Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 3. szám - A jogtudományi oktatás reformkérdéséhez. 1. [r.]

Ép oly következmény dúsak Schopenhauer és Trendelenburg kimutatásai aristotelesi, hegeli stb. logikai álformákról. Az emberiségnek még egyes szinek és hangok érzékelését is meg kellett tanulnia, annál inkább a helyes ítélés formáit; és minden egyes ma is az egész emberiség örököse csak ugy lehet, ha megszerzi az örökséget, mint Faust mondá. E helyütt csak annyit emiitünk meg e tárgyról még, hogy a lélektan és logika, mint más irányban a szokások, erkölcsök, vallások, szóval a miveló'dés története, fejlődési törvényeik isméje a jogtudománynyal annyiban rokonabb disciplinák, mint a dogmatikus államtudományok, hogy amazok ascendesei, szülői a tudományok genealógiájában, mig a gazdászati s politikai tanok inkább correlativ, testvértudományok, ha — mint helyesen kell — alapul veszszük a tárgyazott tünemények rokonsági viszonyát. A jogi problémák kulcsát a lélektani, közöttük kiválóan logikai s erkölcsi tünemények léttörvényei nyújtják közvetlenül; a teljes megértés, a létokok ismerete, a genesis azokban tárul föl eló'ttünk ; a társadalom sejtjeinek, az egyes embernek, és a társadalom szöveteinek, az egyének associatióinak, szellemi alkatát mint jogalkotó elemeket, azok ismertetik meg velünk. E tágabb körű anyatudományokkal szemben a gazdászati tudomány már csak a jogfejlődés egy külső bár a leghathatósabb tényezőjével, az anyagi javak mint jogtárgyak termelési, fogyasztási, forgalmi stb. törvényeivel ismertet meg, és ezért az elemző tételes jogmivelőre, a jogászi gyakorlatra nézve alig, hanem — mint a többi államtudomány, hova a közigazgatási jog persze nem tartozik, — csak az elméleti és törvényhoziási jogtudományra nézve fontos. De nemcsak az államtudományok kötelezett hallgatása és vizsga-tárgygyá statuálása, hanem a jogi disciplinák azon véletlenségi, történelmi >rendszere« is, mely egyetemünkön honos, ellenkezik helyes szakiskolai rendszerrel. Ha a lehető legügyesebb birák és ügyvédek productiója a domináló hasznossági czél, akkor p. o. az alaptárgyak jelen terjedelmű tanulása egyszerűen nevetséges. Classikus, humanisticus miveltség szempontjából mellőzhetlen a görög és latin nyelv tanulása; de p. o. kereskedelmi akadémiákon azokkal helyettesíteni a német, angol, franczia, olasz nyelveket, fellázítaná a józan észt. Ép ugy va- j gyünk a gyakorlati jogászszal, ha a dolgot ugy veszszük mint van. A kenyérjogász tanul mint alaptárgyat, római és kánoni jogot körülbelül ugy, mint a gymnasiumban latin és görög nyelvet, t. i. szelleme mindig platonikus viszonyban marad azokhoz. Görögül olvasni alig tud, latinul alig ért; arómaicorpus iurist alig (minden ezredik) veszi kezébe, a kánoni corpus iurist csaknem soha egy sem. De hanemigy volna is; mi a gyakorlati eredmény? Tanult két nyelvet, melyen nem beszélnek, két jogot, melyet — egy kánon-jogi részecske kivételével, melyet máshol is tanul t. i. a magyar jogban — nem alkalmaznak. Mi az élet emberének a holt tudomány ? Mint biró és ügyvéd jöhet és gyakran jön azon helyzetbe, hogy idegen élő jogot alkalmazzon, angolt, francziát, olaszt, poroszt, osztrákot, szászt, zürichit stb. Ellenben a római jog mint élőjog napjai megszámlálvák utolsó menhelyében. A német és spanyol polgári törvénykönyvek lesznek végső kiirtói. Azt mondják practikusaink, kik a magyar birák és ügyvédek tudományos üdvözülését a pandekták alapos ismeretéhez, tehát mindenesetre mennyei távolsághoz, kötik, hogy a római jog par excellence anyajog és hogy nálunk annál kevésbbé mellőzhető, mivel a magyar leányjog ez idő szerint nem is létezik. Ideje lesz ezen »mivelt« jogászok álfelvilágosodottságát kimutatni. Először is a gyakorló jogászt a nem gyakorlott, meghalt anyajog, melyből nem allegálhat, ha positiv talajon akar maradni, ép oly kevéssé érdekli, mint a németül tanuló kereskedőt azUlfilas korabeli góth nyelv, vagy a bérházépitőt az ős indiai és ős mexikói építészeti testvérstylus stb. Nem veszi hasznát, ezért nem tudja. Az osztrák (nagy részben közös) jog hasznát véve, ezt tanulja, de nagyon helyesen a polgári törvénykönyvből és nem a digestákból. A magyar jog pedig, bár korszerűtlen, avult, in praeceptis létezik ugyan, de eltemetve forrásokban, melyekhez már csak régészek zarándokolnak. Azért nyilvánittatik holtnak, mert nem ismerik. Élő alkalmazásban jobbára csak a jelen századbeli törvények s az országbirói értekezlet határozmányai vannak. Ezeken tul nem is terjed a gyakorlat igénye és tudománya. De ezektől eltekintve a római jog a magyar jognak csak részben anyajoga ; a teljesen impracticus hűbéri és kánoni jog történelmileg több részsz,el birnak in maternis, és alkalmasint még többel a germán és szlávjog. Tehát ezeket is anyajog czimén tanulja a biró és ügyvéd? Akkor párhuzamban emiitett kereskedőnk az Ulfilasi biblián kivül az Eddák, Nibelungok, Parcifal stb. nyelvét is tanulja, mi már a megőrülés kórjele volna. De európai szempontból is a római a nyáj og egyanachronismus. Mintha ma, a sanskrit, az összehasonlító nyelvészet korában, valaki még mindég a zsi dó vagy görög nyelvet ős anyanyelvként tanulmányozná. Ma szólunk árja, kélta, turáni anyajogokról; ma ismerjük az ind, görög, római, germán és szláv jog-családot (miként ugyan e népek nyelv- és mythos-családját) mint árja jogot; az ír, walesi, északi franczia stb., mint kélta jogot; a finn, török, magyar, mint turáni jogot. De ma, Maine, Suliivan, Dr. O'Donovan, Dr. O'Curry, W. F. Skene, Maurer, Sohm, Le Play, Cliffe Leslie, Laveleye, Lewis Morgan, Mac Lennan stb. korában jogtörténelrnileg helyesen nem szólunk többé római »anyajogról« pandektistáink értelmében. Az élő jogok szempontjából gyakorlati jogászunk, ha megtanulná ismerni az angol jog rendszerét, mely jog formális technika és casuistikus kincsek tekintetében a római joggal vetélkedhetik, akkor valódi élő anyajogot, India és Északamerika, tehát csaknem a fél világ anyajogát ismerné, melyben aránylag kevés a római jog ; ha megtanulná a Code Napóleon rendszerét, melyet a franczia gyakorlati jogászok mesteri müvélye kifejlesztett, akkor ismerné csaknem az egész európai continens élőjogának anyajogát, melyből többet mint a pandekták XVIII. századbeli codificatiójából, a porosz Landrecht-ből,és a josefini ész jogból meritett már az osztrák polgári törvénykönyv is mindazon részekben, melyek a CodeNapoleon megjelenése után készültek. Pedig a CodeNapoléon márcsak kanonistikus római jog és germán-kelta szokásjog amalgamisálása. Ha végre a római jogot a könyvek könyvének, a raison écrite-nek hirdetik, akkor pandectistáink anachronismusa még nagyobb, és tulajdonkép nem egyébb, mint a német észjog ellenében hatalmas, reac .ionarius német történelmi iskola elkésett visszhangja. Haladtak az elvek, a technika ; élőjogunk és jogtudományunk nagyobb része nem római. De még azon általános jogtudományi elméletek is, melyeket a német nagy pandektisták felállítottak, és melyeket most némelyek praktikusainknak annyira ajánlanak már maguk sem többé római rendszer és római eszmék. És ezen német tudományos rendszerekben, melyeknek csak anyaga római, melyek Savignytól Iheringigmind »szabadabba alkotásokká válnak, az egyetlen gyakorlati mintát keresni oly egyoldalúság, melyet csak a német tudomány kizárólagos uralma fölöttünk magyarázhat meg. Valójában csak arról van szó, hogy valamely tudományos rendszer sajátittassék el mint alap. Akár a római rendszer ; nem mert római, hanem mert rendszer. Tudományt tanuljanak. De e rendszernek Bentham, Austin, Sheldon Amosstb., a nemzetközi, kereskedelmi s egyéb kosmopolitikus jogok korában nem nemzeti, hanem összehasonlító tudományos rendszernek kellene lennie. Azon jogász, ki csak egy fejezetet olvas Maine Early Institutions-éből, azon külső és belsőnek nevezett, de még mindig külső »európai jogtörténeti* hun-scytha stb. monstruositások után, melyeket egyetemünkön tanulni kénytelen, ugy érzi magát, mint egy drámaaesthetikus, ki a XVIII. század vonatkozó bölcseleti rendszerei után rábukkannék Göthe halhatatlan Meisterjének Hamletről irt fejezetére. A tenger után egy bájos, bűvös sziget, egy part, egy uj világrész ! Egyetemünk tehát sem módszer, sem tananyag tekin-