Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 47. szám - A vagyonbukott feleségének tulajdoni igényeiröL

— 372 — oly momentum, mely az absolut igazság rigorosus követelményeinek a feleséggel szemben való legalább is megszorítását, a házastárs vagyonjogi igényeinek részbeni megnyirbálását tüntetné fel igazságosnak, minden esetre pedig czélir&nyosnak ? Vindicálhasson-e az asszony is »jure ordinario*, az objectiv jog általáuos szabályelveinek közönséges határai között, avagy kivánatos-e, hogy a közadós nejének visszakövetelési jog bizonyos kivételekkel korlátoztassék ? Vindicálbasson-e a feleség is ugyanazon tulajdonjogi c z i m e k alapján, mint bárki más, avagy szükségesnek mutatkozik-e, hogy a nőnek tulajdonszerzési szabadsága a házassági visszony tartamára egyik vagy másik irányban szűkebb mederbe szoritassék, példájára a porosz 1855. évi csődrendtartásnak, melynek 88. §-a szerint: a nő a házasság tartama alatt csak érvényes ajándékozás, örökösödés és a szerencse kedvezésének utján vagy csupán fentartott vagyonával szerezhet ujabb tulajdont, mely tebát a férjes nő elől a házasság idejére a saját szorgalma és munkájával való szerzés lehetőségét elzárván, a tulajdonszerzési czimeket szemben a csődtömeggel szűkebbre szabja. Vindicálhasson-e a közadós neje is ép oly b i z o n y i t á s i teher mellett, mint más valaki ? Avagy súlyosabban kell-e, hogy nehezedjék az »onusprobandi« a vindicans feleségre, mintáz idegen igénylőre ? Fokoztassék-e véle szemben még inkább a »probatio diabolica« ? Követeltessék-e a nő tulajdonjogának megállapithatásához oly ténykörülmények igazolása is, a melynek formaszerü bizonyítása »jure civile« nem kívántathatnék meg, ha nem a nő, hanem más valaki revindicálna ? Elégségesnek tekintessék-e p. o. annak igazolása, hogy az igénybe vett tárgyat a nő a polgári jog közönséges szabályai szerint megszerezte volt, hogy a traditio vagy a bekebelezés in sua forma véghezvitetett, avagy távolabb fekvő és a tulajdonjogi szerzés tényét közvetlenül nem érintő körülmények igazolása is kivántassék-e meg ? Köteleztessék-e a vindicáns feleség a tulajdonilag igényelt tárgy keletkezésének és megszerzésének egész múltját kitárni, vagyis köteleztessék-e a tulajdonszerzés közvetlen és közvetett alapjainak, a szerzés minden előzményének, az eredeti aquisitiotól a vindicált tárgy megszerzéséig terjedő összes jogügyletek egymásutánjának leplezetlen felfedezésére? Vagy még ridegebb valóságában formulázva a kérdést, követeltessék-e, hogy a feleség ne csak azt igazolja, hogy az igényelt dolgot megvette volt, hanem egyúttal és pedig első sorban azt is, hogy a pénz, a melyért azt vette, az ő saját pénze volt; köteleztessék-e tehát nemcsak azon üzlet kimutatására, melynek folytán a szóban forgó tárgyat megszerezte, hanem egyszersmind azon ügylet beigazolására is, melynek folytán a vételárkép szolgált pénzt szerezte volt ? Mig a közönséges actio publiciana esetében elégségesnek tartatik az usucapionalis birtok, vagyis a justus titulus kimutatása, a rendes reivindicatio esetében legfeljebb az kívántatik, hogy az auctor tulajdonjoga is igazoltassék, a nő, hogy visszakövetelési jogát érvényesíthesse, hogy azzal keresztülhatolhasson, azon göröngyös és szembeötlő nehézségekkel járó bizonyításra kénytelenitessék-e válalkozni, kimutatni és perrendszerűleg be igazolni nemcsak a maga és az auctorjának tulajdoni jogát, hanem még azt is, hogy a pretium rei, a pénz »non olet« vagyis, hogy nem volt a közadós pénze, és ha az is volt, azt férjétől oly uton-módon szerezte, mely nem esik az actio Pauliana hatálytalanító súlya alá? Görditessék-e végre a jogszerű vagyis nem a közadós pénzén történt szerzés tényének bizonyítási terhe még az esetben is a feleségre, ha hogy a sajátjának vallott dolog csődnyitáskor az ő tényleges birtokában volt vala ? Vagyis a tényleges birtok mellett harczoló vélelemre a közadós neje egyátalán ne hivatkozhassék, hogy még ha in concreto csődnyitáskor ő lenne is a possessor, a »melior est conditio possidentisc elvének feltétlen mellőzésével, a felperesi minőség és ezzel az onus probandi mindig neki jusson nem ép kedves osztályrészül ? Szóval, — mint ezt p. o. a Králik-féle csődtörvény-tervezet 28. § a világosan és félreórthetlentil óhajtja decretálni, mig az Apáthy-féle tervezet a 43. §. anyagi és a 46. §. alaki rendelkezésének összevetéséből inkább csak deducálni engedi, — a mi ingó Tagy ingatlan dolgot bukottnak neje a házasság tartama alatt szerzett, a csődtömegbe vonandó még akkor is, ha a nőnek tulajdonjoga telekkönyvi bejegyzés vagy egyéb körülménynél fogva külsőleg fel volt ismerhető ; következve a csődtömeg ugy az ingók, mint az ingatlanok tekintetében is mindig birtokosnak tekintvén, az igénylő nőt illesse az offensiva szerepe, vagy legalábbis a jogszerű szerzésmód bizonyításának kötelessége; jól megjegyzendő, még akkor is, ha p. o. a szóban forgó ingatlan csődnyitáskor az ő nevére volna kebelezve. Röviden, a feleség, ha férje csődtömegével szemben oly dolgot állit sajátjának, melyet csak a házasság tartama alatt szerzett volt, tartozzék-e a »quod omniasintmariti« jogvélelmét ellenbizonyítás utján megdönteni ? A felvetett kérdésekből első tekintetre kiderül a felelet nehézsége; kitűnik a feladat nagysága, mely a csődtörvényhozásra vár, a midőn a nő tulajdoni igényeinek czélszerü és igazságos, a visszakövetelési jog által első sorban érintett csődhitelezők érdekeinek egyrészt, de másrészt a jog és a méltányosság sarkalatos elveinek is megfelelő rendezésére vállalkozik. Könnyű, de aligha áldásos volna a megoldás a tulajdonjog iránt való feltétlen deferentiának álláspontjáról. Könnyű, de meg kevésbbé szerencsés volna a megoldás a tulajdonjog iránt való .eltetlen közönbösségnek álláspontjáról. Nehéz, de egyedül hálás a megoldás az összeütközésbe jövő, ellentétes, azonban egyaránt kímélendő es ápolandó érdekek harmonicus kiegyenlítésének közvetitő álláspontjáról. Mint mindig, ugy ez esetben is az arany középút az, melyen biztos és sikeres a haladás. Az egyik szélsőség a nő tulajdonjogának feltetlen és korlátlan tiszteletbentartását hirdetvén, tudva vagy nem tudva ignorálja, hogy csőddel állunk szemben, hogy annak a neje támasztja a tulajdoni igényt, kinek a fejére lehullott a Damocles kardja, kinek ép most ütött a végitélet órája, kitol ép most veszik el az >ádáz« hitelezők a betevő falatig mindenét, kinek legjobban van arra a megfogyott vagyonnak legalább a koldusbottól mentő foszlányai ragadtassanak ki »dolo bono« a lelketlen obligatiók hatalma alól. Tekinteten kivül hagyja továbbá azon tagadhatlan tapasztalati tényt, hogy mivel házasfelek közt a kölcsönös vagyon tényleges összekeverésének mi sem állja útját, sőt nagyon könnyen megeshetik, hogy az egyik házastárs forgalmi tőkéjének netáni fogyatkozásait a másiknak javaival igyekszik a világ szeme elől lehetőleg elpalástolni, avagy hogy a férj üzleti czéljainak sikeresebb foganatosithatása végett nejének vagyonához folyamodik, hogy viszont a feleség nyul a férj pénzéhez; hogy mivel a házassági közösséggel gyakran, még a külön vagyonrendszerben élők közt is, a javak tényleges közössége fej. lődik ki: a házasfelek gazdasági életét csak kívülről szemlélhető közönségre nézve a biztos forgalmi érintkezéshez szükséges tájékozás felette megnehezítve lévén, még a diligens paterfamilias, a legóvatosabb hitelező sem ment adósának vagyoni ereje iránt való csalódásoktól és káros következményű tévedésbe ejtetésektől. A minek aztán természetes következménye az, hogy a vagyonjogi forgalmat uralni hivatott bona fides mindinkább veszíti hatalmát, a bizalmatlanság átka sulyosodik a forgalmi életre, és az általános hitel megrendül alapjaiban. Azt tehát, hogy a házasfelek vagyonának ezen az »omnis vitae consortium«-on gyökerező tényleges összekeveréséből, a jogilag elkülönített vagyoncsoportok gazdasági önállóságának ezen hiányából, a való helyzet külsőleg felismerhetőségének csaknem lehetetlenségéből eredő, nagy mérvű veszélyek ellen a jóhiszemű hitelezőket a törvény fegyvereivel, a mennyire lehetséges megvédeni, a szándékos tévesztések, a gondatlanság okozta avagy kikerülhetlen csalódások elől megőrizni, az általános hitel érdekében mellőzhetlen követelmény: a nő tulajdonjoga iránt feltétlen deferentiával viseltető szélsőség mindenhogy szem elől téveszti. Még vészesebb irányú ama másik szélsőség, mely a vindicans nő tulajdonjoga iránt való feltétlen közönbösség álláspontjáról, a feleség igazi tulajdonát is a hitelezők érdekében elkobzandónak hirdeti. A házassági viszony természetéből — hangzik p. o. a porosz csődrendtartás indokainak sophistikus érvelése, — a adivini et humani juriscommunicatio« legbensőbb valójából folyna az, bogy köteles a nő férjének sorsában feltétlenül és minden körülmények között, tehát a vagyoni tönk csapásábau is osztozkodni. A morál parancsa az, hogy a feleség, ki osztályrészese volt férje minden boldogságának, mig a szerencse csillaga kedvezett, legyen osztályrészese a borús napoknak is, társa a szorongatott helyzeteknek is, hogy férje érdekében saját vagyonával is adózzék, ha kell, hogy oszsza meg véle a balszerencsét, a koldustariszuyát, mint a hogy megosztotta volt a palotát, a fényt. Feledik e romanticus tannak hivei, hogy a hol és a mikor valóban erkölcsi kötelességnek jelentkezik az asszony részéről a pénz és egyéb vagyonbeli áldozat: a morál parancsa legis vigor hiányában sem fog elhangzani mint a puszta szó, sőt biztos és nyomatékos támaszra találand a közvélemény kénytető helyeslésében és ama vonatkozásokban, a melyekre a házasfeleket társadalmi és üzleti érintkezéseik utalják. Ámde távolról sem mindig mutatkozik a nő vagyonának feláldozása ethicai kötelességképen. Kényszerítő jogszabálylyal decretálni akarni azt, a mi a kölcsönös vonzalom szabad műve, a hitestársi szeretet ösztönszerű cselekvénye, elészabni azt egész rideg általánosságban, az egyes esetek viszonyainak sajátszerűségére való minden tekintet nélkül, semmivel sem jönne élesebb ellentétbe, mint ép magával az erkölcstannal. A jog és az élet úgyis egyáltalán kedvezőtlenebb helyzetbe juttatják a feleségeket, mint a mindenható férjeket. A férj egyoldalú rendelkezési jogának van legtöbbnyire alávetve a nő vagyona is, de ha nem is illetné meg őt jogilag a dispositio, az asszonyi fragilitásról nehezen tehető fel, hogy a férj önkényes és jogositlan intézkedéseivel szemben elég hatályos ellentállást tudjon vagy akarjon kifejteni, hogy meg ne induljon ura szép szavára és meg ne hátráljon férje komoly akarata elől. Tévednek továbbá a szóban forgó szélsőség hivei, ha azt hiszik, hogy a közhitel való érdeke a confiscatio mellett harczol. Még az átalános hitelre való tekintet sem bizonyítja a kényszeráldozat szükségességét. Hol vagyonközösségben élnek a házasfelek, még ott is könnyen habbuboréknak bizonyul a feleség jövendőbeli javaira fektetett számítása a hitelezőknek. Hol pedig külön vagyonrendszerben élnek, az egészséges hitelt inkább megmételyezné, sem mint előmozdítaná, hahogy a férj hitelezői a feleség szerzett avagy szerzendett javaihoz fűzhetnék reményeiket. Romlatlan hitelviszonyok közt, józan hitelezésnél mások vagyona nem nyomhat a latban, sem a feleség, sem a gyermekek vagyona. Óvatos üzletember még arra sem néz, bogy mily magánéletet visz a hitelkereső. Következtet tán ebből jellemének, de távolról sem üzletének soliditására. Egyedül a tőkék, melyekkel a kereskedő dolgozik, az üzleti beruházások döntenek hitelképességének nagyobb vagy kisebb foka felett. Sem az egyik, sem a másik szélsőség nem képezheti a felvetett csődproblema megoldásának nyitját, a feleség tulajdonjogi és egyátalán vagyonjogi igényei rendezésének alapját, törvényhozási szabályozásának vezéreszméjét. Akár az egyik, akár a másik egyoldalú, rideg álláspontra helyezkedett valamely csődtörvény, a való élet csakhamar romba döntötte a chimaericus alkotást. A forgalom biztonsága philantropiát nem tűr, méltatlanságot nem követel. Nem tűri meg a b izalmat mint rendszert, de nem is követeli abizalmatlan-