lehet helyük. A király ugyanis végrehajtó államszervi