Miskolci jogászélet, 1927 (3. évfolyam 1-12. szám)

1927 / 3-4. szám - Id. Katona Mór 1845-1927 - A csehszlovák állampolgárság és községi illetőség magyar vonatkozásaikban [2. r.]

í i Miiri "íi... ••' v . letö négy évig helybenlakott és adót fizetett, feltéve, hogy az illetőség kérdése valami okból már .felmerült. Kérdés merülhet fel azonban a tekintetben, hogy a kérelemre való illetőségszerzés eseteiben kerülhet-e végeredményben beutalásra ia sor. Az elmélet szempontjából ugyanis eldöntést követel ezen kérdés a törvény 16. §-ának az összes jogszerző esetekre történő utalásával szemben. Az illetőség kérdése ugyanis a gyakorlatban mindég csak olyan esetekben vetődik fel, midőn vagy valamely, az illetőségi község által foganatosítandó intézkedés (pl. sor alá állítás) megtételére kerül a sor, vagy pedig midőn a valamely személlyel kapcsolatban már felmerült s valamely közintézmény által hitelezett, vagy még csak felmerülendő (nyilvános betegápolási, a nem illetőségi község által előlegezett szegényeltartási) költségeknek mely község által leendő viselése válik vitássá. Szóval az esetek javarészében hivatalból válik szükségessé az illetőség kiderítése, mely eljárás természetszerűleg csak az ipso facto illetőségszerzés eseteit tekinti s nem a kérelemre való illetőségszerzés esetét, mely utóbbinak az igazolását a fél a kifejezett kérelmére hozott képviselőtestületi határozatban rendesen maga is birja, de tartalmazzák azt maguk az eredeti jegyzőkönyvek is s igy ezen esetekben kiderítésről, illetve az ezirányu eljárás sikertelenségéről, —, mely a beutalást tenné szükségessé — nem beszélhetünk. Arról lehetne még szólanunk, mi történik akkor, ha a község a törvény 11. vagy 12. §-a alapján kifejezetten kért illetőséget megtagadja. Kerülhet-e beutalásra ez esetben a sor? Válaszunk erre a következő: Az ilyen kérelem nem vonja szükségképen maga után az illetőség megállapításának szükségességét s a kérelem elbírálását mindég csak azon egy érdekelt község szempontjából igényli, melytől az illetőség kérelmeztetett. A 12. § szerinti kérelem felett a község fellebbezés kizárásával határozván, ez az eset a további latolgatásból természetszerűleg kiesik. A 11. §-ra alapított kérelem feletti elutasító határozat pedig, ha végeredmény képen a közigazgatási bíróság is tagadó értelemben dönti el, az illetőségnek csak azon egy községgel szembeni megállapithatása kérdésében döntött és nem azon kérdésben, hogy hol van hát az illetőnek (kérelmezőnek) az illetősége, melynek a megállapítása végül is a beutalást tehetné szükségessé. Beutalásnak tehát nézetünk szerint csak azokban az esetekben lehet helye, midőn a kérdés ügy formulázható, hogy „hol van az illetőséget keresőnek az illetőségi községe?", de nem azokban az esetekben, melyekben a kérdés igy hangzik „van-e az illetőséget kérelmezőnek az érdekelt községgel szemben illetőségszerző jogalapja?" Gyakorlati jelentősége azonban ennek nincsen, mert az egyes, ha pedanteriából itt-ott megkérelmezi is az illetőséget, az illetőnek az meg is adatik. Azok ugyanis, akikkel szemben a községek vonakodnak az illetőséget megadni, nem az illetőséget kérelmezők sorában találhatók. Akik uj községükben máiéi eve magúit gondoskodnak illetőségi ügyük rendezéséről, akik tehát azt kérelmezik s annak kiderítése velük szemben nem hivatalból vettetik fel, azok a község szempontjából megbízható elemek, kik általi megterheltéstől a községnek tartania nem kell. A község ugyanis az illetőségi jog meg- vagy megnemadásánál mindig csak egy szempont és pedig a község anyagi megterheltet ésének szempontja által vezet(30) tette és vezetteti magát manapság is a törvény korlátai között, ha erre módja és alkalma nyílik. A községtől, mint anyagilag érdekelt leitől ugyanis nem lehet kivánni, hogy ő az illetőségi ügyeknél egy önzetlen, egy magasabb szempont által vezettesse magát, Ezeknek a magasai)!) szempontoknak az érvényesítéséről a szabályozás alkalmával kell megfelelőleg gondoskodni. Mi pedig ezúttal magát a szabályozást bíráljuk abból a szempontból, mennyiben alkalmas az biztosítani annak az eszmének az érvényesülését, melyet az egész intézmény magvaként jelöltünk meg, hogy t. i. az illetőség, mint a község részérőli szegényeltartási kötelesség mindig azzal szemben álljon fel, aki erre a maga részéről, a község szempontjából tekintet megfelelő ellenérték nyújtásával erkölcsi igényjogosultságot szerzett. Mert nincsen értelme az olyan szegénysegélyezésnek, a szegénysegélyezés intézményes olyan elrendezésének, mely olyanokkal szemben kötelezi a községet segélynyújtásra, akik között ez a kapcsolat, ez a. viszonosság talán soha nem is forgott fenn, — akik még egymás létezéséről sem tudtak. Ez az a szempont, melyből ez intézményt szemlélnünk, bírálnunk s a vonatkozó tételes rendelkezéseket értelmeznünk kell és helyesen egyedül lehet. Mert nem lehet egy jogintézményt valamely, annak eszméjétől teljesen távol álló szempontok szerint kezelni, anélkül, hogy az lényegébői ki ne forgattatnék. Ha a magyar illetőségi jognak a tulajdonképeni magva és tartalma megállapithatóíag a községnek az ott illetőséggel birokkal szembeni szegény segélyezési kötelezettségben rejlik, a vonatkozó tételes szabályozást is az intézmény ezen jellegének megfelelőleg kell szükség esetén magyaráznunk. Sajátos viszonyok ugyanis sajátos intézményeket hoznak létre, azok ennek folytán speciálisokká válnak úgyannyira, hogy bírálatuk is csak akkor lehet relatíve helyes, ha a bírálatnak eszmeköre nincs szöges ellentétben magával az alappal, melyen az intézmény a maga egészében nyugszik. Egy magyar közigazgatási jogi intézményt nehéz francia nézőpontból helyesen bírálni. A francia államszervezet, a francia közigazgatás centralizmusa merőben más eszmei pilléreken nyugszik, mint a decentralizáció légköréhez szokott magyar közigazgatás. A speciális intézmények mindig refflexei lévén az államéletet átfogó általános eszméknek, ehhez kell mérni az egyes intézményeket, ebből a szempontból kell azokat vizsgálódásaink tárgyává tenni, mert ellenkező esetben torzkép képzete alakul ki bennünk, ha pedig, ennek hatása alatt azt megváltoztatjuk, magát az intézményt fosztjuk meg attól a sajátosságától, melynél fogva az összhangzatosan illeszkedik bele az állami organizmusba, melynek minden részecskéje az önmaga egészéből kifejlesztett s felette uralkodóvá vált vezéreszme sajátosságát viseli magán. VII. Ezek után térjünk át a bevezetésben röviden jellemzett csehszlovák legfelsőbb közigazgatási bírósági Ítéletre. Emiek idevonatkozó érdemi tartalma az, hogy a négy évi helybenlakás és adófizetés nem ipso facto ilíető'ségszerző mód, mert az illetőségszerzéshez a törvény értelmében szükséges még a község részérőli kifejezett felvételi nyilatkozat is. A négy évi helybenlakással és adófizetéssel az egyes csak jogigényt szerez az illetőséghez, de nem magát az illetőséget szerzi meg vele, mert azt még kérelmezni s a községnek kifejezetten megadnia kell. MISKOLCI JOGÁSZÉLET