Miskolci jogászélet, 1925 (1. évfolyam 1-12. szám)

1925 / 1. szám

(5) MISKOLCI J-OGÁSZÉLET 5 A valorizáció és a vétlen felelősség Valahányszor a mindennapi életnek egy-egy problémája felvetődik, önkénytelenül is két perspectiva nyílik meg előttem. Az egyik a jog kettős fogalmának örökké fénylő csillagát, a másik egy magas boltozatit óriási termet idéz zárt szemeim elő, melyben ott látom az. összes magánjogi instítítutíókat, összes meg- és meg nem oldott kérdéseível együtt. Az előbbení azon megfontolásra késztet, hogy a jogszolgáltatásnak óriási gépezete csak akkor működhetik minden zökkenés nélkül, ha a kettőnek az egymássalí relátiója az anyagi igazságnak zavartalan érvényesülését nem gátolja, addig a másik perspectiva láttatni engedi azt, hogy az összes magánjogi instítutíók egy egységes vezéreszme, egy veres fonállal vannak egymással egybefüzve, miként egy végtelen hosszú láncnak a szemei. Jól tunjuk, hogy a napjainkban már törvények §§> vagy szokásjogí tételekben megrögzített jogszabályok a kezdetleges társadalmakban csak a minden egyesben, mintegy vele született jogeszmében jutott kifejezésre. E társadalmak nem rendelkeztek még a megzavart jogrendet helyreállító közös főhatalommal. A megzavart jogrend helyreállítása a közület kisebbnagyobb csoportjának az egyéni cselekvősége utján történt. Az e korból reánk marádt emlékek felfedik előttünk azt is, hogy a népesség szaporodásával karöltve járó forgalom élénkülése, mindinkább felszínre hozta az ember alaptermészetét az önzésnek a megnyilvánulását. Ekkor már nem voltak nélkülözhetők egyfelől azon határoknak a felállítása, amelyen belül minden egyes a maga életcéljaínak a megvalósulására törekedhetik, de másfelől azon jogszabályoknak a felállítása sem, amelyek az egyesek önzésének az öszszesség érdekében határt szabnak. így született meg a jognak a kettős fogalma: az alanyi és a tárgyi értelemben vett jog. A kettőnek az egymássalí reíátíóját nem foghatjuk fel másként: hogy a jogtételeknek szokásjogí szabályok, vagy törvények formájában való első megjelenésekor az egymással szemben álló köz és magánérdekek között egy compromissum jött létre és hogy az ellentétes érdekek egymássalí coííísíója, mely minden jogi probléma felvetődésekor fenforog, e compromíssímus megoldásokat mindig megkívánja. Minthogy azonban jogtételek a jogalkotónak látszólag önkényes tényei, nem látjuk az ellentétes érdekeket képviselő faktorok működését, valójában azonban ott vannak a megoldandó kérdések mélyében, amit mi sem juttat pregnánsabb formában kifejezésre, mint az a soha el •nem maradható következmény, hogy ha a megoldás nem az egyezség szellemében történik, az ily jogtételeknek az élete nagyon provisoríkus, éíetök csak addig tart, amig egy sokkal hatalmasabb erő: a mindennapi életnek vitális érdekei félre nem teszik. Persze amíg ez a meggyőződés szokásjogí tételekben megnyilvánul, sok jogos érdek szenved sérelmet, ami persze a jogrend kisebb-nagyobb fokú megzavarását idézi elő. A mai berendezésű államoknak azonban *nnek is elejét kell venni. De az a nagy kérdés, hogy •hogyan? Ti*> A megoldás nem olyan nehéz, mint aminőnek a.Z első tekintetre feltűnik. Ne hagyjuk figyelmen kívül egyetlen egy esetben sem azt a kettős szempontot, amiből kiindultam: t. í. hogy: í. Az egyéni érdekeknek egymássalí collizíója csak a kölcsönös engedékenység szellemében oldható meg. Persze arra nézve, hogy hol legyen a határ, általános szabályt nem lehet felállítanunk, a jogviszonyok természetéhez képest ez a határ hol az egyik, hol a másik irányban fog némi eltolódást szenvedni. 2. Az egyes nemzeteknek, melyek önalkotta jogszabályokkal bírnak, összes magánjogi intézményein egy vagy több gondolat vonul végig, melyek azokat j egymással a lánc szemeihez hasonlóan fonják össze. Ilyen vezér eszmék az 1848. ellőttí jogéletünkben: az ősiség, urbéríség, zálogos birtokoknak az intézménye | és a jog egyenlőtlenségének a gondolatából sarjadtak ki, J 848. után pedig a jogegyenlőség és az egyéni tulajdonnak az intézményei szolgáltatták azokat. Amikor a címbe tett kérdéshez hozzászólani kívánok, voltaként az utóbbiból kellett volna kííndulí nom, mert a kettős zárkínyításhoz ez adja kezünkbe az első kulcsot. Jól tudjuk, hogy polgári tkönyvünk első szövege (T.) a legális károbíígátíó terrénumán a magánjogi beszámíthatóság egyik feltételeként a cselekvő jogalany subjectív vétkességét (dolusát, v. culpáját) kívánta meg. Az objectív felelősség elve csak az u. n. quasí delíctuálís esetekben jutott érvényre. Minden, egyes esetben más és más valami képezte a felelősség jogi okát. A második szöveg (T. II.) azonban coordínált jogalapként fogadta el (igen helyesen) a vétlen felelősség elvét. A joggyakorlat a T. II. megjelenését követő időben (Í9Í3. után) olykor-olykor el ís fogadta ezt az elvet és alkalmazta ís. Egy jobb jövő hajnalát láttam már magam előtt derengeni, remélve, hogy ezek után már csak ezek a további kérdések fognak napirendre kerülni, hogy a megbízó — egyéni vétkessége hiányában — megbízottjának csak a megbízás teljesítésében elkövetett tényeiért felel, vagy már felel a megbízás teljesítése alkalmával elkövetett tényeíért ís. Hol vagyunk mí ma már ettől a szép és nagy perspectívát előttünk feltáró élettől. Összes szép álmainkat jó időre megsemmísíette a Curíának 84. sz. Döntvénye. Nem akarok ez alkalommal propagandát csinálni a vétlen felelősség elve coordínált causaként való elfogadásának, csak reá kívánok arra mutatni, hogy ma, amikor a valorizáció kérdése egyik legaktuálisabb jogi problémánkat képezi, mennyire megköt bennünket a Curíának fenti Döntvényében elfoglalt elvi álláspontja. Nem képezheti vita tárgyát, hogy a valorizáció kérdése megint felszínre hozta az elkövetett károkértí vétlen felelősség kérdését. Mert mindazokban az esetekben, ahol a valutakülönbözet azon az alapon fog megítéltetni, mert a kötelezett vagyona, ha nem ís értékben, de legalább összegszerüleg gyarapodott a követelés előbbi kifizetésének elmulasztása által, a vétlen felelősség elvét fogadtuk el a magánjogi felelősség jogalapjaként. Vagyis azon az alapon fogjuk kötelezni az adóst a valuta dífferentía megfizetésére, mert a conkrét esetben a méltányosság azt így kívánta meg. Nem sokkal egyszerűbb dolog lett volna egyenesen általános jogtétel alakjában kimondani azt, hogy a kötelezett mindazon esetekben köteles a valutakülönbözetet megtéríteni, amely esetekben azt a fenforgó körülmények különösen a felek vagyoni viszonyaira való tekintettel a méltányosság megkívánja. (L. T. I. J778. §. II. bek. T. II. 1486. §.) Persze ennek a princípiumnak általános jogtételként való felállítása, szükségszerüleg maga után kell hogy vonja a 84. sz. teljes ülésí határozatban elfoglalt elvi állapotnak a revísíó alá vételét, mert ha az egyik kérdésben elmegyünk eddig, az ezzel rokon természetű kérdésben nem haladhatunk az ellenkező ösvényeken. Azok az okok, amelyek miatt nem fogadta el a