Miskolci jogászélet, 1929 (5. évfolyam 2, 5, 6, 9, 10. szám)

1929 / 5. szám - Fegyelmi jog és diszkréció a jogállamban 2. [r.]

2 MISKOLCI JOGÁSZÉLET (54) Fegyelmi jog és diszkréció a jogállamban. II. A fegyelmi vétségek tényálladékát a javaslat 66. §-a három pontban foglalja össze a következőképen: „Fegyelmi eljárásnak van helye az ellen a . .. tisztviselő ellen, aki: 1. megsérti, vagy hanyagul teljesíti hivatali kötelességét; vagy 2. magatartásával állásának vagy a tisztviselői karnak tekintélyét csorbítja, vagy a tiszteletre vagy bizalomra méltatlanná válik; vagy 3. korlátlan cselekvőképességének elvesztése, testi vagy szellemi erőinek fogyatkozása miatt, vagy egyéb okból hivatali állásának betöltésére alkalmatlanná lesz. A fegyelmi vétségek pontosan történt megállapítását illetőleg magát az indokolást idézhetjük: „A törvényjavaslat az eddiginél szabatosabban állapítja meg, hogy milyen esetekben van helye a tisztviselő ellen fegyelmi eljárásnak. Nagy szükség volna erre, mert eddig szabatosság szempontjából joggal estek kifogás alá a törvényhatósági és községi tisztviselőkre vonatkozó két törvény intézkedései. Nagyon nehéz volt például a botrányt okozó erkölcstelen élet fogalmának megállapítása, amely különben sem merítette ki egész körét azoknak az eseteknek, amelyekben valamely tisztviselő ellen a közhivatali tekintély nézőpontjából kifogást lehet emelni. Nehéz volt eddig annak a megállapítása ís, hogy mikor lehet a tisztviselőt hivatalának teljesítésére képtelennek minősíteni. Most a törvény biztos útmutatást fog adni arra, hogy milyen esetekben lehet szó arról, hogy valamely tisztviselő vét az állás tekintélye ellen és felsorolja azokat az eseteket ís, amelyekben alkalmatlanná válik állásának betöltésére." Magunk ís ugy állapítjuk meg, hogy a kimerítő felsorolás és annak szabatos fogalmazása, karöltve azzal, hogy az eljárási rendelkezések során a tényállásnak megállapítása s annak jogi minősítése körül minden más közigazgatási eljárást meghaladó alapossággal készíti elő a javaslat az ügyet döntésre s teszi azt ezzel magasfokuan jogászivá s ezzel bírói kogníció által felismerhetővé, nem tartjuk mivel sem índokolhatónak, hogy mégsem bízza az ügy jogi vonatkozásaínak végső fokú elintézését kimondottan bíróságra. A javaslat ezt meg ís indokolja, ezzel azonban nem érthetünk egyet s különösen ez az indokolás az, ami aggályokat támaszt bennünk atekíntetben, hogy megnyugvással tekinthessünk elébe az összes fegyelmi ügyek elintézésének. Az indokolás azt fejtegeti, hogy más az állam bünfenyítő hatalma gyakorlásának és más a fegyelmi megtorlásnak a célja s ebből a különbségből a fegyelmi megtorlásnak a lehetőségét és megengedettségét vonja le már és csupán súlyos gjamiokok esetén ís (L. a 77. §-hoz fűzött indokolást). Ugyan mire valók akkor a tökéletesség magas fokán álló eljárási szabályok, amelyek egyikéről (72. §. 9. bek.) az indokolás azt állapítja meg, hogy az „azt célozza, hogy a fegyelmi határozat alapjául teljesen felderített és megbízható tényállás szolgáljon." Mi ugy véljük, hogy az indokolás általunk nehézményezett megállapítása teljességgel téves és tarthatatlan, mert hiszen az ilyen értelmű fegyelmi eljárás és illetve döntés a személyes erkölcsi javak védelmében ís érvényesülésre hívatott jogbiztonságnak végzetes veszedelme volna. A közalkalmazottaknak az ő szolgálati jómínősítésük egy olyan erkölcsi tőkéjük, amelynek védelmére talán elsősorban szolgál az egész fegyelmi szabályozás s amelyet csak gyanuokok, ha mindjárt súlyos gyanuokok alapján is, nem engedhetünk egy képzelt nagyhatalom, a közszolgálati érdekek zsákmányául dobni. Gyanuokok alapján meg lehet indítani a fegyelmi eljárást, de nem lehet annak alapján marasztalni. Elvégre is a bizonyítékok — mint ezt a 79. §. 4. bekezdése s az ehhez fűzött indokolás leszögezik és hangsúlyozzák — a fegyelmi eljárás során is szabadon mérlegelhetők s vagy meggyőződik a fegyelmi bíró (hogy mennyiben használható a „bíró" kitétel elméletileg helyesen, ezt most nem kívánjuk felvetni s magunk ís élünk e megszokott kitétellel) a fegyelmi eljárás alá vont tisztviselő terhére rótt tények fennforgásáról s akkor marasztal, vagy nem győződik meg és akkor felment még akkor ís, ha az ellenkezőről, teljes ártatlanságáról nem ís tudott meggyőződést szerezni s gyanúja maradt fenn a vétkességet illetőleg. Az indokolás ugyanis ide céloz. A gyanú dolgát illetőleg egészen helyesen vélekedik különben az indokolás a 68. §-sal kapcsolatosan (L. 102. 1.), ahol a gyanuokok eloszlatását, az alól a tisztviselőnek a maga tisztázását épen a tényállásnak a fegyelmi hatóságok előtt történő tisztázásával reméli teljes megnyugvással eszközölhetőnek s a fegyelmit elrendelő határozat elleni jogorvoslatot azért nem engedi meg, mert annak a megengedése ezt a bizonytalan, ezt a káros és kárhozatos állapotot csak indokolatlanul nyújtja. Mi ugy állapíthatjuk meg, hogy az állam bünfenyítő és fegyelmi hatalma között, ha tagadhatatlanul van ís érdemleges különbség, ez a különbség nem állhat és nem is áll az indokolásban kifejtettekben. Ez a különbség semmíesetre sem indokolhatja a fegyelmi ügyek jogi vonatkozásainak a bíróság előli elvonását, sőt inkább, épen az indokolásból kívílágló értelmezése a dolgoknak egyenesen szükségessé teszi azt, mert a jogbiztonság már eleve és alapjaiban van megtámadva, ha a tételes szabály felső • rolja ugyan a tényállásokat, amelyek miatt valaki ellen fegyelmi eljárás indítható s melyek miatt valakire fegyelmi büntetés mérhető, és mégis ki van téve az egyes tisztviselő annak, hogy egy itt fel nem sorolt tényállás miatt, ha t. í. „súlyos gyanuokok forognak fenn atekíntetben, hogy az állásától elválaszthatatlan bizalomra és tiszteletre érdemetlenné válott", vele szemben fegyelmi megtorlás legyen alkalmazható. Ha a javaslat ezt és talán ehhez hasonló tényálladékí lehetőségeket akar fenntartani, ugy valóban helyesen teszi, ha a fegyelmi ügyek jogi vonatkozásaínak végső fokú intézését nem engedi kí kézből, mert ezt a jogszabályokhoz szigorúan ragaszkodó bíró bizony nem fogja megtenni, mert esküjéhez híven, hogy a törvény „szerint" szolgáltat igazságot, nem ís teheti meg. Itt még az a kérdés merülhet fel, hogy ha a törvényjavaslat erre gondolt, hát mért nem vette fel kifejezetten ezt a tényálladékot ís, mert ez semmiképen sem fogható a felsorolt tényálladékok egyike alá sem, azoktól egy igen lényeges pontban, a tény-