Miskolci jogászélet, 1929 (5. évfolyam 2, 5, 6, 9, 10. szám)

1929 / 2. szám - Kritikai megjegyzések a magánjogi törvénykönyvünk javaslatára 2. [r.]

6 MISKOLCI JOGÁSZÉLET bői (1286.. §), hat hó alatt a bérleti ós haszonbérleti jogviszonyból, valamint a letétből származó az 1342., 1520. ós 1541. §~ban megállapított igények. 3 év alatt évülnek el általában az ipari, kereskedelmi, munkavállalási jogviszonyból és az ellátásokból származó egyszersmindenkorra szóló, vagy időszakonként teljesítendő töke, kamat és egyéb járulékos követelések, amennyiben a K. T. másként nem intézkedik. (1285. §.) ; 10 esztendő alatt évül el -a megadományozottnak az adományozó hitelezőivel, szemben fennálló az alaptalan gazdagodásig terjedő felelőssége. (1240. §.) A többi igény általában 32 év alatt évül el. • ' Az elévülés alól kivett igényeket a J. az 1284., 1312., 1313. §-okban sorolja fel. * A kártérítés tanában •mindenekelőtt: örömmel kell látnunk a vétlenfelelösségi elvnek a vétkességi elvvel való ©oordinata jogalapkénti elfogadásit, amelyet pedig az I. T. még lekicsinylő modorban intézett el. Dé nem is csoda, mert a mindenható X. ptkv. nem ismerte, tehát nekünk kis nemzetnek seim volt szabad elfogadnunk. Már a II. T. és a későbbi szövegek mind elfogadták. Hogy mi volt a kod. biz. álláspontjának a megváltozására hatással, igazán nem. tudnám megmondani, mert ennek mindezideig nyomára jutni nem tudtam, egyet azonban szerénytelenség nélkül ki kell jelentenem, hogy — anélkül, hogy homogén felfogásról tudomást szereztem volna •— az 1911-ben megjelent habilitationális (Kártérítési jog alapelvei) • munkámban fejtettem ki először s 1912-ben a f írossehmid-emlékalbumban megjelent kisebb dolgozatomban (A kártérítési felelősség és az objektív teória), másodszor azt a felfogásomat, hogy a magánjogi terrénumon coorclináta jogalapként el kell fogadni a vétlen felelősségi elvet, s meg is tettem egyrészt a vétkes és vétlen kárOkozás közötti különbséget, másrészt körül is bástyáztam azt a-(terrénumot, amelyen belül mindenki felelni tartozik tettének károsító következményeiért. Három javaslatom volt e tekintetben s II. T. 1486. §-a ezen javaslatok elfogadásával .alkottatott meg, ami megfelel a J. 1737. §-hak. •Általánosságban a J.-nak a kártérítésre vonatkozó 1111—18. §-inak a rendelkezései megfelelnek a mai jognak és a ratio jurisnak. Csupán csak a nem vagyoni károkra vonatkozó 1114. §-sal nem tudok sehogysem megbarátkozni, mert azt naigyon formaiisztikusnak, a vétkességi teória felfogását visszatükröző, ahhoz visszatérő rendelkezésének látom. A nem vagyoni károkért, az u. n. dommage moral-ért a hív. § csak akkor iád elégtételt, ha a cselekvőnek dolus, vagy culpa lat a irható a terhére. E megszoritást az I. T.-nek 1140. §-a, — mely mindenben megegyezik a J. felhívott §-val — két körülménnyel indokolja. Először, mert a megszorítással ki akarja zárni a nyereségvágyból eredő pereket és az ily perekkel való üzérkedést; másodszor: mert — miként az indokolás mondja — a nem vagyoni kárt kizárólag a szándékosság eredményezi és ennek hiányában az erkölcsi szempontok liem szenvedvén sérülést, ha pedig szórványosan gondatlanság is előidézheti azt, ugy a szenvedett sérelem semmiesetre sem oly nagymérvű, hogy a magánjogi oltalom alkalmazása szükséges lenne. Amily örömmel töltött el bennünket, hogy a J. is szakított a mai kor végletbe menő materializmusával, anynyira a fele uton megállott rendelkezésnek kell tekintenünk a J. is az idézett rendelkezését. Hogy a megszorítás okául felhozottak nem meggyőzőek, azzal foglalkozni sem szükséges. Nem tudom belátni, hogy miért hozzuk megint a, szubjektív körülményekkel összefüggésbe az el égi ételi kötelezettség meg. vagy meg nem állapithatóságát, miután ugy is a bíróra lesz bízva, hogy „minek" a megsértéséért nyújtson elégtételt, mert az indokolás amúgy is csak példaszerűen, tehát nem, taxatíve sorolja, fel a megvédendő érdekeket. Itt is a legcélszerűbb lenne azt mondani ki, hogy a biró csak az esetben állapítsa meg az elégtételi kötelezettséget, ha. azt az adott esetben méltányosnak is lát ja. Különösen itt kell éppen a birósáignak szabad kezet biztosítani, mert, hogy mi vétessék be a dómmá,ye morál szempontjából a jogvédte érdekek csoportjába., az nemcsak az illető társadalom, erkölcsi és jogi felfogásától függ, de függ jórészben az illető állam (anyagi jóléte, gazdagságától is. Fájdalom, a rendelkezésemre álló végtelenül rövid idő miatt nem. térhetek ki a külföldi nagyon is szin s és amellett rendkívülien érdekes állásfoglalások ismertetésére, csupán, csak az angol, és az. amerikai jogéletből kívánok egy pár példát idézni: Angliában 500 fontot ítélt meg kártérítés címén a jury a jó ízléssel ellenkező viselkedés cimén azért, mert alperes felperesnek határozott tilalma ellenére a birtokán vadászott, felperessel, modortalan nyelven beszélve, magisztrátusi imivoltára való .hivatkozással, azt elitéléssel fenyegette meg. Más esetben pedig ugyancsak illetlen viselkedés cimén, mely abból állott, hogy alperes felperes előtt kalapját le nem vette, szintén 500 font kártérítésben marasztaltatott el a jury által alperes. Az amerikai jogéletben például egy a tárgyalásra siető ügyvéd részére azért ítélt meg az amerikai bíróság több száz dollárt, mert egy tehén elállva a szüli utcát, az ügyvédet nagy kerülő megtételére kényszeritette. Az ügyvéd rendes időw beérkezett a bíróságra, de a kiállott izgalmát nagy összegű kártérítéssel látta sujthatónak. Általában a francia, angol és amerikai jogéletben az időveszteségért, szerződési képesség csökkenéséért, fizikai fájdalom szenvedésért, lelki szenvedés és aggodalomért, veszély és rémületért elégtételt nyüjt a jogélet. Amint a fentiek is mutatják, nem a vétkesség foka az amiben meg kellene a bíróság kezét kötni, hanem a dommage morál szempontjából a jogvédte érdekeket valahogy körülírni, ami azonban képtelenség, amint ezt az indokolás III. k. 257. old. meg is állapítja. Nem az fogja tehát adott esetben a fő nehézséget okozni, hogy mely esetekben adjunk elégtételt, hanem hogy miért adjuk azt. Az elmondottak okából is hibáztatom a vagyoni károkat illetően az 1111. §. II. bek. azon rendelkezését is, hogy az előre nem látott körülmény vétlen közrehatásából előállott rendkívüli kárérti felelősség csak akkor állapitható meg, ha a cselekvőt dolus és culpa lata terheli. Mivel ez a kérdés belevág a causalis nexus végtelen nagy, zegzugos labirintusába, ily kárérti felelősségre nézve külön rendelkezést fel nem állítanék, mert éppen azon fog a felelősség megállapíthatóságának nehéz problémája elcsúszni, hogy a causalitás folyamatába belépett idegen — előre nem látott accident'ális körülmények a. causalitást meg fogják-e szakítani? Amikor pedig nem lehetett a cselekvő tettét a bekövetkezett eredmény okának tekinteni, a bekövetkezett eredményt a casus tcherlapjára kell írni és nincs oly jogszabály, melynek alapján ily esetben is a, cselekvőnek a felelősségét meg lehetne állapítani. * Nem lehet továbbá minden megjegyzés nélkül elmenni a J. 1721. §-nak — a. 84. T. H.-val mindenben megegyező — rendelkezése mellet, mely a, munkaadónak munkavállalója, tényeiért való felelősségének a kérdését szabályozza. Amint tudjuk ebben a kérdésben az ismert jogéletekben kétféle felfogás alakult ki. Az e körül megindult irodalmi vitának a lapjai még máig sincsenek lezárva. Az egyik nézet a római jognak vétkességi teóriáját —, míg a másik a Coode Civilnek a vétkességtől függetlenített fe-