Miskolci jogászélet, 1926 (2. évfolyam 1-12. szám)

1926 / 5. szám - A feléntúli sérelem (laesio enormis)-ról

(65) MISKOLCI JOGÁSZÉLET 5 nafc (Díg. 4. 4. 16. §. 4.) illetve Paulusnak (Díg. Í9. 2- 22. §. 8.) szájába adott rcsponsumok minden kétséget kizáró módon igazolják azt, hogy a kíassíkus római jogban ismeretlen intézmény a laesío enormís. Paulus, mint az eladók és vevőkként szereplő emkerek természetében rejlő tulajdonságot említi, hogy a vevő „jól" akar venni, az eladó pedig „jól" akarja eladni a dolgát, és igy amint mondja — „ .. naturalíter concessum est quod pluris sit mínorís emere, quod mínorís sít pluris vendere, et íta invícem se circumscribere." Abban a korban, — amelyiknek kiváló jogászai kifejezetten elismerik azt, hogy az adás-vételi ügyletet kötő felek kölcsönösen törekedhetnek a legnagyobb ár elérésére, a gyakorlatban — nem létezhetett a laesio enormís jogintézménye. A laesío enormís jogintézményével először Díokíetián 285. évből származó rescríptumában találkozunk, mely éppen a fentebb kifejtett okból a római jogban teljesen uj intézménynek tekinthető (Cod. 4. 44. L. 2 ; 4; 8; és 12.). Justíníanus Codexének 43-ik titulusa „De rescíndenda venítione" főcím alatt közli Díokletían és Maxímían rescríptumaít, melyek véletlenül mind, ingatlanok adásvételéből kifolyólag intézkednek és valamennyinél az eladó javára, állapítja meg a császár, a hozzáfolyamodók kérelmére, laesío enormís címén a szerződés megtámadásának a jogát. A most idézett forráshelyek azonban nem tartalmaznak lex-et hanem csupán egyes 'felmerült konkrét esetben nyilvánítanak jogi véleményt, illetve legfelsőbb hatósági döntést, ugy hogy miután ezen Díokletíaní rescríptumon kívül más, a laesio enormís létezésére utaló forrás, a római jog forrás anyaga között nincsen, nem lehet megállapítani azt, vájjon volt-e olyan jogszabály, mely ezt a jogi problémát kielégítően szabályozta. így nem lehet azt sem megállapitaní, hogy vájjon nem-e ismerték el a vevő enormís laesíoja esetén, számára is a szerződéstől való visszalépés jogát, valamint, hogy nem-e volt laesío enormís, ingók adásvétele esetében. A feléntulí sérelem jogintézményének ez a fentebb idézett egyedüli forrása nem alkalmas arra, hogy belőle megállapítsuk a laesío enormís jogi helyzetét a római jogban, miután ez a forráshely csak egyes konkrét esetekben hozott döntést tartalmaz. A 438-ban megjelent Codex Theodosianus, mely Constantinus és Valentíníanus rendeleteit is magában foglalja, nem szól sehol sem a laesío enormís jogintézményéről, s miután a magánjog valamennyi fontosabb szabályára kiterjeszkedő remekkorbelí jogászok, nemcsak hogy nem szabályozták ezt a Díokletían által létrehozott uj jogintézményt, mint azt már fentebb is említettük, hanem épen ellenkezőleg olyan véleményt nyilvánítottak, amelyből kíolvashatólag nem kívánták meg azt, hogy az adás-vételnél a vételár justum is legyen, — feltehető, hogy ezt a jogintézményt Díokletían hatalmi szava hívta életre. Ha figyelembe vesszük azt a történeti tényt, hogy Díoíetian erős kézzel látott hozzá, a birodalomban, éppen uralkodása alatt kulmínatíös pontjáig eljutó nagy gazdasági válság szanálásához, — melyet az élelmícíkkek árának maximálásával gondolt megoldani, —2) nem lehetetlen, hogy ezen, a gazdasági élet szabadságába beavatkozó, tevékenységéhez tartozhatott, a laesío enormís intézményének a megkonstruálása. Justíníanus kompillatíójába felvette a Díokletían féle előbb hivatkozott rescriptumokat éppen ugy, mint 2) A 30í-ben kibocsátott ,,Edictum Díocletíaní de pretiís rerum venalium." Ez a császári constítutío nem csupán az élelmicikkek árának maximálását tartalmazza, hanem kiterjed a munkabérek maxímuiriának a megállapítására is. a Kódex Teod. rendelkezéseit, utóbbin oly módosításokat vive keresztül, hogy ne legyen ellentmondás, a laesio anormist magában foglaló Díokletían féle constítutío és a Cod. Theod. vonatkozó intézkedései között. A megtámadási jogot, felén tulí sérelem miatt meg nem állapító Cod. Theod. (Cod. 4. 44. L. Í5.) szövegébe interpolálta a „paulo" szócskát, amelynek folyományaként „kis" ársérelem esetén nem állapjtható meg a szerződés megtámadásra alapot szolgáltató ok. Az így átalakított Codex Theod. nincs már ellentétben a Díokletíán által inaugurált jogelvekkel. A glossatorok Díokletían fentebb idézett rescríptumát kíterjesztöleg interpretálták, s a laesío enormís jogintézményét ingó dolgokra is, valamint a vevőkre és eladókra egyaránt alkalmazták. Ezen forrásmagyarázatuk, az idézett Díokletían féle rescríptum ama szóhasználatán alapul, hogy az a laesio enormísról szólva „rem" (majorís pretíi stb.) szót használja és nem pedig a „fundí" megjelölést, amelyet okvetlenül használt volna, ha kifejezetten ingatlanokra kívánta volna rsstríngální Díokletían a maga jogszabályait. A kanonjog a laesio enormís kérdésében a római joghoz csatlakozik és csak enormís laesío esetében adja meg a sértett szerződő félnek a megtámadási jogot. Ezen általános kánonjogi felfogás mellett van a kánonjogi irodalomban egy oly nézet is, 3) mely a szerződés megtámadásának a jogát megadja a legkisebb ársérelem esetében is a károsultnak. A kanonjog ugyanis — mint Endemann 4) találóan mondja — különös feladatának tekintette azt, hogy az adás vételnél, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás között mutatkozó egyensúly fentartassék, azaz másszóval hogy, a pretium justum legyen. A kanonjogi irodalom külömbséget tett a laesío enormís jogintézményénél az ingó és ingatlan dolgok elidegenítése között. Az ingó dolgok adás-vétele esetében, a pretium megállapításánál, zsinórmértékül tekintették, a hivatalos árakat, míg az ingatlanok eladásánál fizetett ellenérték megbirálásánál ilyen fix árat, forgalmi érték hiányában nem állapítottak meg, hanem annak meg állapítását, esetenkénti consíderatío tárgyának tekintették. 5). Díokletían és Maxímían császárok többszőr idézett rescriptuma, mely a „laesío enormís'' jogi fogalmát, a jogéletben és a római jog kodífikatíójában megalapította, igen sok gáncsolásban részesült és különösen a német jogi irodalomban, a sok tekintetben elkorcsosult, római jog hagyatékának tekintették.0) Azt olvassuk mindenfelé, hogy a laesío enormís jogintézménye, az azt létrehozó korszaknak kulturátlanságát bizonyítja, pedig az összehasonlító jogtudomány nem indokolja ezt az állítást, mert a jogösszehasonlitás éppen ellenkezőleg azt mutatja, hogy míg a műveltség alacsony fokán álló népek jogrendszere nem ismeri a laesio enormist, mint szerződés megtámadási okot, addig a nyugati kulturállamok, helyet biztosítanak neki jogrendszerükben, (1. a francia Code Civile). Ha végig nézzük Oroszország, Lengyelország, a Balkán államok, Egyptom törvényhozási és szokásjogát, azt látjuk, hogy ezekben az államokban a feléntulí sérelem intézménye soha sem nyert elismerést. Románia példája még jobban megerősíti az összehasonlító jogtudomány fenti megállapítását, mert Románia nem acceptálja a laesio 3) Aquinoi Tamás: Summa totius theologíae 11. 2. 4) Endemann Vilmos: Studien in der Romanisch-Kanonistischen Wirtschafts und Rechtslehre. 1883. II. kőt. 3Í. lap. 5) Endemann Vilmos: op. cit. 11. kőt. 40. lap. 6) Lásd fenti \. számú jegyzetben felsorolt irodalmat és Nagy Ferenc A magyar kereskedelmi jog kézikönyve. Budapest. Í904. 11. köt. 64. 1.