Miskolci jogászélet, 1925 (1. évfolyam 1-12. szám)

1925 / 1. szám

12 MISKOLCI JOGÁSZÉLET (12) Erre az elmefuttató elmélkedésre felvidéki autó- j nómíáínk leszerelésének szemlélete indít. Nem lehet azonban itt és ezúttal helye annak, hogy a kérdést a történtekben soha meg nem nyugvó s a tényekkel szemben lázadó lelkem impressziói szerint tárgyazzam s így azt teljes tárgyilagossággal igyekszem tárgyalni azon szempontok szerint, melyeket az autónomiák keletkezéséről, feladatairól és szükségességéről vallunk. Amit eddig az autonómiáról mondottam, azon ! általános esetből indult ki, hogy a központi államhatalom annak s illetve azoknak van a birtokában, j kik a fennálló imperíummal céljaik és vágyaik szerint azonosak. S mert történelmünk szerint nálunk nagyobbrészt nem ez volt az eset, következésképen a mi ese- j tünk a szabályt erősítő kivétellel áll. Magyar vármegyéink ugyanis a magyar szt. korona elméletének talajából zsendültek fel. A magyar állameszme, mely a szt. korona tanában jutott dogmatikus kijegecesedéshez, kialakította idők folyományaképen azt az autonómiát, mely ennek az elvont fogalomnak minden tekintetben megfelelt. Nálunk ugyanis a történeti fejlődés az adott helytétnek megfelelöleg — mint említettem — nem a központi hatalmat, hanem az autonómiákat, a vármegyéket alakította ki eredményképen az állameszme reprezentánsává. A vármegyéknek kellett ébren őrködníök az állameszme integritása feett s ez a páratlan helyzet tette a magyar vármegyéket a közügyek országos jelentőségű fórumaivá, ahová elsáncolta magát a nemzet az állameszmének a központi hatalom részéről történt veszélyeztetése eseteiben. A magyar vármegyék nemzetmentő, nemzetfentartó intézmények voltak s a történelmi mult pedig beleídegződík az emberekbe, az utódokba. A magyar vármegyéknek megállapodott régi földrajzi és tartalmi kereteik között való átvétele, illetve megtartása az uj központi államhatalommal szemben való állandó, nyílt vagy titkos opponálás veszedelmét rejtette hát magában s így állambiztonság okából követett politikai célból szükségesnek mutatkozott eltörölni még a földrajzi kereteket is, melyek a multat, az akkori autonómiákat, azoknak rendeltetését és hivatását juttathatták állandóan emlékezetbe s adni azoknak uj kereteket és adni uj belső tartalmat. A vármegyei törvényhatóságok azonban, a — városiakkal egyenlő súlyú politikai jelentőségüktől eltekintve — nem bírtak a köz szempontjából azzal a kulturális és közgazdasági jelentőséggel, amellyel bírtak a városi törvényhatóságok s a rendezett tanácsú városok. Ezekben ugyanis az autonómiának szervező, alkotó ereje sokkal inkább érvényesült, mint a megyei törvényhatóságokban, mert a közület város jéllege kulturális és közgazdasági intézmények befogadására, azoknak bevezetésére, létesítésére és fejlesztésére míg egyrészt fogékonyabb, másrészt alkalmasabb is volt az agrikultur megyei törvényhatósággal szemben. Kétségtelen ugyanis, hogy a magasabb rendű, a tökéletesebb közigazgatási szervezet, a köztestület magasabbrendü közjogi állása nemcsak politikai vonatkozásban bír jelentőséggel, hanem kulturális és közgazdasági szempontból is. A közügyekkel való foglalkozás lehetősége természetszerűleg kelti fel az egyesben a közhöz való tartozásának, a közzel szembeni kötelességének érzését, felkölti az érdeklődést a közügyek iránt s így mindenképpen alkalmas arra, hogy egy magasabb rendű állampolgárt neveljen a nagy közület, az állam számára. A magasabb rendű állami élet attribútumaként jelentkezik mindenhol a fejlett önkormányzati élet, de természetesen csak ott, hol az állam, az államalkotás a lakosságban bírja támaszát s nem azokkal szemben kell az államot, az állameszmét megvédeni. Ahol az állameszme és a lakosság mentalitása között autogonísmus van, ott nincsenek meg az önkormányzat kifejlődésének előfeltételei, ott groteszk alakítás az önkormányzat, paródiája az igazi önkormányzatnak, mely egy valóságos lüktető, eleven államélet a tagokban. Ahol nincs meg az önkormányzat előfeltétele s s így az nem fejlődhetik ki, ott túlteng a központi adminisztráció s az ember cooperáíásra hajlamos természete oly vonatkozásokban éli ki magát, mely nem vesz tudomást arról, hogy ő egy, a*, öncéljaínak elősegítésére ís hívatott állami közület tagja s természetszerűleg alakul ki egy hivatalnoki kaszt, mely kizárólag professíonísból foglalkozik a közügyek lélektelen s az esetek legtöbbjében egyben lelketlen intézésével s a lakosság széles rétegei teljesen idegenül állanak azokkal szemben s a közhatalmi ténykedésekben, — a kényuraíomhoz jellegzetesen hasonlóan — azoknak csupán kényszerét érzi, ahelyett, hogy azoknak a közösség érdekei szerinti üdvös célzata, — ennek az átérzése volna domináló Felvidéki autonómiáink megszüntetésében, illetve lefokozásában az államhatalom kényszer-intézkedése állapítható meg az adott helyzettel szemben s intézkedésének értelme nem vitatható. Az uj központi államhatalom nem tarthatott fenn és nem tűrhetett meg magasrendű partícularís autonómiákat, melyek ideológiájukban a központi kormányzattal nem egyeztek. Felvidéki törvényhatóságainkban és rendezett tanácsú városainkban ilyenképen politikai meglátásnak esett áldozatul az a szellemi arzenál, mely azokban idők folyamán felhalmozódott s pusztulásra lett ítélve, mert a politikailag változott helyzetben az azokat termő és teremtő autonómiák nem találtattak alkalmasaknak a további működésre, mert képtelenekké váltak az állameszme képviseletére, annál inkább annak propagálására. Az összehasonlítást érzelmi vonatkozásoktól teljesen mentesen téve meg, — a mai helyzet határozott és pedig nagy visszaesést jelent a múlttal szemben, amidőn ezek a most már lefokozott autonómiáju közületek, — mert szívvel-télekkel tudták az állameszmét kulturdíadalra vinni, — tettek a köznek, az emberi haladás és fejlődés ügyének igen nagy szolgálatokat. Az állam, mint legmagasabb rendű közület, melynek különösképen kell módját és lehetőségét adnia állampolgárai szabad érvényesülésének, képességeik szabad kifejtésének, mindennél alkalmasabb lehet — mint tapasztalható — arra, hogy a maga öncélú létével lehetetlenné tegyen mindent, mely egyenértelmü a fejlődéssel, a haladással. Önmaga felett gyakorol súlyosan elítélő kritikát minden állam, ha biztonsága okából kénytelen lerombolni oly intézményeket, melyek az egyéniség, a szellem lehető kifejlődésére, a társadalmi erők egybefogására és hatályosabbá tételére alkalmasak és hívatottak, — ezt teszi minden állam, melynek eszméit és gondolatát a részek nem tudják magukévá tenni, hol harcol a rész az állam eszméje ellen, ahelyett, hogy attól hevítve teljesítené feladatát az egyetemes államcél, — az emberi boldogság elérése érdekében. Dr. Szontagh Vilmos