Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 10. szám - Egyházjogtan különös tekintettel a magyar protestans egyház jogi viszonyaira

._ 70 határozatlansága, »a mely a magyar prot. egyházban valóságos primitív fejletlenségi állapottá fokozódik,« a mi pedig legfőbb: »az előmunkálatok és segédeszközök teljes hiánya.* Itt már az író kénytelen első forrásból meríteni még a történelmi anyagot is, mert másodforrások sem az egyháztörténelemböl, sem az egybázjogból nem léteznek, s miután még forrásgyűjtemények sincsenek, még az első forrásoknál is elsőbbekhez kell nyúlnia. A mi elődeink, legalább az egyházjogi tudomány terén, nem nagy örökséget hagytak ránk. Szerzőnek telje en igaza van, s mind ennek az előadottak közül bizonyára az egyházjogtan kétlakisága volt legfőbb oka, meg fajunknak ama ke'eti kényelem szeretete még a tudományok terén is, hogy közvetlen forrás után nem igen szeret dolgozni, szereti, ha azokat más ássa ki részére és ő már készen kapja. Ez a hibája lehetett elődeinknek, és annál inkább üdvözöljük szerzőt, hogy nem riadt vissza e téren a magyar prot. egyházjogi források közvetlen tanulmányozásának nehéz és fáradságos munkájától ; üdvözöljük szerzőt, hogy jelen müve által nem-jogász létére a jogtudomány irodalmi munkásainak sorába lépett, és pedig annak oly ágában, mely jogi irodalmunkban méltán legelhanyagoltabbnak mondható. Ép azért hisz°m, hogy örömmel fogják venni e lapok tisztelt olvasói, ha ez érdekes munkát a főbb vonásaiban meg fogom ismertetni. II. A munka a »Bevezetés«-sel kezdődik. Miután e mii inkább theologusok számára készült, legelső sorban is a jog fogalmát igyekszik az olvasóval megismertetni kapcsolatban az állam fogalmával. Habár e részbeni fejtegetései legtöbbnyire a mai tudomány színvonalán állanak is, másrészt azonban ismét oly túlélt eszméket penget s oly definitiókat ad, a mi a jogászi érzéket kellemetlenül érinti. így nem különbözteti meg szerző a »kényszer« és »eröszak« fogalmát; mindkét szót össze-vissza alkalmazza, nem ügyel a kettő közti éles különbségre, pl. »az államban a jog is mint a kötelesség az erőszak (! ?) védelme alatt áll«. Pedig épen az erőszak legyőzése és fékentartása az állani egyik legfőbb czélja, a mi ellenében az állam a szükséges mértékig kényszert alkalmaz. Az államot a többi társulatokkal egy sorba helyezi, midőn azt mondja: »törvényes jogot alkotni minden társulatnak kizárólagos jogában áll a maga körére nézve, mert csak ö nmaga képes meghatározni lételének czélját es működése eszközeit. Ebből az eszméből kiindulva fejtegeti aztán tovább az állam törvényhozási és a kormányzó hatalom rendeletkiadhatási jogát. Hogy e kiindulási pont a lehető legtévesebb, nem kell bővebben fejtegetnem. A részvénytársaságokat, jótékony s efféle egyleteket e tekintetben az állammal coordinálni, nem jelent kevesebbet, mint hogy vagy valamennyi egyformán souverain hatalommal bír, vagy egyik sem — s így az állam sem. Hasonló tév. s eszmék és kifejezések nagyobb számmal fordulnak elő, amelyek egy remélendő uj kiadásnál okvetlen javítást szükségeinek. Ezután az egyház lényének és fogalmának fejtegetésére és meghatározására tér át szerző; itt már kilátszik a theologus. E részbeni fejtegetései nemcsak sikerülteknek, hanem — a mi szerzőnek különös dicséretére válik — minden felekezeti elfogultság nélkülieknek mondhatók. Példát vehetnének róla egyéb egyházjogot irt jogászaink, kik, midőn a keresztyén egyházról beszélnek, a többi vallásfelekezetek figyelmen kivül hagyásával csakis a római katholikus egyházat tartják szemük előtt; szerintők a keresztyén egyház egysége csakis ez utóbbiban valósul meg, a mely egység a római szentszékben kulminál; ez okoskodás ellen méltán tiltakozhatnak a protestáns és egyéb keresztyén felekezetek, mert e szerint vagy ők is mindnyájan katholikusok, vagy nem keresztyének. Mily máskép és megnyug'atóbban hangzik e tekintetben szerző felfogása: »a keresztyénség egész tartalmi gazdagságát nem valamelyik felekezete tünteti fel, hanem összes felekezetei együttvéve. Egy nagy élőfa, melynek ágai a felekezetek ; az élőfa csak ágai által él, és az ágak csak az egész fával összeköttetésben élnek. Tehát a különválások által az egyház egységének fogalma nincs feladva, mert bármily különböző nézetek honosultak is meg a felekezetek körében a resz'et kre nézve: mégis mindeniknek kiindulási pontja a Jézm Krisztus, az ő benne nyilvánult vallási és erkölcsi élet megvalósítása.« Szerző szerint a keresztyén egyház egységét, miután magas szellemi jelleménél lógva minden anyagától ment, nem lehet külső anyagi, hanem csupán belső szellemi értelemben venni. A megjelent első füzet legterjedelmesebb, de egyszersmind legérdekesebb és legbc csesebb részét is »az egyház jogi viszonyainak történelmi kifejlődése« képezi. Szerző ezzel megmutatta, hogy van érzéke a jogi fejtegetések mai — egyedül czélhoz vezető módszeréhez, mely első sorban mindig a történeti alapot keresi s ezen állva építi fel a jogrendszert. Álláspontja a történeti fejtegetéseknél teljesen elfogulatlan, világtörténeti nézpontra helyezkedik és a keresztyénséget és egyházat mint világtörténeti tényezőt felfogva, fejtegeti annak szerepét, hatását a politikai alakulásokra és állapotokra, s ezeknek viszontlátását az egyházi élet fejlődésére. Epen nem tartozik azon történészek, egyházjogi irók és theologusok közé, kik az egyházat tekintik a világtörténeti események irányadójának s kiindulási pontjának, minden jó forrásának, de azért megadja neki a magáét; s elfogult protestáns nézpontra sem helyezkedik, a catholikus egyház cultura'. politikai és jogi missióját aligha méltányolja valaki kellőbben, mint szerző. Másrészt azonban kifogásolnunk kell szerző jogtörténeti fejtegetését, a mennyiben az részben minden egyéb, csak jogtörténet nem. Igazságtalanok lennénk, ha szerző helyzetének nehézségét kellőleg nem méltányolnék. Az egyházjog ugyanis közjogi természeténél és azon fontos szerepnél fogva, melyet mint tényező a világtörténetben elfoglal okvetlen megköveteli az Írótól, hogy az egyházjog történetét magasabb politikai szempontokból is tárgyalja; de mértéket kell tartania E mértéket meg is tartja szerző mindaddig, míg az egyházjog történetét az első századokban tárgyalja, tehát míg az egyház világtörténeti tényező nem volt. Az első keresztyén egyházak szervezetét, a clerust és ezek történeti fejlődését oly világosan 6s oly praecisióval adja, hogy nemcsak jogásznak, hanem laikusnak is igen hasznos és gyönyörködtető olvasmánjt nyújt. Azonban szerző később egészen kiesik a kerékvágásból, annyira elmélyed a magas politikai — hogy ugy szóljak — diplomatiai fejtegetésekben é< kedvencz eszméinek tárgyalásában, hogy mig egyrészt teljesen megfeledkezik arról, hogy jogtörténetet ir. másrészt kedvencz eszméit annyira túlhajtja, hogy eltekintve a kimondott eszmék értélétől, annak kézi vagy tankönyvben épen nincs helye. Csak egy példát idézek. Midőn a magyar egyház jelentőségét a keresztyénségben tárgyalja, mint jó hazafi kellőleg kiterjeszkedik erre is; de másrészt e jelentőséget túlbecsülve, olyat is állit, a mit ugy pusztán oda vetve a legjobb hazafi Bem képes azonnal elhinni. Szerinte ugyanis a Szent István királynak SzilvcsziT | ápa által történt niegajándekoztatása a királyi koronával az egyetemes egyháztörténetben korszakot alkotó esemény; szerinte ez képezi okát és kezdőpontját az egyházi hatalom fénykorának és a római német császárság hanyatlásának (!), e körülmény emelte továbbá a franczia király egyházpolitikai jelentéségét, ugy hogy »a három (német, magyar és franczia) közül egy nem gyakorolhatott többi kegyúri jogokat mindhármok közös egyházi feje (a pápi) feletU (! ?). Mint minden túlzásnak, ugy e fejtegetéseknek is egy frázisban kellett végzfidnie. Kézikönyvekben nem szabad ily egyoldalú felfogással előlépni s minden egyéb más tényezőket figyelmen kivül hagyni; az ilyen megjárhatja monographiákban, hol minden magasabb röptű e-zme helyes kifejtésének fejez-tek szentelhetök; itt azonban nem marad más hátra — főleg a tanulónak — mint hinni. Az effélék annyira elfoglalták szerző egész gondolatmenetét, hogy sokszor, de főkép a második szakaszban (a reformatiótól a jelenig) a jogfejlés történet" helyett egyszerűen egyháztörténetet ad, feledve, hogy ez utóbbit röviden s csakis annyiban, a mennyiben a jogfejlődés megvilágítására elkerülbetetlenül szükséges, lett volna szabad felvennie. Mikor már várná az olvasó, hogy a jogi fejleményt legalább a fejezet végén összefoglalni fogja, annak egyszerre vége szakad; vagy ha reassumálja is az eredményt, az nem a jogi, hanem a dogmatikai fejlődésre vonatkozik. Jobb, habár nem teljesen ment e hibáktól, müvének a magyar protestáns egyházjog történetéről szóló része, s hibái mellett is itt szerzőnek teljes elismerésünkkel kell adóznunk. E rész nemcsak hogy a legszorosabb forrástanulmányokon alapszik, hanem jeles feldolgozásánál fogva önálló irodalmi becscsel is bír. S becsét nem csak azon körülmény emeli, hogy az eddig megjelent egyházjogokban erre nézve semmit sem találunk, hanem az is, hogy az ezután megjelenő, e szakba vágó munkáknak is igen becses anyagot fog szolgáltatni a hiányok pótlására s a hemzsegő számtalan hibák kijavítására. A mű második részében szerző az egyházjog forrásait tárgyalja. Szerzőt itt kettős elv vezette: minél rövidebben, és másodszor az első részben követett történeti rendben adni elő a forrásokat. A szándék igen helyes, csakhogy annak kivitele teljesen elhibázott, ugy hogy nem habozunk kimondani, hogy a megjelent kötetnek e része a leggyengébb. Szerző — ugy látszik — nem méltányolja kellőleg a jogforrások jelentőségét, minden positiv jognak alíabetáját. Különben legelső sorban is a jogforrások jelentőségéről általában és főleg az egyházjogb n kellett volna szólnia, de ezt e tankönyvnek sem bevezetésében, sem e helyen nem teszi, s a mint e tárgyalási módból kitetszik a positiv jogforrások igazi jelentőségét maga sem foyta fel kellőié"-. A rövidség ellen nincs kifogásunk; mi sem vagyunk barátai, hogy a tanuló az egyházjogi források egész kötetre terjedő roppant tömegének bemagolásával kinoztassék. Másrészt azonban szerző e részt is ugy tárgyalja, mintha még mindig történetet ima, megfeledkezik arról, ho^y itt már positiv do oggal áll szemben, hol a dogmaticus tárgyalás elkerülhetlen; ez képezi a vázat, a mi egyebet mond, az csakis ennek megvilágítására szolgálhat. Az anyag a helyett, hogy kidomborodnék mintegy szetmorzsolódik kezei közt. A kezdő, vagy talán a ki épen nem is jogász, ez előadás fonalán bajosan tudná megmondani hogy honnan kell mentenie az egyházjog érvényes és mai nap is alkalmazható tételeit. Az első kötet harmadik és utolsó részét az »egyház alkotmánya* képezi E tekintetben szerző az eddigi tárgyalási módtól és uralkodó felfogástól sok nevezetes éltérést mutat. Miután azonban e rész a nem sokára megjelenendő második kötetben foglaltakkal szerves összefő* gésben van ennek ismertetését a második kötet megjelenéséig halasztóm, a melyet hasonlókép bátor Uszek megbeszélni. Addig is e megjelent eiso kötetet, mely jogirodalmunkranézve előadott hibái daczára is nyereségnek tekinthető, figyelembe ajánlom. Dr_ Nm D. Az ügyvédi kamarákból. kező feTiri'tt^te* • "^^ & ^^--terhez követNagyméltóságú Miniszter ur ' vetett tliXT8yÍ kö^e8eknek a fü,y° évi jövedelmi adó kivetésénei köi&tS^MSsrent bennünket»hogy °rvosiásért foiyamod-