Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 45. szám - Kezelési hiba, igazságszolgáltatási baj

— 356 — pontját. A felek és ügyvédjeik még oly becsületes igyekezete, és a biróaak még oly figyelmes pervezetése mellett is néha csak harmad fokban sikerül az ügyet oly mértékben felvilágosítani, melyben a való igazság megállapítása lehetséges. Nem ritkák az esetek, midőn maga az alsó biró kénytelen a legfőbb biró reformáló határozatának igazságos és helyes voltát elismerni, a nélkül hogy az alsó bírónak akár értelmiség, akár pedig képzettség és hivatali buzgalom tekintetében szemrehányást lehetne tenni. De nem egyedül a tudományos és gyakorlati képzettség magasabb foka az, mely döntő tekintetet érdemel, hanem az ügynek esetleg megváltozott fejlődése is. A két alsó bíróság szavazattöbbséggel hozott egybehangzó határozatának a legfőbb ítélőszék által történt reformálása nem mindig a szavazat alapján, hanem azon uj nézpontok szerint is veendő tekintetbe, melyek a legfőbb Ítélőszék előtt lebegtek. Egy legfőbb ítélőszék czéljának és jelentőségének helyes felfogása, a felebbezési forumok számának szükségszerű megszorítása, valamint annak meggondolása, hogy a legfőbb ítélőszék hatásköre független a két alsó biró határozatának egyformaságától, mind ez önmagában megczáfolja azon érvelést, mintha a két egybehangzó ítélet elleni felebbezés megengedése okvetlenül 4, 5 és még több fórumhoz rezetne. Azon felfogás, hogy a harmad fokú határozat a már két Ízben eldöntött ügyet ismét kétségessé teszi, magának a harmadfokú biróságnak elismert és egyszerű czéljával annyira ellentétben áll, hogy behatóbb czáfolatot alig érdemel. Nem lehet döntő a felebbezést két egybehangzó ítélet ellen kizárni azon érv sem, hogy ez által a legfőbb Ítélőszék felebbezésekkel, és így munkával tulterheltetik és valódi czélja rovására, állítólag képtelenné tétetik az elébe utalt ügyeket alaposan és ideje-korán elintézni, a mint nem döntő azon ellenvetés sem, hogy ez által a perek huza-vonására és azjellenfél, ugy a bíróság bosszantására bő alkalom nyujtatik. Az, hogy valamely az igazságszolgáltatás érdekében szükségesnek elismert helyes eszköz a biróság idejét igénybe veszi, avagy az eszköz esetleg boszantás és perhuzavonás czéljából visszaélésre nyújthat alkalmat, nem lehet ok, magát az alkalmasnak elismert eszközt mellőzni, és különösen nem, ha meggondoljuk, hogy visszaélésre még a legtökéletesebb emberi intézmény is nyújthat módot. Perhuza vonó czélzatok és akaratos boszantásokra a legtökéletesebb perrendben is van alkalom. Ha mindazon intézményeket eltávolítani akarnók, melyekkel hasonló czélzatokból visszaélés űzhető, perbeli intézményeink jóformán zerora volnának leszállitandók. Hasonló czélzatok megakadályozása végett a törvényhozónak más alkalmas eszközökről kell gondoskodni. A költségesség és lassúság tekintetében tett ellenvetés egyebekben is érzékenyen gyengittetik a harmadfokú birósághozi felebbezések terjedelmének alább kifejtendő és kívánatosnak mutatkozó korlátozása által. II. Azon rendszer, mely a két egybehangzó határozat elleni további felebbezést csak bizonyos esetekben véli kizárandónak, abból indul ki, hogy a felebbezés — ez esetek tartalmát tartva szem előtt, — annyiban felesleges, mennyiben a két egybehangzó határozat által nem okoztathatik lényeges orvosolhatlan sérelem. Annak föltevése mellett, hogy az e korlátozás alá vonandó esetek csakugyan oly természetűek, hogy a két egybehangzó határozat által esetleg okozott sérelem egy más perbeli eljárás alkalmával, avagy más indokból alkalmazható 3. fokú felebbezés által orvosolható, a korlátozás ezen rendszere tagadhatlanul kevesebb veszélylyel jár, habár ellenmondás rejlik abban, hogy mért nem záratik ki hasonló esetekben a másodfokú felebbezés, ha ez esetek tartalma alapján a harmadfokú felebbezés feleslegesnek mondatik. Ez ellenmondást épen a két határozat conformitása által igyekeznek megfejteni, mivel épen az egybehangzás hiányában a 111-ad fokú felebbezést is megengedhetőnek mondják. III. A harmadik rendszer indokolása, mely szerint két egybehangzó határozat ellen a felebbezés csak bizonyos összegű ügyekben lenne megengedendő, egyebekben pedig a harmadfokú felebbezés kizáratik, összeesik azon indokokkal, melyek a felebbezési összeg (summa appellationis) tekintetében felhozatni szoktak. Ha az épen fejtegetett 3 külön rendszert összehasonlító bírálat tárgyává teszszük, a következő eredményhez jutunk: A két egybehangzó ítélet elleni felebbezés feltétlen kizárása támogatásául felhozott érvek sem az elmélet sem a gyakorlat által igényelt mértéket meg nem ütik, annak támogatásául szolgálható általános érvényű okok fel nem hozhatók. Már pedig, ha két egybehangzó határozat elleni felebbezés feltétlen korlátozását általános érvényű okok nem támogathatják, hasonló okokkal az sem támogatható, hogy e korlátozás csupán bizonyos esetekre szorittassék. Az e rendszer támogatásául felhozható okok csupán oly természetűek lehetnek, melyekkel már a másodfokú felebbezés kizárása ép oly hatálylyal támogattathatnék. A két egybehangzó ítélet elleni további felebbezés kizárásánál ez elv következményeivel is kell számolni. A két egybehangzó ítélet elleni felebbezés kizárásának következménye, hogy a harmadfokú felebbezés mindazonesetekben' megengedendő, melyekben e korlátozás föltétele vagyis a két alsóbb határozat conformitása fen nem forog. Ezen logicai következtetés alapján a felebbezést két egybehangzó ítélet ellen a per substratuma alapján korlátozni, belső indokkal nem és csupán czélszerüségi okokkal támogatható. Ép ugy megfordítva. Ha két határozat összhangában elegendő ok találtatik a harmadfokú felebbezést kizárni, e felfogás alkalmazásával ellenkezik, ha a per tárgyának magasabb értéke mellett, e felebbezés mégis megengedtetik. Ha a felebezési összeg intézménye két egybehangzó ítélet ellenében még is meghonosittatik és a szabály általánosan vagy csak bizonyos esetekre alkalmaztatik, minden esetre szükséges a conformitas fogalmát praecise meghatározni. A felebbezések számának csökkentésére az intézmény azonban még a legpraecisebb meghatározás mellett sem fog jelentékeny befolyást gyakorolni, mert a harmadbiróság tevékenységét egyéb kérdések eldöntésével fogja terhelni. Mindazon esetekben, midőn a második ítélet az elsőt nem fogja föltétlenül helyben hagyni, az iránt fog első sorban vita fejlődni, hogy két egybehangzó ítéletről van-e szó vagy nem. Ha pedig az elv csak bizonyos esetekre alkalmaztatik, a vita még azzal fog gyarapodni, fenforog-e az eset törvényes feltétele vagy nem. Kezelési hiba, igazságszolgáltatási baj. A bírói letétkezelésre kívánok pár megjegyzést koczkáztatni, és pedig különösen azon viszonyra, mely akkor támad, midőn a biztosítást szenvedő fél a vitás tárgyat a biztosítás megelőzése czéljából bírói kézbe kívánja letenni. E részben a letétkezelés jelenlegi módja a mindennapos gyakorlat folyamában igen sok zavart szül, melyeket az, ki a törvénykezés terén mozog, sajnosán kénytelen tapasztalni, a nélkül hogy azokon segíteni képes volna. Igen gyakran előfordul ugyanis, hogy egy perrel s biztosítással fenyegetett fél a biztosítás kellemetlensége s költségének elkerülése czéljából a vitás összeget jó előre letétbe kívánja helyezni s e czélból a mai gyakorlat szerint a letét elfogadása iránt kérvényt nyújt be a bírósághoz, a mely aztán rövidebb vagy hosszabb idő alatt tudatja a féllel, hogy letétét elfogadja s utasítja őt az illető tárgy letételére. Ámde ezen eljárás bizonyos időbe kerül, és szintoly gyakran megtörténik, hogy időközben a biztosítás kérésére jogosult fél a biztosítási kérvényt benyújtja— benyújtja akkor, midőn a letét elfogadása iránti végzés még meg sem hozatott vagy a letevőnek nem kézbesitetett, vagy pedig a letétel azon okból, mert ez is csak a hét bizonyos pár napján eszközölhető, meg nem történhetett. Ilyen esetben már a biró, hacsak méltányossági érzete a törvénykezés rideg formáihoz való ragaszkodását egy vagy más uton meg nem kerüli, azon kritikus helyzetbe jut, hogy mivel a letétel tényleg még meg nem történt, a sürgős letéti kérvény daczára a nem kevésbbé sürgős biztosítási kérvényt is elintézi, s a letevő fél könnyen megkapja, hogy legőszintébb s pontosabb előregondoskodása daczára is békés házi vagy üzleti körét végrehajtással zavarják meg s őt oknélküli költségekkel terhelik. De van a dolognak egy másik nem kevésbbé kényes oldala is. Talán vagy legalább főkép épen az, hogy a biztositásnak oly fél ellen való elrendelése, ki a biztosítás tárgyának letételére késznek nyilatkozott, a biró előtt is méltánytalannak tűnik fel, a bírót könnyen arra vezetheti, hogy a beadott biztosítási kérvény elintézésével legalább bizonyos ideig várakozik, addig, a meddig a letevőnek módjában van a letételt tényleg eszközölni, s az esetben, ha a letétel csakugyan megtörtént, a biztositásnak mint fölöslegesnek nem ad helyet. Ezen eset azonban, miután a biztosítás mindaddig jogosan van kérve, míg a letétel tényleg meg nem történt, nem kevésbbé sérelmes lehet a biztosításra jogosult félre nézve, mint az előbb föltüntetett eljárás a letevőt illetőleg, és pedig az által, hogy a roszhiszemü adós a letéti kérvény benyújtását a biztosítás elodázására használhatja fel s jobb esetben is a biztosítási kérvény költsége az azt benyújtó félre hárul. A zavar, kellemetlenség s esetleg komoly veszély mindenkép bekövetkezhetik, és számos eset van reá, hogy tényleg is bekövetkezik. Pedig az önkénytelenül fölmerülő kérdésre: hogy hol van e baj oka? igen könnyű felelni. Abban a csekély kezelési hibában van az ok, hogy mai nap, ha egy fél a vitás tárgyat bárminő sürgős esetben is le akarja tenni, a tárgyat nem adhatja át azonnal a biróság őrizete alá, hanem letételi készségének bejelentése után a letétel tényleges eszközlésével hosszabb ideig várakozni kénytelen. Csak ennyi az, a min segíteni, változtatni kellene, s a minek az orvossága is oly közel található, hogy még csak uj perrendtartás sem kell hozzá. Csak a letétkezelési szabályokon lenne szükség azon módosításra, hogy a letétel oly esetben, midőn az a biztosítás elkerülése czéljából történik, közvetlen s azonnal a biróság vezetője által elfogadandó. Mert általában véve igen szépen hangzik s helyes is azon elv, hogy a biró pénzzel ne manipuláljon, de a gyakorlati élet kivételes sürgős esetei megfelelő kivételes intézkedést követelnek. Azután az előbb említett módosítás az elkülönzött letétkezelés rendszerét sem veszélyeztetné mert a bíróságok az ekként átvett letéteket azonnal s a szokott formák közt letétpénztáraikba szolgáltathatnák, míg másrészről a bíróságokra nézve előálló csekély alkalmatlanság az elérendő előnyhöz • mérve számbavételt is alig igényelhet. — Vagy pedig, hogy még a most említett alkalmatlanság is elkerüites'sék, hatalmaztatnának föl a biró-