Miskolci jogászélet, 1925 (1. évfolyam 1-12. szám)

1925 / 10. szám

2 MISKOLCI JOGÁSZÉLET (Í54) klasszikus büntetőjogi iskola beérte a2Zaf, hogy a bűn­tettest, mint egyént vizsgálta és megállapította, hogy a bűntettes is ember, aki értelemmel és akarattal van felruházva, akit tehát akaratának hibájáért lehet bün­tetni. Az uj iskola, a természettudományi és socíolo­gíai módszerekkel dolgozó modern büntetőjogi tudo­mány nem ismeri el a „normális", a statisztikusok által u. n. átlag-ember fogalmát, — hiszen a bűntet­test sem lehet elszakítani a környezettől, amelyben él, amelybe akaratán kívül beleszületett. A bűnelkövető ellenkezőleg, mindig „abnormális" lény, aki vagy rend­kívüli, nem normális hajlamokat örökölt, vagy rendkí­vüli, szerencsétlen körülmények közé került. Ez a „rendkívüli" — a Príns terminológiája sze­rint — „abnormális" ember tehát, épen lelki sajátos­ságai miatt állandó veszélyt jelent a társadalomra, a többi rendes (mondjuk normális) békés természetű em­berre. A bűntettes nem veti alá magát a törvényeknek, nem engedelmeskedik az állami parancsoknak, megszegi a tilalmakat, nem dolgozik ugy mint más hasonsorsu becsületes ember. Az előrelátó kulturtársadalomnak azért védekeznie kell az ily egyének részéről a" társa­dalmat fenyegető közveszély ellen, így az elmebeteget elmegyógyintézetbe, — a gyengeelméjüt és az alko­holistát gyógyletartóztató intézetbe, — a dologkerülőt dologházba, — az egészséges bűntettest fegyházba helyezi el. A társadalom védelme eszerint a mai büntető­jognak épen oly fontos vezérelve, mint az igazság ér­vényesítése. A régi világ öntudatlan s durva, primitív önvédelmi eszközei helyett a modern államok céltuda­tos krímínálpolítíkát dolgoztak ki a bűntettesek kü­lönböző osztályai ellen. Ez a vezérelv az a főpíllér, amelyre a tervszerű ujabb és ujabb reformkívánságokat felépítjük. A „salus reí publícae" ősi eszmének ez a modern kiépítése hozta létre már a háború kitörése előtti időkben Európa- és Ameríkaszerte a különböző büntetőjogi reformtörvényeket, így különösen a gyer­mek és fiatalkorban levő bűnelkövetőknek specifikus kezelését, ezek ellen különböző kényszernevelő és er­kölcsjavító intézkedéseket, — a hívatásos, megrögzött bűntettesek ellen pedig a fokozottan szigorú büntetési tételeket és utólagos biztosító intézkedéseket (a fegyház kitöltése után az ilyen közveszélyes bűntetteseknek dologházba szállítását). így született meg a mai büntetőjogban a bünte­tésnek u. n. klasszikus fogalma mellett a „biztosító in­tézkedések" uj fogalma, mely a háború előtti években megjelent számos uj büntetőtörvényjavaslatban már kifejezetten befogadásra talált. Adjunk jogot és módot a büntető bírónak, hogy ne csak a büntetés nemét és menyíségét szabja ki az egészséges bűntettesekre, ha­nem az orvosi szakvélemény alapján elmebetegnek mi­nősített bűnelkövetőt elmegyógyintézetbe, — a gyenge­elméjűségből vétkező vagy alkoholista bűntettest gyógy­letartóztató intézetbe, — a munkakerülésből bűnözőt dologházba utalhassa. A társadalom védelme, mint büntetőjogi vezér­eszme, döntötte meg azt a régi, orthodox felfogást, hogy a büntetőjognak semmi köze a szociális kérdé­sekhez, a bűntettesek és a bűnelkövetés elleni áltálános profílaktíkus intézkedésekhez. A mai büntetőjog elismeri ugyan az igazságos megtorlás primátusát, — ma is azt tartjuk, hogy bűncselekmény nélkül nincs helye bün­tetésnek s a bűntettesre cselekményének súlya és az ő alanyi bűnössége arányában kí kell szabni a megfelelő igazságos és szükséges büntetést. De ezzel nem érjük be. A büntetőjogásznak s büntető birónak, aki a bűn­tettesekkel foglalkozik, nem szabad strucc módjára homokba dugnia fejét az előtt a fenyegető társadalmi veszély előtt, amit egyik-másik bűnelkövető képvisel. A bírónak módot és lehetőséget kell nyújtani arra, hogy oly intézkedéseket rendelhessen el a büntetés mellett, esetleg ahelyett, melyek alkalmasak lesznek az elítélt személytől bizton várható ujabb bűnelkövetés elhárítására. Ezt célozzák az említett biztosító intézke­dések, melyek kí fogják egészíteni és tökéletesíteni a büntetőjog fegyvertárát a bűnelkövetés és a bűntette­sek elleni harcában. A háború kitörése óta eltelt tíz esztendő csak megerősíthet bennünket a reformkövetelés helyessége és szüksége felől. A büntetőtörvénykönyvek ily ér­telmű kiegészítése, illetőleg átdolgozása elől, ha haladni akarunk s ha a salus rei publícaet, a becsületes dolgozó társadalom védelmét komolyan előrevínní kívánjuk, nem lehet többé kitérnünk. E mindenképen szomorú és szerencsétlen évtized tapasztalatai alaposan igazolják a háború előtti krímínálpolítíkaí programmunk reális voltát. A gazdasági visszaélések áradata, a vagyon elleni bűncselekmények egészen uj alakjai és azok epídémíaszerü elterjedése, az élet és a testépség elleni bűncselekmények erős felszaporodása, a raffínáltan ke­gyetlen gyilkosságok, a mindennapos automobil-gázo­lások eléggé szemmelláthatóan és kézzelfoghatóan il­lusztrálják azt a közveszélyt, amit a bűnelkövetés és a bűntettesek a társadalomra, mindnyájunkra képviselnek. Ez ellen a kriminális veszély ellen a kriminális védekezés nemcsak logikus és természetes, de önmagunk és becsületes embertársaink iránti kötelesség. Maga a büntetés, az elkövetett bűncselekménynek a törvény által előírt fenyítő eszközökkel sujtása, amennyire szükséges és üdvös hatású, ép oly elégtelen a bűntet­tesek egész csoportjaival, egyes különösen veszélyes osztályaival szemben. Ezek ellen a „közveszélyes" bűntettes csoportok (elmebetegek, gyengeelméjüek, al­koholisták, megrögzöttek) ellenében a háború előtt is követelt különböző biztosító intézkedések törvénybeik­tatása a legközelebbi jövő krímínálpolítíkaí feladata. Ez csalt folytatása lesz az I9Í3. évi XXIII. t.-cikkel, „a közveszélyes munkakerülőkre" nézve meghonosított „dologház" intézményével megindított helyes társadalom­védelmi bűnügyi politikának. Addig is azonban, míg ezek a reformtörvények megszületnek, a büntető bíróságoknak fokozott köte­lességük, hogy az ilyen közveszélyes bűntettesekkel szemben a büntetés helyes mérvű megállapításával védjék a társadalmat. Hiszen az ís tisztázva van már, hogy a büntetés nem csupán megtorlás, nem merő bajjal sujtás akar lenni, hanem azáltal az elítéltet fel­emelni, megjobbítani s az uj bűnelkövetéstől visszatar­tani kívánja az állam. Ezt azonban a nagyobb, veszé­lyesebb bűntettesekkel szemben aligha érjük el a túl­ságos enyheséggel, a minimális büntetésekkel. Különö­sen az élet és testépség elleni súlyosabb bűneseteknél és a vagyon elleni nagystílű merényleteknél akárhány­szor érthetetlen lágy kézzel mérik kí az alsó bíróságok a büntetést, az első fokú ügyészek pedig igen gyakran nem élnek perorvoslattal az elítélt terhére. A felső bíróságok sokszor bosszankodva kénytelenek helyben­hagyni az ilyen álhumánus ítéleteket csak azon okból, mert nem volt megfelelő perorvoslat. Amily oktalan és helytelen a tulszígor, ép oly ferde és még rosszabb hatású a túlzott enyheség, a lágyszívüség. A nagysza­bású, a közveszélyes bűntettesekkel szemben ugy az igazság eszméje, mint a társadalom védelmének helye­sen felfogott gondolata igazolják és megkívánják a fokozottabb szigort. Dr. Finkey Ferenc.

Next

/
Oldalképek
Tartalom