Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 5. szám - Az örökbefogadás és az 1877: 20. t.-cz

35 — A tételes jog, keletkezése és érvényre jutása tekintetéből, háromféle: törvényjog, szokásjog és döntvényjog. Ki birná a curiai enunciatiók gazdag pezsgő forrása nélkül megismerni az érvényes magyar jogot? Dr. Vécsey Tamás. Az örökbefogadás és az 1877: 20. t.-cz. A gyámság- és gondnokságról szóló törvény — ez a valódi jogi omnibus — mely családi és örökösödési jogot, közigazgatási szabályokat, per- s ügyrendtartást oly csodálatos potpourris-ba kever össze, néhány elrejtett szakaszban az örökbefogadásról is intézkedik. S mi természetesebb, mint hogy intézkedése épen annyit ér, hogy e téren is csak zavart szüljön. Eddig az örökbefogadási szerződések jóváhagyása az igazságügyminiszterium hatásköréhez tartozott, s mivel anyagi jogunk az örökbefogadás kellékeiről nem intézkedik, az örökbefogadási szerződések jóváhagyásának forrásaiul csak is az 1867. óta kifejlett miniszteriális gyakorlat s a birói és árvaszéki hatáskörök megjelölését tárgyazó 1872. évi január hó 30-án 3091. sz. alatt kelt bel-s igazságügyminiszteri rendelet szolgáltak. Ezek szerint csak oly örökbefogadási szerződések hagyattak jóvá, melyek legalább megközelítőleg a kor tekintetében a szülő s gyermek közti viszonynak megfelelnek. Kiskorúnak örökbefogadása esetén a szülők, nagyszülők, esetleg a közeli rokonok vagy gyám meghallgatása után az illetékes árvaszék véleményes jelentést tett az igazságügyminiszteriumhoz, mely ezen véleményt fölülbirálván, a körülmények szerint vagy jóváhagyta vagy nem, az örökbefogadási szerződést. Nagykorúnak örökbefogadása esetén az illetékes kir. törvényszékek utján történtek a felterjesztések. Az örökbefogadást a gyakorlat szerint nem akadályozta az, hogy az örökbefogadónak törvényes gyermekei vannak, sa valláskülönbség sem szolgált gátul. Katholikus gyermeknek zsidó szülők általi örökbefogadása nem egy esetben erősíttetett meg az igazságügyminiszterium által. A jóváhagyási záradékot a minisztérium rendelete folytán mindig az árvaszék illetőleg kir. törvényszék vezette az örökbefogadási szerződés példányaira s egy példányt az illető hatóság köteles volt levéltárába őrizet alá venni. Az örökbefogadási szerződés jóváhagyásával egyidejűleg az örökbefogadottra az örökbefogadó neve is át volt ruházható, s a minisztérium rendelkezése folytán az anyakönyvek azonnal ki is igazíttattak. Körülbelül ez volt az örökbefogadásoknál az eddigi eljárás, mely — tekintetbe véve régibb hazai jogunk azon rendelkezését, hogy az örökbefogadás az örökösödési szerződésnek egy nemét képezi —teljesen szabadelvű alapon fejlett ki s nem alkalmazkodott — legalább a magyar jog területén — azon korlátokhoz, melyeket az osztrák polgári törvénykönyv szab. Eddig tehát, mig törvény (legalább ujabb) nem szólt az örökbefogadásokról, csak tudta az ügyvéd, biró, árvaszék s minisztérium, minő eljárás követendő az örökbefogadási szerződések jóváhagyása körül; ma azonban, midőn az 1877: 20. t.-cz. intézkedik az örökbefogadásokról, sem ügyvéd, sem biró, sem árvaszék, sem minisztérium nincs tisztában az iránt, minő eljárás lesz ezentúl követendő ? No de ezen nincs mit csodálkozni, hisz nem az első eset ebben a szegény Magyaroszágban, hogy a törvény nem világosit, de homályosít. Botorkáljunk tehát a törvény homályos területére, talán csak felvillan egy kis bolygó-tüz, mely bevilágítja a sötét láthatárt. Az 1877: 20. t.-cz. csak két szakaszban tartalmaz lényeges intézkedést az örökbefogadásról; s hogy az egyik a 20. s a másik a 113. §., az csak azon szabatos szerves összefüggésre mutat, mely ezen törvényt oly kiválólag jellemzi. E szakaszok szerint az atyai hatalmat gyakorló atya (20. §.), a gyám és gondnok (113. §.) kötelesek a kiskorúnak örökbefogadása esetén a gyámhatóság jóváhagyását kikérni. Mi természetesebb, hogy ezen lakonikus s az eddigi gyakorlatot oly souverain nyugalommal ignoráló intézkedés controversiára ad okot. Azon ugyan senki sem kételkedik, hogy a nagykorúak örökbefogadása esetén a megerősitési jog az igazságügyminiszteriumot illeti; megszünt-e azonban ezen minisztériumnak jóváhagyási joga az idézett törvényszakaszok intézkedésével kiskorúak örökbefogadása esetén, ezen már nemcsak lehet, de igen szükséges is vitatkozni. Sokan ugy értelmezik az uj törvényt, hogy ennek nem lehetett intentiója az örökbefogadási szerződések jóváhagyását a szerint, a mint nagykorúnak vagy kiskorúnak örökbefogadása forog fen, legfelsőbb fokon külön-külön hatóságokra bizni. Ha azon közérdek megvédésére, mely a nagykorúak örökbefogadásánál fenforog, legilletékesebb hatóságnak az igazságügyminiszterium ismertetik el: nincs ok, hogy ugyanazon jogügyletnél létező ugyanazon közérdek legfelsőbb fokon való védelme a legilletékesebb hatóság jogköréréből csupán csak azért vonassék el, mert az egyik szerződő fél kiskorú. A kiskorúnak hiányzó cselekvési képességét a gyámhatóság kiegészíti s ennél többre nincs hivatva, a jogügylet természetében rejlő közérdek, mely tulajdonképen kiskorúnál ugyanaz mi nagykorúnál, már nem a gyámhatóság, hanem az igazságügyminiszterium védelmében leli a nagyobb garantiát. Ezen logikai magyarázatból kiindulva ezen nézet hivei azon eredményre jutnak, hogy a kiskorúak örökbefogadására nézve csak annyiban változott meg az eljárás, hogy, mig eddig az árvaszék csak véleményes jelentést tett: ezentúl jóváhagyási jogot gyakorol, a fölülbirálás azonban továbbra is az igazságügyminiszteriumot illeti. Megvalljuk, ha de lege ferenda lenne szó, mi is mindaddig, mig a nagykorúak örökbefogadási szerződésének érvényéhez megerősítés szükséges, föltétlenül ezen nézethez hajolnánk. Hajlamainknak azonban — de lege lata lévén szó — a törvény gátot vet, s kénytelenek vagyunk előtte meghajolni s ezt a fentebbi logikai okoskodással ellenkezőleg magyarázni. Az idézett szakaszok ugyanis az örökbefogadási szerződések jóváhagyását, ha kiskorú örökbefogadásáról van szó, határozottan a gyámhatóságra bizzák, a 212. §. utolsó bekezdése pedig a felebbezést szabályozván, rendeli: »a rendezett tanácsú városok és törvényhatósági árvaszékek első fokban hozott határozatai ellen benyújtott felebbezések felett másodfokban a törvényhatósági közigazgatási bizottság, végső fokban pedig a belügyminiszter határoz.« A törvény ezen rendelkezése mellett — miután az örökbefogadási ügy kivéve épen nincs — kénytelenek vagyunk azon véleményünknek kifejezést adni, hogy az 1877: 20. t.-cz. óta az igazságügyminiszteriumnak megerősitési joga kiskorúak örökbefogadása eset é n megszűnt. Helyes volt-e a kiskorúak örökbefogadási ügyeit az árvaszékekre bizni a nélkül, hogy az örökbefogadási szerződés kellékei meg lennének állapítva? Helyes volt-e a hivatalból való felterjesztést mellőzni s a kiskorúak örökbefogadási ügyeit a municipiumok ingadozó s önkényes gyakorlatától függővé tenni? Helyes-e azt hinni, hogy a felebbezési rendszer az örökbefogadási ügyek jóváhagyásában egységes gyakorlatot teremt, midőn előre látható, hogy felebbezésre csak akkor kerül a sor, ha az árvaszék az örökbefogadást jóvá nem hagyja ? Összeegyeztethető rendszer-e az, hogy nagykorúnak örökbefogadása esetén csak egy fórum, (az igazságügyminiszterium) s kiskorúnak örökbefogadása esetén három fórum (árvaszék, közigazgatási bizottság, s belügyminisztérium) határoz? Mindezek igen jogosult kérdések szemben az uj törvénynyel; de fájcfalom — a törvény értelmezésénél tekintetbe nem vehetők.