Miskolci jogászélet, 1931 (7. évfolyam 1-10. szám)

1931 / 3-5. szám - Adalékok a magyar főkegyúri jog kérdéséhez és a jogfolytonosság problémájához

(M) MISKOLCI JOG-ÁSZÉLET 25 figyelmen kívül hagyatni s illetve válik szuverén módon lehetővé azok ellenére cselekedhetni. Ebben van Molnár főkegyúri jogi elméletének államelméleti lehetetlensége és fennebb kifejtett magyar közjogi sérelmessége, melyet Zsedényi félreértésnek minősít részemről. Ez a „modus procedendi" ugyanis — amint Molnár Kálmán a maga konstrukcióját annak helyesen minősíti, csak modus procedendi, de nem illeszthető be jóváhagyólag és helyeslőleg a magyar közjog keretébe, mint annak megfelelő intézménye. A magyar közjog szempontjából ugyanis csak a tiszta magyar közjogi álláspont honorálható és fogadható el, mely a szuverenitást sértő ténylegességekkel soha meg nem alkuszik. A kánonjogi álláspont ebben a kérdésben nyilt sisakkal áll előttünk és nyílt sisakkal áll a magyar közjogi álláspont is s a kettő között leeresztett sisakkal áll a Molnár Kálmán álláspontja. 2. Zsedényi úgy látja továbbá, hogy az én álláspontomtól", legalább is okfejtéseinek kiinduló pontjában Molnár sem áll „egészen távol". És ennek igazolásául idézi Molnárt a következőkben: „A magyar állam szempontjából éppen nem közömbös, hogy a magyar király az ő királyi hatalmával kapcsolatban minő jogokat élvez és gyakorol; nem közömbös, hogy a magyar szt. koronához, az állami főhatalom jelvényéhez minő jogosítványok fűződnek. A magyar király, nem áll az államon kívül vagy felette, ő a magyar államnak szerve, ezért az ö királyi hatalmával kapcsolatos jogait nem gyakorolhatja államától függetlenül; a király által, mint király által gyakorolt jogok szükségképen kapcsolatba jutnak az állammá1 s az államnak e jogokra és ezeknek gyakorlására \aló befolyása mellőzhetetlen." Zsedényinek azon megállapítása, hogy Molnár az én álláspontomtól nem áll egészen távol, csupán erre, a némely részében ugyan alaposan kifogásolható, amint erre szóban forgó tanulmányomnak XVIII. jelzésű részében részletesen reámutattam — s emellett ellentmondásos, különben kétségtelenül tetszetős nyilatkozatára lehetne helytálló. De ha figyelembe vesszük hogy míg Molnár ezen nyilatkozata szerint a király nem gyakorolhatja „államától függetlenül" a jogait .c a főkegyúri jogot mégis miniszteri ellenjegyzés s így felelősség nélkül kívánja a király által gyakoroltatni, ezzel a saját nyilatkozatával kerül szembe s teszi azt tartalmatlanná. Magam részéről úgy állapítom meg, hogy álláspontjaink kiinduló pontjának egyeífősége nagyon felszínes és még így is csak formális, lényegileg azonban egymástól egészen távol állunk. 3. Nem osztom Zsedényi azon megállapítását sem, miszerint kétségtelen, hogy a főkegyúri jog „ma" a rex legitimus joga. Ma ugyanis — és ebben egyetértünk Zsedényivel — nincsen rex legitimus. Ehhez a megállapításhoz azonban nyomatékkal kell hozzáfűznünk, hogy a rex legitimus nem létezése „ma" nemcsak annak fizikai hiányát jelenti, hanem jelenti ezenfelül annak jogreális hiányát is. A rex legitimus tehát ma sem konkrét, sem abstrakt jogi konstrukciókban sem szerepeltethető, mint jogiténylegesség. Ma a rex legitimusról, mint alkotmányunk jogilag élő eleméről nem beszélhetünk, — az ma részben csak történeti jelentőségű közjogi fogalom, képzet, részben pedig alkotmánypolitikailag kitűzött cél. Jogilag van múltja, s hisszük, hogy lesz jövője, — de nincs jelene. Ahhoz pedig, hogy a valóságos jogi helyzet felismeréseképen jogi szabatossággal állíthassuk, hogy a főkegyúri jog „ma" a rex legitimus joga, szükséges volna, hogy fizikailag, vagy legalább jogreálisan legyen is meg „ma" a rex legitimus. Ez azonban nincsen meg. Zsedényi tehát egy olyan jogalanynak tulajdonítja egy adott időpontban a főkegyúri jogot, ki akkor sem fizikailag nem létezik, sem jogilag nem reális. így állván pedig a dolgok, contradictio in adjecto egy sem fizikailag, sem jogilag nem létező rex legitimus jogairól, mint valóságos jogi helyzetről beszélni. Mert nem arról van ehelyütt szó, hogy alkotmányunk kit, az államnak melyik és milyen szervét rendelte legutóbb e jog gyakorlatára, mert e tekintetben nincs kétség afelől, hogy erre u. n. ősi alkotmányunk a rex legitimust rendelte s hogy e jog ilyképen mintegy a rex legitimus jogának volt „akkor" tekinthető, hanem arról van itt szó, hogy éppen „ma", amidőn alkotmányi zavarok eredményeképen a királyi szék betöltetlen és az alkotmányjogilag a jog gyakorlására különben legutóbb rendelt szerv, a rex legitimus nem konstruálható, nem kreálható és tekintettel az 1920:1. tc. 13. §-ának azon rendelkezésére, hogy a kormányzó-államfő „A főkegyúri jogot nem gyakorolhatja.", — ki tekintessék közjogunk értelmében és szellemében ezen, a jogot eleddig gyakorolt államszerv-jogalany időleges megszűnése s más államszerv-jogalany nem rendelése folytán úgy mondhatnám, hogy szervileg gazdátlanul maradt közhatalmi jogkör birtokosának, — alanyának? IV. Károly, mint törvényesen megkoronázott király volt az eleddig utolsó rex legitimus. Az 1921: XLVII. tc. óta pedig még nem jutott a nemzet abba a helyzetbe, hogy rex legitimust kreálhasson. így ma a királyi hatalomban foglalt főkegyúri jogosítvány, • — amennyiben annak más szerv, vagy szervezet által való gyakorolásáról a nemzet nem gondoskodott — a szt. korona tan értelmében csak a nemzet birtokállományában lehet és nem képezi szervnek jogát. A megállapítás tehát, hogy a főkegyúri jog „ma" a rex legitimus joga, úgy a magyar közjogi elmélet szerint, mint tételesjogilag — hatályos positív közjogi rendelkezéseink szerint is, — helytelen. Ha pedig a főkegyúri jog gyakorlását a szuverén törvényhozó a kormányzónak meg nem adta s viszont annak más módon való alkotmányszerű gyakorlásáról nem gondoskodott s azt ma tényleg a római kúria gyakorolja, ez a magyar közjog szempontjából egy ez idő szerint leküzdhetetlen ténylegesség, mely a nemzet szuverenitását érzékenyen sérti. A főkegyúri jognak a római kúria részéröli mai gyakorlatának magyar közjogi alapja nincsen, az magyar közjogellenes. A főkegyúri jog gyakorlásában különben vacuum is — amint Zsedényi annak bekövetkezését helyesen megállapította — csak annak logikus eredményeképen állhatott elő, hogy az „ma" sem a rex legitimusnak, sem más szervnek nem képezi jogát. Ha ugyanis az ma akár a rex legitimusnak, akár más szervnek tényleg jogát képezné, akkor annak gyakorlására nézve nem is lehetne és nem is volna jogszabályi hiány, joghézag, — vacuum iuris. A vacuum iuris ugyanis nem a jogilag meglévő szervnek a tényleges hiányát vagy annak az akadályoztatását jelenti, hanem a szervnek a jogi hiányát. A jogilag létező szervnek tényleges hiánya, vagy annak a maga működésében való akadályoztatása nem idéz-