Miskolci jogászélet, 1930 (6. évfolyam 5, 6, 7-8, 9-10. szám)

1930 / 9-10. szám

ÍO MISKOLCI JOGÁSZÉLET (*30) szándékolt hatás nem létesíthető, visszamenőleges vizsgálat alapján nem fogjuk a kitűzött cél elérésére irányuló kísérletnek nevezni a tevékenységet. Ha valaki át akar úszni egy folyón, de a vízfolyás irányában úszik, az eredmény elmaradását konstatálva nem fogunk az átúszás kísérletéről beszélni, mert az átúszás foganatosításának megkezdése, a megkísérlés meg sem történt. Az „alkalmatlan kísérlet" kifejezés valójában csak azon esetekben volna használható, — bár akkor is inlogice, — midőn egyáltalán nincs kísérlet, mégis nem egy esetben büntet az állam egy „alkalmatlannak" nevezett kísérletért s amikor tényleg forog is fenn kísérlet, bár a megfelelő kísérlet-típustól eltérő vonásokkal jellemzetten. Az az állítás, hogy valamely jelenség alkalmatlan kísérlet, tulaj donképen tagadás, tagadása t. i. annak, hogy az jelenség kísérlet. A büntetőjog azonban mégis operál az „alkalmatlan kísérlet" kifejezéssel és egyaránt alkalmazza olyan cselekményekre, amelyeket nem tekint egy határozott bűncselekmény megkísérlésének, de olyanokra is, melyeket bűnkísérletnek minősít. A kísérlet fogalmának legáltalánosabb és legegyszerűbb meghatározása kétségkívül az, hogy egy szándékolt bűncselekmény megkezdése, de be nem fejezése; így legkarakterisztikusabb formai ismérve az eredmény elmaradása. Ennek már most különböző okai lehetnek s mi itt csak az alkalmatlannak nevezett kísérletnél fölmerülő s az eredmény elmaradását előidéző okokat vesszük szemügyre, mert kétségtelen, hogy ezen okok az alkalmatlanság okait is magukban foglalják. A letett fogalommeghatározásból következik, hogy a kísérlet ismérveit 1. a szándékban, 2. a véghezvitel megkezdésében és 3 annak be nem fejezésében kell látnunk. A szándékban már most eo ipso lehetetlen keresni az alkalmatlanságot. A szándék fogalma valamely kitűzött cél elérésére irányuló elhatározást jelent, melynél a cselekvőt a tevékenységre az eredmény képzete indította, vagy legalább is nem tartotta vissza. Kísérlet esetén ugyan sohasem a tervezett eredmény áll elő, de ez egyáltalán nem vezethető vissza a szándék alkalmatlanságára. Ez ellentmondás volna. Vagy A., vagy B. eredmény elérésére irányul a szándék, de úgy szándékolni A. eredményt, hogy szándékosan B. következzék be, lehetetlen. Fennforoghat ellenben az alkalmatlanság a második ismérvben, az eredmény előidézésének módjában. Előfordulhat ugyanis, hogy a megválasztott tevékenység, illetve a tevékenységhez szükséges eszközök alkalmatlanok az eredmény előidézésére. De az eredmény be nem következését előidézheti az a körülmény is, hogy a tettes tevékenységével olyan tárgy ellen fordult, mely a szándékolt bűncselekménynek vagy elkövetési, vagy jogi tárgyául nem szolgálhat, — sőt az is, hogy a tárgy egyáltalán nem létezik. Természetesen a szándékban benn kell rejlenie az eredmény és a kauzális nexus, az eredmény és a tevékenység közti okozati összefüggés képzetének is, de ha mégis más eredmény áll elő, ez nem jelenti a szándék alkalmatlanságát, mert jól mondja Bernolák, hogy „itt nincs meg a szándékos eredmény összhangja, mert az elért eredményt, még mint lehetségesét sem ölelte fel a tudat képzettartalma." (A tévedés tana a büntetőjogban. 1910. 219.) Végül a be nem fejezés, mint puszta negatív, alkalmatlanságot nem tartalmazhat. Ha tekintetbe vesszük, hogy valamely eredmény elérésére irányuló tevékenység végsőleg a szándékolt eredmény, mint cél eszközének tekinthető, az alkalmatlanság a kísérlettel vonatkozásban vagy az eszközre, legyen az tevékenység vagy a reális világ valamely tartozéka, amellyel, — vagy a tárgyra, amelyen a kísérlet véghezvitetni szándékoltatott, — vonatkozhatik. Kérdés már most, hogy az ú. n. alkalmatlan kísérlet esetében lehet-e büntetőjog szempontjából valójában megállapítani kísérletet. E tekintetben két egymással ellenkező felfogás áll szemben, amelyek között fennálló ellentétet egy közvetítő felfogás akarja áthidalni. 1. A szubjektivisták szerint, azon alaptételnek megfelelően, hogy egy tényálladéki ismérv hiánya esetén, mert ezt fennforogni látják a kísérlet esetében, a többi is jelentőség nélküli lesz, a kísérlet nem más, mint tárgyiasított akarat (Buri, Abhandlungen aus dem Strafrecht, 1872. 55.), miért is a büntetendőség ott kezdődik, midőn a bűnös szándék a külvilágban megismerhető módon jelentkezett (u, o. 62.), amiből következik, hogy akár alkalmas, akár alkalmatlan a kísérlet, lévén szándék mindenképen fölismerhető, büntetést érdemel. (Buri, über die sog. untaiig. Versuchshandlungen, Zeitschrift. I. 205.) Ehhez az irányhoz tartoznak még Burin kívül, kinek nézetét az előbbiekben vázoltam, Lammasch, (Zeitschrift. XIV. 510.), Bierling (Juristische Prinzipenlehre. 1905. III. 123.) stb. 2. Az objektív irány abból indul ki, hogy a kísérlettel a bűnös szándék részben már megvalósul s azon jogtárgy, mely ellen irányul, veszélyben forog (Geyer, Ueber Strafbarkeit untauglicher Versuchshandlungen, Gerichtsaal 1860. 47.), vagyis a büntetendőség a jogtárgy veszélyeztetéséhez kapcsolódik (Baumgarten, A kísérlet tana. 1883. 472.) s mivel az abszolút alkalmatlan kísérlet veszélyt sohasem idéz elő, nem büntetendő, a relatíve alkalmatlan ellenben veszélyességénél fogva, büntetést érdemel (Merkel, Lb. des deut. Strafrechts, 1889. 132., Beling, Lehre vom Verbrechen. 1906. 97. Binding Handbuch des Strafrechts. 1885. 693.), vagy mivel az abszolúte alkalmatlan kísérletnél a véghezvitel megkezdése lehetetlen, nem kísérlet, nem is büntetendő, de a relatíve alkalmatlan már igen. (Berner, Lb. d. Deut. Strafrechtes. IX. kiad. 1877. 180—181., Heller id. m. 175.) Egyesek még tovább mennek, mondván, hogy az alkalmatlan kísérlet esetében elkövetett ugyan valamit szándékából a tettes, de végsőleg legcsekélyebb részében sem valósult meg, így mindenképen büntetlen. (Geyer Ueber die sog. untaug. Versuchshandlungen. Zeitschrift. I. 36. és köv.) Baumgarten pedig egyenesen tagadja, hogy ilyenkor kísérlet létesül (id. m. 473.), miután sem relatív, sem abszolút alkalmatlanság nem vezethet befejezéshez (477.). Lénvegileg ugyanúgy Olshausen (Kommentár zum St. G. B. für d. D. R. XI. kiad. 1927. 175—176.). 3. A közvetítő felfogás, — melyet joggal nevezhetnénk objektív-subjektív iránynak, mert vagy az objektív álláspont alapján állva közelednek a subjektív felé, vagy fordítva, — egyik képviselője Liszt, ki szerint jogérzetünk a kísérleti cselekmény ellen annak egy jogjav iránti veszélyessége szerint reagál s mert az abszolúte alkalmatlan (veszélytelen, unge-