Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1878 / 32. szám - Még egyszer a gazdagodási kereset
— 252 — Megjegyezvén legelőbb is azt, hogy czikkiró ur fejtegetésével teljesen egyetértek akkor, midőn ő azon eredményre jut, hogy gazdagodási keresetet, a váltó elveszése esetében, csak előzetes megsemmisítés után lehet az elfogadó vagy kibocsátó ellen indítani, az ő fejtegetését még, csupán világositás végett, avval pótolom, hogy ha a közönséges kötelezvényi adós, kinek kötelezettsége — teszem — egymás után többeknek átengedtetett, az utolsó engedményesnek mindaddig fizetni nem tartozik, mig ez a polg. prrdtartás 533. §-beli kívánalmának (a megsemmisítési végzés kieszközlése) eleget nem tett, mennyivel inkább igényelheti e jogkedvezményt a váltó kibocsátója vagy elfogadója az elveszett váltó utolsó birtokosa ellenében? Midőn azonban ebbeli fejtegetésével egyetértek, meg kell jegyeznem, hogy a biróság a nélkül is kötelezheti fizetésre az elfogadót vagy kibocsátót, hogy a váltó megsemmisítése igazolva lett volna, kötelezheti pedig azon feltétel mellett, hogy felperes a váltó megsemmisítését utólag igazolja. A megsemmisítésnek tehát a gazd. kereset beadásakor való igazolása nem okvetetlenül szükséges. Helyesnek tartom czikkiró ur azon állítását is, hogy a gazdagodás! kereset indítására a gazdagodott ellen, csak a váltóbirtokos, illetve az utolsó forgatmányos van jogosítva: — de nem azon okból tartom azt helyesnek, melyet ő emlit, hogy t. i. »a forgatmányok összefüggő lánczolatánál fogva a felperesként fellépő váltóbirtokos annak jogutódjaként tekintendő, kinek közvetlen kárára a gazdagodás történU, hanem azon okból, mert e kereset megindítására, mint egyedül károsult, kizárólag ő van jogosítva. Én ugyanis azt, a mit czikkiró ur okul emlit, hogy t. i. »a károsult, vagyis az, kinek kárára a gazdagodás esete fenforog, lehet sőt igen gyakran a váltóbirtokosnak valamelyik előzője«, a gyakorlati életben előfordulhatónak nem hiszem ; mert — a mennyire én tudom — különbség nélkül mindegyik forgató vagy viszteher mellett, vagy viszteher nélkül ruházza át a váltót. Az első esetben nem károsodott, mert a váltó értékét megkapta, de a második esetben sem károsodott, mert a ki ajándékul ad valamit, arról azt mondani nem lehet, hogy az ajándék értékével károsodott, különben is nagyon sajátságos volna az ajándékozót arra szorítani, hogy vegye vissza az adott ajándékot, mivel az ajándékozott t. i. az ő forgatmányosa gazd. keresetet nem indíthat; sajátságos volna mondom, mert ez azon képtelenségre vezetne, bogy váltót ajándékul elfogadni nem lehet; nem lehet pedig azért, mert az ily ajándék annyi, mint semmi. Világosnak látszik előttem e szerint, bogy a károsult kizárólag a váltó utolsó birtokosa lehet, különbséget nem tévén, hogy ő megelőzőjétől viszteher mellett, vagy viszteher nélkül (mely utóbbi esetről alább bővebben szólok) kapta-e a váltót. Nem érthetek azonban egyet czikkiróval a következőkben: 1. Midőn czikkiró arról szól, hogy kik ellen lehet gazd. keresetet indítani s e kérdésre avval felel, hogy a váltótörvény 90. § a értelmében csak a kibocsátó vagy elfogadó ellen nem vette figyelembe a vtörv. 112. §-ának 11. pontját, melyhez képest a 90. §. a saját váltóra is alkalmazandó. Ebbeli fejtegetésével tehát csak annyiban nem értek egyet, a mennyiben az hiányos. Arról, hogy a saját váltó kibocsátója ellen gazd. keresetet lehet intézni, ha ő a váltó értékét megkapta, azt hiszem, szólani fölösleges; de vajon lehet-e a saját váltó első birtokosa ellen (ezt én » Hazai váltójog« cz. tanulásra szánt munkámban rendelkezőnek neveztem el, azon meggyőződésben, hogy a tanulóra nézve czélszerü, ha valamely munkában minden külön fogalomra külön elnevezés használtatik) ily keresettel élni ? Kétséget nem szenved, hogy ha csupán a 90. §-t tartjuk szem előtt, miután a rendelkezőt sem kibocsátónak sem elfogadónak nem tekinthetni, azt kellene mondani, hogy nem lehet. Ha azonban tekintjük egyfelől azt, hogy a 112. §. 11. pontja a 90. §-t a saját váltóra is kiterjeszti, másfelől azt, hogy a rendelkezőnek jogviszonya épen az, a mi a saját rendeletre szóló váltó kibocsátójának, mert mindegyik első birtokosa a váltónak, s ha forgatja, mindegyik első forgató: csak avval kell tisztába jönnünk, hogy a saját rendeletre szóló váltó kibocsátója ellen lehet-e gazd. keresetet indítani. E kérdésre pedig igennel kell felelnünk, — s ezt teszi czikkiró is, — nemcsak azért, mivel a 90. §. egyszerűen kibocsátóról szó], anélkül, hogy az oly idegen váltó között, melyben rendelvényes van nevezve, s oly váltó között, melyben maga a kibocsátó a rendelvényes, különbséget tenne, hanem azért is, mert különben mindenki saját rendeletre szóló váltót bocsátana ki, hogy ekképen, megkapván forgatmányosától az értéket, ő pedig az elfogadónak semmit nem adván, nyugodt lélekkel élvezhesse a gazdagodás tárgyát. A mily kiáltó igaztalanság volna ez a gazdagodási per felperesére, épen oly igaztalanság volna ő rá nézve az is, ha, saját váltó esetében, a rendelkező ellen nem fordulhatna; azon rendelkező ellen, a ki a saját váltót kiállíttatván magának, a kibocsátónak az értéket néhány nap múlva lefizetni ígérte, de igéretét be nem váltotta, hanem a helyett a váltót érték mellett egy harmadikra forgatta. Azt hiszem tehát, hogy midőn arról van szó, kik ellen lehet gazd. keresetet'inditani, a teljesség okvetetlenül megkívánja, hogy közülök sem a saját váltó kibocsátóját, sem különösen annak első birtokosát t. i. a rendelkezőt, ki nem lehet hagyni. 2. Nem érthetek egyet czikkiróva) arra nézve sem, hogy magázd, kereset nem illeti meg azt, ki a váltót a mulasztás avagy elévülés utáni időben szerezte meg«. Czikkiró ur e nézetének támogatásául a német birod. keresk. főtörvényszék 994/1873. sz. döntvényére hivatkozik, a nélkül, hogy a jogeset körülményeit közölné, minélfogva tudnom nem lehet, ha vajon a felperes, ha saját váltó volt kérdésben, annak kibocsátója, vagy pedig első birtokosa ellen, ha pedig idegen váltóról volt szó, annakelfogadója, vagy pedig kibocsátója ellen támasztotta-e a gazd. keresetet, melylyel elutasittatott. A döntvény idézett néhány szavából azt veszem ki, hogy felperes az idegen váltó kibocsátója, illetőleg a saját váltó rendelkezője ellen intézte gazd. keresetét, — s ha igen, akkor a főtörvényszék behesen döntött, a nélkül, hogy e döntvényből azon következést lehetne vonni, hogy felperes az esetben is elutasittatott volna, ha gazd. keresetével a saját váltó kibocsátóját, illetőleg az idegen váltó elfogadóját támadja meg. Azt állítom ennélfogva, hogy a váltó meg nem óvatolása esetében is, bármelyik utóforgatmányos jogositva van gazd. keresetet indítani, de csakis a saját váltó kibocsátója, illetőleg az idegen váltó elfogadója ellen, s ezt annál inkább állítom, mert noha a német váltórendtartás 16. §-a és a m. váltótörv. 14. §-a az utóforgatmány jogi foganatját, az óvás elmulasztása esetében, különbözően szabályozzák, abban mégis megegyeznek, hogy a saját váltó kibocsátóját és az idegen váltó elfogadóját — az elévülési határidőn belül — az ily utóforgatmányos irányában is váltójogilag kötelezik. A német váltórendtartás az első kikezdésben ezt világosan mondja, a m. váltótörv. pedig igy fejezi ki magát, hogy ily esetben »a forgatmányos a forgatónak jogaiba lép«, a mi a fenforgó esetre alkalmazva azt teszi, hogy valamint a lejárat előtti utolsó forgatmányosnak joga volt a váltóösszeget a kibocsátótól, illetőleg elfogadótól — 3 év alatt — váltói uton követelni, ugyanezen joga lesz azon forgatmányosnak is, kire ő a váltót a lejárat után forgatta. Abból már, hogy a törvény a kibocsátót, illetőleg elfogadót — a 3 évi elévülési időn belül — az utóforgatmányos irányában váltójogilag kötelezi, következik, hogy azon esetben, ha ő a 3 év eltelte után követeli a váltóösszeget, csak a váltójogi kedvezményt veszítvén el, köztörvényi uton gazd. keresettel szenvedett kárát a kibocsátótól illetőleg elfogadótól követelni jogosultsággal kell birnia. És ez máskép nem is lehet; nem lehet sem a német váltórendtartás, sem — a mi közelebbről érdekel bennünket — a magyar váltótörv. szerint; mert ha vizsgáljuk, hogy mivé lett az ily utóforgatmányos váltó, ugy találjuk, hogy a rajta lévő utóforgatmányok jogi erejökre nézve nem egyebek, mint köztörvényi engedmények, — mert a törvény azt mondja, hogy az ily (utó) forgatmányos a forgatónak jogaiba lép, — s hogy maga az egész váltó sem egyéb, mint oly köztörvényi kötelezvény, melyben az adós (itt: a kibocsátó vagy elfogadó) a hitelező által (itt: a lejárat előtti utolsó forgatmányos) egymás után többeknek (itt: az utóforgatmányosoknak) átengedtetett. A miből következik, hogy valamint a köztörvényi utolsó engedményes, ha az adóstól, ki ellen közvetlen fordulhat, az összeget meg nem kaphatná azt csak saját engedményezőjétől követelheti, ugy az utolsó utóforgatmányosnak is birnia kell azon joggal, hogy ha gazdagodási keresetet akar indítani, a helyett, hogy saját forgatója ellen lépne fel, azt közvetlenül a kibocsátó vagy elfogadó ellen intézhesse. Helyes értelme ezekhez képest, véleményem szerint, a v á 11 ó t ö r v. 90 §-á nak az, hogy azonesetben, midőn utóforgatmány nemtörtént, kizárólag alejárat előtti utolsó forgatmányos, mint egyedül károsult, indíthat gazd. keresetet, mégpedig nemcsak asaját váltó kibocsátója vagy az idegen váltó elfogadója ellen, hanem azon oknál fogva, mert a váltói viszony, mindamellett, hogy a váltó meg nem óvatollatott, közte és aváltó első birtokosa közt meg nemszakadt, az idegen váltó kibocsátója, vagy a saját váltó rendelkezője ellen is; s hogyellenkezően, azon esetben, midőn utóforgatmány történt, bármelyik utóforgatmányos (feltéve, hogy aváltót az utolsótól magához váltotta) megindíthatja agazd. keresetet, de csak a kibocsátó vagy elfogadó ellen, de nem az idegen váltó kibocsátója vagy a saját váltó rendelkezője ellen, s pedig azért nem, mert az utóforgatmányos