Miskolci jogászélet, 1925 (1. évfolyam 1-12. szám)

1925 / 4. szám - Magánjog és papyrologia

(59) MISKOLCI JOGÁSZÉLET 226. számában megjelent í 925. eví í 9.900 számú míníszterí rendelet szabályozza. Főbb rendelkezései a következők. Ugy az ált. ker. adó mint a jövedelem és vagyonadó bevallások f. évi február hó 28-áíg adandók be. Nem kötelesek bevallást adni az ált. kereseti adóra: í. A társulati adó alá tartozó jogi személyek, 2. az állandó üzlethely nélkül működő piaci és utcai árusok, 3. az általános kereseti adó fizetésére kötelezett azok a természetes személyek, akik ipari foglalkozást folytatnak és az Í924. év folyamán 3-nál több segédmunkaerőnél többet sohasem foglalkoztattak. Segádmunkaerőnek számit a tanonc és a darabszámra otthon dolgozó segéd is. Nem kötelesek vallomást adni a jövedelemadóra nézve: azok, akiknek az Í924 évben szerzett összes jövedelmük együtt a 800 aranykorona értéket, vagyis (2.000.000 papírkoronát nem haladta meg, vagy ha meg is haladta a 800 koronát az adóköteles jövedelem az 500 aranykoronát, vagyis 7.500.000 koronát nem érte el. Kun Artúr Magánjog és papyrología Jogtörténeti szempontból nagyon érdekes a görög egyptomí papyrusok jogában előforduló deposítum intézménye is, mely a római jogi letéttől, részleteiben eltérő szabályokkal bíró intézménye volt a papyrusok jogának. A P. Lond. II 298, a B. G. M. II 637, III 729, a P. Lond." III 948 stb. lététi szerződéseket tartalmaznak, amelyekben a deposítaríus oly kötelezettségét látjuk, hogy utóbbi tartozik a letett tárgy értékének duplumát megtéríteni, ha a deponensnek, a letett dolgot szerződés ellenesen, a kikötött időben vissza adni elmulasztaná. Amint tudjuk, így szabályozta ezt a kérdést a XII táblás törvény is, de a későbbi jogfejlődés ezt a jogszabályt csupán a deposítum míserabíle esetére szorította. A deposítum írregulare, a klassíkus római jogban kevéssé volt ismert, bár mint Segré (Bull. deli' Ist. di dír. rom. XIX) helyesen megállapítja azzal Papiníanus már foglalkozott. Ez a syríai származású kiváló jogász nagyon sokat merített a keleti népek jogrendszereiből, azoknak nem egy jogtételét honosította meg a római jogban. Többen (Naber, Longo stb.) azt tanítják, hogy a deposítum írregalare intézményes szabályozása a klassíkus korszakbán hiányzott s hogy a Justíníánusí codíficátióba a compillatorok munkája révén került csak be. Papiníanus munkáival megcáfolható ezen tanítás. Az valószínű azonban, hogy a keleti provinciák jogrendszereiből került be ez az intézmény a Corpus íurís romaníba. A papyrusok között számtalan oly kútfő van, amelyben oly letétről van szó, melynek tárgya pénz volt s melyeknél a deposítaríus a dolog elvesztésének veszélyét magára vállalja, de ennek ellenében megszerzi a letett pénz összeg feletti szabad rendelkezés jogát. (1. C. P. R. I 29; P. Lond. II 296; 3Í0; III 943, P. Oxy. I 7Í stb.) Más szóval ezek a papyrusok deposítum írregularékat tartalmaznak, így nagyon valószínű, hogy Justínianus, a keleti provinciák joggyakorlatának engedve, biztosított helyet compíllatíojában, a római birodalom anya államában nem nagyon elterjedt rendhagyó letétnek. A papyrusok között levő adás vételi szerződésekben három főtartalmí elemet állapíthatunk meg. Mindegyik szerződésben ugyanis megtaláljuk először- •>'&£ eladó nyilatkozatát, melyben utóbbi kijelenti, hogy a pontosan körülírt adásvételi tárgyat vevőnek vísszaj vonhatlanul eladja, utána azután rendszerint következik az eladó nyugtája a felvett vételárról s végül az eladó kijelenti az eladói szavatosságnak magára válla-* lását. Az eladó szavatossági felelősségének aZ úgynevezett „bebaíosís"-nak az voít a következménye, hogy ha a vevőtől a vételtárgyát egy harmadik elakarná perelni, az eladó oly módon veszi át a vevő védelmét, hogy az evíctíos perben alperesként az eladó védekezik. A bebaíosís tehát csak a jogért való sza vatosságban állott s hogy az áru hiányaiért színtéri szavatolt-e az eladó azt bizonyossággal megállapítani nem lehet, valószínű következtetés vonható azonban az áru hiánya miatti szavatossági kötelesség 'enállására azokból az elég nagy számban ránkmaradt s rabszolgák és állatok adásvételéről szóló papyrusokból amelyek^ ben előfordul az, hogy az eladó az áru hiánya miatti szavatossági kötelezettséget kifejezetten elhárítja magá-< tói avagy csak bizonyos hibákra korlátozza. A szavatosság elhárításának módja, egy állandó szövegű zára-* dék alkalmazása volt, mely körülmény arra enged következtetést vonni, hogy az egyptomí görög papyrusok jogában ís jogszabály lehetett az áru hiányaiért való szavatosfág, mely jogszabály alkalmazását zárták kí a felek szerződésileg. A C. P. R. I. í., B. G. U. I. 360. és a P. Eleph. XIV. azt látszanak bizonyítani, hogy a görög-egyptomi papyrusok jogában a vevőt ís kötelezte azon bérleti szerződés, amit az eladó kötött volt meg az adásvétel tárgyára vonatkozólag, vagyis más szóval a bérlemény tárgyának tulajdonjogában beálló változás nem szün^ tette meg, — mint a legtöbb modern jogrendszerben — a bérleti szerződést. Arra a kérdésre, hogy az adás-vételi ügylet egymaga létre hozta-e a tulajdonjog átszármaztatását,' avagy pedig ezen hatás előidézéséhez, ingó dolgok adásvételénél tradítíora ingatlanok adásvételénél pedig nyílvánkönyví bekebelezésre volt-e szükség, a papyrología ez ídőszerínt még határozott választ adni nem tud. A papyrusok között a legkülönfélébb bérleti szerződésekkel találkozunk. Mezőgazdasági ingatlanok bérleténél a bérleti idő a ptolemáesí és római időszakban legtöbbnyíre egy év, a byzantíní időszakban 2^9 évig terjedő időre szóló bérleti szerződések fordulnak elő. Albérbeadás a tulajdonos beleegyezése nélkül helyt foglalhatott. A bér összeget rendszerint pénzben állapították meg, de nagyon sűrűn találkozunk oly bérleti szerződésekkel, a melyeknél a bér természetben lett megállapítva, olykor vegyesen pénzben és terményekben. Legtöbbször arurák (= 2756 m2) szerint állapították meg a bérösszeget, de előfordulnak oly bérleti szerződések ís, amelyeknél az egész ingatlan bére egy összegben, vagy menyíségü terményben lett megálla* pítva. A bérlőt ért vís maíor esetén bérösszeg elengedésnek, illetve mérséklésnek volt helye, különösen oly alkalmakkor, amidőn a Nílus áradásának elmaradása következtében beállott szárazság avagy az árvíznek késő lefolyása folytán előállott elemi csapások gátolták a bérlőt a bérlemény tárgyának kihasználásában. Találkozunk azonban oly bérleti szerződésekkel ís, amelyekben a vís maíor okozta károk esetén a teljes bérösszeget tartozik megfizetni a bérlő. Ez a kötelezettség azonban nem önként folyó következmény,' mert szabály volt a bérösszeg egészben vagy részben való elengedésének megengedhető volta s ahhoz, hogy ez a következmény beálljon, a felek egy a szerződéshez fűzött záradékot használtak.