Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 1. szám - A kereskedelmi törvény 20. §-ához

- 3 I. könyv) is csak félhaladást jelez féltékenyen elzáradékolt és hamis elméleti alapon nyugvó következő rendelkezésével: »Gegenüber dem Gl aubigcr wirkt die Schuldübernahme nur dann, wenn er auf die ihm davon durch den Schuldner oder Übernehmer gemachte Mittheilung in die Ubernahme ausdrücklich oder durch solche Handlungen einwilliget, in welchen sich unzweideutig derWille desselben kundgibt, sichan den Übernehmer als seinen Schuldner zu haltén. Als solche Handlungen gelten insbesondere ... die Erhebung einer persönlichen Klage gegen denselben*. Eszerint az adós és a harmadik személy közt végbemenő megállapodás mint ilyen közvetlenül és azonnal nem állapítja meg a hitelezőnek az átvállaló ellen való jogát, ha nem külön hitelezői actus, a maga részérőli hozzájárulásnak világos vagy hallgatag kijelentése (u. n. Beitritts-Aneignungstheorie) kívántatván meg, ennek megtörténte előtt, az átvállalót az eddigi adós az átvállalásból eredő kötelezettség alól önkényüleg és egyoldalulag felszabadithatja. Valamivel haladottabb állást foglal el a lipcsei kereskedelmi főtörvényszék praxisa. Elvileg ugyan kimondta, hogy valamely tartozás átvállalására irányuló szerződés mint ilyen a hitelezőnek semmiféle jogot sem ád (»Entscheidungen des OHG.« III kt. 182. lpján), de mégis, ha valamely kereskedelmi üzlet átvevője szokásos módon p. o. körözvények utján tudatja, hogy átvállalta a czég eddigi tartozásait is, a közzététel folytán eo ipso kereseti jogot nyernek a hitelezők ellen, anélkül hogy az egyes hitelező részéről külön nyilatkozat kívántatnék az iránt, hogy akarja-e az átvállalót adósának tekinteni, vagy sem. (Entscheid. VIII. 383. lp.) Ilyeténkép a közzététel által már megállapitott hitelezői jogot az adós és a harmadik személy között esetleg utóbb történő az átvállaló kötelezettségét korlátolni akaró vagy liberatorius megállapodások nem érinthetik. Azonban a haladás utján atheoriaáltal is (nevezetesen Delbrück által »Die Ubernahme fremder Schulden« czimü hírneves munkájában) élénken sürgetett utolsó lépést csak kereskedelmi törvénykönyvünk 20. §-a tette meg határozottan és őszintén, a midőn valamely kereskedelmi üzlet átruházása alkalmával az üzlet átadója és átvevője között kötött szerződésnek, mely szerint az üzlet átvevője a czég addigi kötelezettségeit magára vállalja (tartozás-átvállalási szerződés műszói értelemben) az érdekelt hitelezők irányában k ö z v e 11 e n ü 1 é s azonnal b e ál 1 ó, sem hitelezői különhozzájárulást, sem az átvállalás közzétételét nem kivánó, az átadó ésazátvevőközöttesetlegutóbb történő ellentétes megállapodások által érintetlenül maradó joghatályt tulajdonit. A tartozás-átvállalási szerződés ezen a hitelezőre közvetlenül kiható érvényének nagy fontosságú elvét, legalább a kereskedelmi jog körén belül, bár itt is csupán a kereskedelmi üzlet átruházásának speciális esetére és nem bármely kereskedelmi ügyletből eredő tartozásra vonatkozólag meghonosító 20. §. nem, mint czikkiró ur félreértésből állítja, már alkotásánál fogva korcsszülött rendelkezés, hanem daczára annak, hogy a szakasz szövegezése ellen több alapos kifogás tehető, szemben p. o. a német kereskedelmi codexxel oly nóvum, mely csak díszére válhatik törvénykönyvünknek és melynek alapeszméje, hogy alkotandó polgári codexünkben egyáltalán érvényre jusson, buzgón óhajtjuk. A mi pedig czikkiró ur második »mert«-jét illeti vagyis azt, hogy a szakasz szövegezésénél a kereskedelmi üzletnek önálló vagyonegészszé való qualificálása mindenhogy kikerültetett, nézetünk a következő. A szóban forgó 20. §. jelentősége nem csak abban áll, hogy direct kereseti jogot ád a hitelezőknek, ha valamely kereskedelmi üzlet átruházásánál az átvevő a czég addigi kötelezettségeit magára vállalja, az üzlet átvevője illetve a kötelezettségek átvállalója ellen, hanem egyszersmind abban, hogy »per argumentum a contrario« azt is decretálja, hogy a hitelezőknek kereskedelmi üzlet átruházása esetében csak is azon feltétel alatt van az átvevő ellen direct kereseti joguk, ha ez a czég eddigi kötelezettségeit szerződésileg, vagyis külön megállapodás utján magára vállalta. Szóval decretálja, hogy a kereskedelmi üzlet átruházása eo ipso nem vonja maga után a czég eddigi kötelezettségeinek az átvevőre való átszállását. A kereskedelmi üzlet átruházásának ténye még praesumtiót sem indiciálhat a kötelezettségeknek átszállása, illetve az üzlet átvevője részéről szerződésileg történt átvállalása mellett, mint a hogy ezt elég tévesen és alaptalanul a budapesti kir. keresk. és váltótörvényszék egy alkalommal kereskedelmi szokásjognak nyilvánította. Ámde azzal hogy a szakasz a kereskedelmi üzlet átruházásának esetében a tartozások átszállásának eszközlése czéljából külön átvállalási megállapodást tételez fel, nincs eldöntve az a kérdés, melynek nézetünk szerint egyedül helyes irányú megoldását czélozta a ker. törv. Apáthy-féle tervezetének az értekezlet által elejtett 24. czikke: »A czég megváltoztatása vagy megszűnése nincsen befolyással a kereskedelmi viszonyból eredő azon üzleti kötelességekre, melyek a czég megváltoztatása vagy megszűnése előtt keletkeztek«. Vagyis a Daruváry indítványára jelen szerkezetében felvett 20. §. semmikép sem tekinthető az Apáthy-féle tervezet elejtett 24. czikkének surrogatumául, vagyis azzal szemben még mindig nyitva áll az a kérdés, hogy valamely kereskedelmi czégnek megszerzése, illetve annak más mint a volt tulajdonos által való folytatása esetében, mennyiben szállnak át eo ipso, azaz k ülön megállapodás nélkül is, a czég addigi kötelezettségei az uj czégbirtokosra. A szakasz csupán a kereskedelmi üzlet átruházásának esetéről rendelkezvén, világos, hogy intézkedése nem érinti azon esetet, a melyekben a kereskedelmi üzlet az eddigi czéggel kapcsolatosan szereztetik meg, illetve valamely kereskedelmi üzlet más mint a volt tulajdonos által az eddigi czég alatt folytattatik, valamint azon lehető esetet sem, a midőn valamely eddigi czég a megfelelő kereskedelmi üzlet nélkül szereztetik meg és folytattatik más mint a volt tulajdonos által. Mig azonban csakis helyeselhetjük, hogy kereskedelmi törvényünk a kereskedelmi üzlet önálló vagyonegészszé való quálificálásának homályos eszméjétől nem hagyván magát tévútra vezettetni, nem vette fel Szvetenaynak az értekezleten indítványba hozott következő határozatát: sa ki valamely már fenálló kereskedelmi üzletet megszerez, a volt üzlettulajdonossal együtt egyetemlegesen felelősek az elvállalt ü z1 e t i tartozásokért, tekintet nélkül arra, hogy a közöttük kötött szerződésben az üzleti tartozások átvállalására nézve ellenkező kikötések tétettek,« —helyesnek tartván az elejtést különösen azért is mert a kereskedelmi üzlet fogalmának igazságos és méltányos határok között való megállapítását csaknem lehetetlennek tartjuk, — addig a szakasz által nyitva hagyott kérdésnek oly értelembeni eldöntését tekintjük a forgalom biztonsága által is sürgetett megoldásnak, mely szerint az, a ki valamely létező czéget megszerez, akár folytatja az alatt a volt kereskedelmi üzletet, akár más ujabb üzletet, a czég mindazon kötelezettségeiért eo ipso, vagyis csupán a czégfolytatás alapján, tehát eziránti külön megállapodás né 1 kü 1 és ellenére is felelős, melyek a czégnek megszerzése előtt jöttek volt létre. Erveinket ez irányban más alkalomra tartjuk fen. A mi végre czikkiró urnák azon kifogását illeti, miszerint nem oldatott meg a szakaszban az a kérdés, hogy a kereskedelmi üzlet átruházásánál, ha az átvevő a czég addigi kötelezettségeit magára vállalja, ki legyen lekötve első sorban, az üzlet átadója vagy átvevője-e avagy pedig mindkettő egyetemiég, nézetünk az. hogy bár kétséget sem szenvedhet, miszerint a szakasz a közös felelősség elvét alkalmazza —alantabb üzetesebben kifejtendő elméleti értelemben — a szabályozott esetre, a czikkiró ur által felvetett kérdés tekintettel a szakasznak ez irányban nem eléggé határozott és kidomborított rendelkezésére, helyén van és épen nem tartozik a könnyebbek közé. A mit Dr. Neumann Ármin commentárjának 90. lapján mond, hogy »itt is a kereskedelmi törvény 268. §-ában általánosságban érvényrejuttatott egyetemlegességi elvnél fogva a hitelezőnek az eladó és átvevő egyetemlegesen felelősek«, a kérdésnek csak felszinén maradt és különben is tévedésről tanúskodik. Ha nem rendelné a keresk. törv. 20. §-a oly határzottan hogy »a hitelezőket ezen kötelezettségek tekintetében ugy az átadó, mint az átvevő ellen kereseti jog i 11 eti«, hanem p. o. csupán azt rendelné, hogy »a hitelezőket az átvevő ellen kereseti jog illeti« a k. t. vonatkozásba vett 268. §-ának révén egyedül, aligha lehetne az egyetemlegességi elvet a szóban forgó esetre is kiterjeszteni. A 268. §. szerint ugyanis azok, kik oly ügylet által, mely részükről kereskedelmi ügyletet képez, egy harmadik irányában közös kötelezettséget vállalnak, egyetemleges adósoknak tekintendők, a menynyiben a hitelezővel történt megállapodásból az ellenkező ki nem tűnik. Ámde hol már most az analógia a 268. és a 20. §. által szabályozni akart esetek között ? A 268. §. feltételezi a közös kötelezettségnek egységes jogalapját, továbbá azt, hogy a jogalapul szolgált ügylet kereskedelmi ügylet természetével birjon. Mi a 20. §. esetében a kereskedelmi ügylet, mely által az üzlet átadója és átvevője egy harmadik irányában közös kötelezettséget vállalnának ? Az átadó kötelezettségének jogalapja a múltban fekszik, vagyis a közte és a hitelező között végbe ment ügylet az ; az átvevő kötelezettségének jogalapja pedig a jelenben fekszik, vagyis az átvállalási szerződés az. Hol itt a közös kötelezettséget szülő egységes ügyleti actus ? És kell-e, hogy minden esetben kereskedelmi ügyletet képezzen az átvállalási szerződés az üzlet átadója é s átvevője részéről ?