Magyar Themis, 1880 (10. évfolyam, 1-40. szám)

1880 / 28. szám - A hivatalvesztés mint mellékbüntetés. Az uj büntető-törvénykönyv 54., 55. s 57. §-ai.

— 226 — dem durch die erste selbst Verletzten, sondern von eiuem nahen Angehörigen desselben ausging, sollte dieser auch befugt (gewesen) sein, wegen jener als Vertreter des Verletzten den Strafantrag zu stellen« — mondja Oppenhoff (Comm. ad §. 199). A btk. 273. §-a szerint holtak ellen elkövetett rágalmazás és becsületsértés esetében a bűnvádi eljárás megindítását a megholtnak gyermekei, szülői, testvérei vagy házastársa indítványozhatja. Feltéve, hogy B. megsérti A-t személyileg, A. pedig megsérti B-nek megholt apját, kérdés, hogy ha A. támadólag lép fel, megilleti-e az elleninditvány kedvezménye B-t azon rágalmazás vagy séttésre nézve, mely megholt apja ellen követtetett el. Miután azt tartjuk, hogy a 273. §. esetében a megholtnak gyermekei, szülői stb. tulajdonkép nem megsértett feleknek tekintendők, hanem csak az indítványozásra jogosított feleknek, ugyannak kell állnia itt is, a mit fentebb az esetre nézve átalában állítottunk, hogy ha az indítványra jogosított fél nem egyszersmind a tulajdonképeni sértett fél, vagyis az A. által személye ellen elkövetett sértés miatt megtámadott B-t a megholt szülője elleni sértésre nézve az elleninditvány kedvezménye nem illeti meg. Még akkor is áll ez, hogy ha a támadó fél szintén a 273. §. alapján, azaz megholt szülője ellen elkövetett sértés miatt lép fel támadólag; vagyis a támadó fél által a megtámadott fél megholt szülője stb. ellen elkövetett sértés soha sem tekinthető kölcsönösségi viszonyban állónak a megtámadott fél által a támadó fél megholt szülője stb. ellen elkövetett sértéssel. A 273. §-t illetőleg tehát a 274. §. egyáltalán nem jöhet alkalmazásba. A kölcsönösség fogalmának nem eriteriuma az. hogy az egyik fél által elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés a másik fél által elkövetett sértéssel o k b e 1 i kapcsolatban álljon. »Ein Causalzusammenhang der wechselseitigen Beleidigungen istimBegriffe ,wechselseitig' nicht zu finden.« (Reber id. mvk. II. kt. 228. Ipn.) Ellenkező nézetben van Oppenhoff (Comm. ad §. 198) és Schnierer (Comm. ad §. 274). Nyombani egymásutánt a btk. 274. §-a nem kiván meg, hanem csak 275. §-a. Dr. Barna Igndcz. A hivatalvesztés mint mellékbüntetés. — Az uj büntető-törvénykönyv 54., 55. s 57. §-ai. — A büntető-törvénykönyv 54. §-a mellékbüntetésül ugy a politikai jogok, valamint a hivatalképesség korlátozását is felveszi. Az 55. §. pedig az elv mikénti alkalmazhatását jelöli ki, elősorolva azon eseteket, melyek a hivatal fogalma alá subsumálandók. Midőn e §. jelentőségét, gyakorlati horderejét szemügyre venném, mellőzhetlennek találom a hivatalképesség megszorítása melletti érveket főmozzanataikban feltüntetni. »Az államnak a büntetést kiállott egyén iránt bizonyos időig bizalma nem lévén, őt az állami szolgálatban s közbizodalmon nyugvó hivatalokban nem alkalmazhatja.* Az indokolások szelleméből azonban kibújik azon gondolat, hogy e jogkorlátozás voltaképen nem is büntetésül, hanem inkább bizalmatlanság kifejezéséül veendő. Ez volna tehát a vezéreszme, mely a törvényhozás szemei előtt lebegett, midőn a hivatalképesség megszoritását szükségesnek vélte. Az indokolási határozatlanság következtében pedig az elvi kérdés minden támpontját veszítvén, következményeiben ellenmondásokra vezet; mert vagy el kell ismernünk, miszerint a kérdéses jogkorlátozás tiszta büntetés és mint ilyen a büntető-törvénykönyv 20. §-ában elősorolandó vala, következetesen a vádlott bünhödési ideje csakis a hivatalképesség visszaszerzésével lenne lefolytnak tekinthető, addig azonban még mindig ép ugy deliquens marad, mintha p. o. a szabadságvesztés büntetését egészen ki nem állotta volna; vagy pedig nem lehet e jogkorlátozásra a büntetés jellegét rásütni, következetesen nem találom indokoltnak, hogy az 54. §-ban büntetésnek canonizáltatott. Fogalmilag véve különben alig lehet helyeselni, hogy a mellékbüntetés időtartamra nézve extensivebb legyen a lőbüntetésnél. Hozzá járul az is, hogy a büntető hatalom szegénységi bizonyítványt állit ki magának javitó intézetei felett, a mennyiben implicite declarálja, hogy a szabadságvesztés büntetésének kiállása által a bűntettes alaposan legalább nem javulhat, vagyis más szóval: a javítási elmélet a gyakorlatban kevés értékkel bir, nem egyéb mint okoskodási buborék. Vagy lehet csakugyan elhitetni velünk, hogy a kérdéses mellékbüntetés a közvéleménynek meg .'elei? Vagy a mint az indokolások kiemelik, hogy az igazságszolgáltatás iránti bizalom megingattatnék, ha ma felettünk az bíráskodik, a ki tán tegnap még vádlott volt? Ha a közvélemény ebben csakugyan megbotránkoznék, kérdem, mi oszlathatja el ezen aggodalmakat ? — talán az, ha az 57. §. szerint az bíráskodik, a ki egy év előtt még fogházban volt? Ki kezeskedik, hogy egy év alatt a különben nem javított vádlott javulni fog ? Kérdem tehát, mi e mellékbüntetés tartamának a mérvadója, s mi ennek motívuma? Nézetem szerint — ha a kérdéses mellékbüntetés elvben már elfogadtatik, — sokkal indokoltabban s következetesebben járnak el azok, a kik mint p. o. Franciaországban a rehabilitatio intézményét megtartják. E szerint a nép, a közvélemény kiengesztelődvén a vádlottal, annak előbbi jogállapotába való visszahelyezését maga kéri, s tekintve : hogy a vádlott erkölcsisége s javulása felett legbiztosabban polgártársai Ítélhetnek, nem szenved kétséget, hogy az az államhatalom által nyugvást meg is is adható. A mi systhemánk pedig a bírót az erkölcs s a javulás őrévé tette, sőt az összerü esetben látnoki tehetséggel ruházta fel; a mennyiben már az Ítéletben ki kell mondania, mikor leend a vádlott rehabilitálva, vagyis mikor fog a vádlott teljes javulása beállani. De feltéve, hogy a vádlott a főbüntetés kiállása folytán nem javult, s e szerint hivatalképtelen, kérdem: szükséges-e ezen praesumtión alapuló hivatalképtelenséget törvényileg decretálni? Én erre nemmel bátorkodom felelni. Mert a szóban forgó hivatal vagy az államkormány, vagy a nép által töltetik be. Az első esetben úgyis a kormánytól függ a kinevezés, miért is a bűnhődött s alkalmazást kereső egyén feladata leend, teljes javulásáról a kormányt meggyőzni; az utóbbi esetben, ha a nép, a közvélemény ismét bizalmában részesiti a bünhődöttet, akkor ennek javulása méltán következtethető. Szerény nézetem szerint a hivatalra való képtelenség törvényi decretálása nemcsak nem szükséges, hanem felesleges és kártékony is, mert a midőn ez által kitörülhetlen bélyeget süt a vádlottra, megsemmisíti sok esetben ezen bizonytalan s ingatag alapú mellékbüntetés által a főbüntetés hatása folytán elért javulást, a mennyiben a társaságba visszatértnek keble a büntetés nyomasztó hatásától nem tisztulhat, szabad erkölcsi szilárdsággal meg nem telhetik. Ennyit a hivatalképesités megszorításáról mint büntstési nemről egyátalában. Most az 55. §-ról. E §. szövegezése s magyarázata szerint ítélve a törvényhozás a hivatal fogalmi jelentésétől elpártolván, a legkülönfélébb keresetágakat s hivatásokat szorította össze a hivatal fogalmába, a nélkül hogy ezen eljárását valamivel indokolta volna. így látjuk, hogy az ügyvédség s a tanszék a hivatal fogalmába beillesztve, a mellékbüntetés tárgyai közé lett felvéve. Ezen két állás nem irigylendő kitüntetését alig vagyok képes felfogni; ép oly kevéssé találhatom azon eriterion támpontját, mely szerint az ügyvédség s a tanítás (kivéve az állam által kinevezett tanárokat s tanitókat) a nyilvános hivatalok közé volna felveendő. Mert jóllehet mindketten nyilvános foglalkozást jelentenek, még sem állithatni, hogy ezeken kivül más szintén közbizalmon alapuló nyilvános foglalkozás nem léteznék. Hiszen az orvosi, a mérnöki stb. foglalkozás, ép ugy nyilvános mint az ügyvédi, tanári s tanítói. Mi indította a törvényhozást arra, hogy épen e két állású polgárokat tiltsa el bizonyos időre keresetüktől, még szabadságbüntetésök kiállása után is ? Ecseteljük a következményeket egy példa által. Egy ügyvéd vagy tanár szándékos embei ölési bűntett miatt tíz évi börtönre lett elmarasztalva, de e mellett tegyük fel, hogy a büntető-törvénykönyv 55. s 57. §. értelmében a büntetés kiállása után még öt évig az ügyvédség, illetőleg a tanítástól el lenne tiltandó; hasonnemü bűntényt egy orvos vagy mérnök követvén el, szintén tiz évi szabadságvesztésre lett elmarasztalva, de ezek a büntetés kiállása után azonnal keresetük után járhatnak. Vagy más példában. Egy orvos egészségi állapotról szóló hamis bizonyítványt egy ügyvédnek a végett állit ki, hogy az valamely biztositó-társaságnál használtassák, minélfogva mindketten a büntetőtörvényköayv 408. s 410. §-ai értelmében egy évi fogsággal lettek megbüntetve; az orvos azonban büntetésének kiállása után azonnal szakmáját gyakorolhatja, az ügyvéd pedig a büntető-törvénykönyv 410. s 55. §. 2. pontja értelmében még bizonyos időre az ügyvédségtől eltiltandó. Mi indokolja e példákban a jogászszali szigoruabb bánásmódot ? Talán az ügyvéd s a tanár iránti bizalom megrendülése ? Ez komoly feleletül nem is adható, annál kevésbbé elfogadható, hiszen az egészség s az élet sokkal drágább javakat képeznek a vagyonnál; nagyobb jellemtisztaságot követelünk attól, a kire egészségünket, életünket bízzuk, mint amatól, a ki vagyonunkat védeni hivatva van. Ha az ügyvédet, a tanárt, a tanítót a szabadság büntetése kiállása után nem szabad bizalmunkban részesíteni, mi oknál fogva tehetjük azt az orvossal?