Miskolci jogászélet, 1930 (6. évfolyam 5, 6, 7-8, 9-10. szám)

1930 / 9-10. szám

Í2 MISKOLCI JOGÁSZÉLET (132) den körülmény között alkalmatlan arra, hogy rajta a szándékolt bűncselekmény befejeztessék. (Kommentár 1. 175.), de relatív és abszolút alkalmatlanság között nem különböztet, bár ezt a különbséget az eszközök alkalmatlansága tekintetében sem ismeri. (V. ö. u. o. 175—176.) Angyal az említett monográfiájában beszél ugyan arról az esetről, mikor a „tárgy hiánya vagy alkalmatlansága abszolút," (Véletlenség, 30.), de relatív alkalmatlanságot nem említ. Tankönyvében pedig ebben a vonatkozásban három esetet különböztet: 1. ha a tárgy alkalmatlan, 2. ha nem létezik, 3. ha nem volt ott, ahol a tettes hitte. (1. 251.) Nem segítene itt még az a fikció sem, hogy az abszolút alkalmatlanság körébe soroljuk a tárgy valamely oly tulajdonságának hiányát, melynél fogva az egy bizonyos bűncselekménynek akár elkövetési, akár jogi tárgya nem lehet, — s a tárgy nem létezését; a relatív alkalmatlanság körébe pedig a tárgy egyszerű hiányát, illetve az elkövetés helyén való nem létét, — amely felfogás felé Angyal látszik hajolni előbbi monográfiájában, — mert, mint Heller megjegyzi az üres zsebbe való benyulás esetével kapcsolatban: ,,az alkalmatlan tárgy konstrukciója nem segít bennünket keresztül e kérdésen", (id. m. 175.) A helyes megoldás tehát csak az lehet, hogy a tárgy alkalmatlansága tekintetében nem állapítunk meg fokozatokat, az alkalmatlanság itt mindig abszolút s az alkalmatlanság mellett megkülönböztetjük még a tárgy nem létezését és a tárgy hiányát, mely utóbbi esetben létezik ugyan a tett elkövetése idején, de azon időben nem volt az elkövetés helyén. Az alkalmatlan eszköz és tárgy, valamint a relatív és abszolút alkalmatlanság fogalmának — nézetem szerint helyes — kifejtése után annak megállapítása következik, hogy ez esetekben lehet-e kísérletről beszélni s ha igen, mikor. A kísérlet általános fogalmának egyik ismerve, hogy a tettes valamilyen eredményt szándékolt elérni, tehát valamilyen hatást akwrt előidézni, amiből következik, hogy a tevékenységnek alkalmatlan tárgy ellen való irányítása szándékos nem lehet. Ugyanez áll az alkalmatlan eszközök igénybevételére is. Némelyek a tettes tévedésére vezetik vissza, hogy céljának elérésére alkalmatlan eszközt használt, vagy alkalmatlan tárgy ellen fordult. Annyiban a tétel még nem kifogásolható. Ha A, ki B.-t meg akarja ölni, céljának elérésére arzént alkalmaz, de kevés mennyiségben, vagy fegyvert, amely azonban töltetlen, vagy ellenfelére ráimádkozott, egészen bizonyosan azt hitte, hogy a méreg elegendő egy emberélet kioltására, hogy a fegyver töltve van, továbbá, hogy a ráimádkozás halálokozásra alkalmas : a tévedés fennforgása tehát kétségtelen. De kérdés, hogy a tettes ily irányú tévedésétől függővé lehet-e tenni a büntetendőséget. Már most azok, akik a kísérlet tanát az alkalmatlan kísérlet büntetendőségére vonatkozóan a tévedés tanával kapcsolják össze, (így Dolina, Sauer, nálunk Angyal) abban találják a megoldást, hogy, ha a tettes tévedése ontologikus volt, a kísérlet megállapítandó ha ellenben nomologikus volt, nem. Hogy e felfogás mennyire helytelen, szabadjon egy gyakorlati példával illusztrálnom. Az említett felfogás szerint nem lehet büntetni azt, ki cukrot ad be valakinek abban a hiszemben, hogy az ölésre, illetve általában mérgezésre alkalmas, de aki a cukrot méreg helyett adja be, már büntetést érdemel. A két eset lefolyásában, objektíve miben sem különbözik egymástól, sőt a gonosz szándék is egyformán megnyilvánult s a különbség köztük az, hogy az egyik esetben az utólagos prognózis alapján alkalmatlannak nyilvánult eszköz nem olyan, a másik esetben pedig nem az volt, mint amilyennek, illetve aminek a tettes hitte. A két tévedés közt, ezt koncedálnom kell, forog ugyan fenn különbség, mégpedig qualitatív, de hatást sem a szándékra, sem az eredményre nem gyakorol, illetve ha gyakorol is, mindkét esetben ugyanazon mértékben. Épp azért nem csodálkozhatunk Baumgarten ama kérdésén, melyet Goltvammer lényegileg az előbbiekével azonos kifejtésére tesz, hogy „tehát egyedül a jobb tudomás sujtassék teljesen egyenlő külső tevékenység, teljesen identikus gonosz szándék mellett?" (id. m. 327.) S különösen érdekes Angyal eljárása, ki a tárgy nem létezése vagy alkalmatlansága esetén kénytelen cserben hagyni különösen igen tetszetős — felfogását és a büntetlenséget az egyik tényálladéki elem hiánya címén kimondani. (Tank. I. 351.) Le kell tehát szögeznem, hogy mindannyiszor, amikor alkalmatlanság esetével állunk szemben, a tévedés fennforgása kétségtelen, de tőle függővé tenni a büntetlenséget, lehetetlen. Midőn valaki, haragosát meg akarván ölni, belő annak szobájába, pedig az nem tartózkodott ott, talán éppen szokása ellenére, aki ölési szándékkal fegyvert emel valakire, de a fegyver töltetlen, mérget ad be, de az elégtelen volt, teszi azt abban a biztos tudatban, hogy haragosa a szobában tartózkodik, hogy a fegyver töltött s a méreg elegendő, így az eredmény bekövetkezését biztosra veszi, vagy legalább is bízik a sikerben, mégha föl is merült tudatában a sikertelenség eshetőségének képzete. Kérdezem tehát, mi másra, ha nem a véletlen szerepére kell ismernünk az említett esetekben. A tettes mindig bizonyos határozott célt akar elérni, melynek képzete, mint eredményképzet merül fel tudatában, azonban más eredmény áll elő, melynek bekövetkezését nemcsak, hogy előre nem látta, de nem is láthatta. így felfogva a kérdést, tévedése szükségképi volt: a véletlenen alapult. Tehát a tévedés mögött mindanynyiszor ott rejtőzik a véletlen. Persze a tévedés csak szubjektive szükségképi, csak a tettes szempontjából, hiszen azt a körülményt, mely az okozatossági folyamat irányát megváltoztatta, előre nem látta, nem is láthatta, az tisztán a véletlen műve. A véletlen és a bűnösség azonban egymást kizáró fogalmak, mondja a büntetőjog, kivéve az eredményfelelősség néhány esetét. Csakhogy itt fordítva áll a dolog, s a kérdést úgy kell feltennünk, hogy felelős-e a tettes azért az in absztrakto bűnös eredményért, amely véletlenül maradt csak el. Igen, feleli erre a kérdésre a büntetőjognak már említett új iránya. Ezt az álláspontot elfogadva azonban a kísérlet minden esetében büntetést kellene kiszabni, sőt büntetni kellene legtöbbször a puszta előkészületet is, mert kétségtelen, hogy a tettes mindannyiszor bízott az eredmény bekövetkezésében, legalább is erősen hitte annak valószínűségét és mégis a tettes által előre nem látott körülmények: a véletlen közrejátszása miatt elmaradt. Nagyon messze vezetne e felfogás helytelenségét részletesen igazolni, ami különben is a kísérlet általános problémakörébe tartozik. Mellőzve tehát annak bizonyítását, hogy az ilyen esetekben, ha forog is fenn alanyi bűnösség,