Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 32. szám - Észrevételek a Králik-féle csödtörvényjavaslatra. (Folytatás)

- 250 — kateleme a vagyonnak, sőt a >transmissio< eseteinek kivéte- I lével valódilag átörökithetlenjog. A deferált örökség- | nek el nem fogadása (omissio hereditatis) tnlajdonképeni értelemben tehát nem alienatio, nem meglevő vagyon elidegenitése. »Qui occassione adquirendi non utitur, non intelligatur alienare, veluti qui hereditatem omittit«. L. 28. D. de Verb. Signif. (50. 16.)*) — A csődrend nem lehet hivatva e íontos örökjogi kérdésben állást foglalni. Alkotandó polgári törvénykönyvünkre vár a megoldás. Annyit azonban a csődrend is a hitelezők jogos érdekében decretálhat, hogy a csődnyitás előtt megnyílt örökséget vagy hagyományt, ámbár a polgári jog szerint megkívántatott öröklési illetve elfogadási nyilatkozat közadós részéről nem tétetett, a közadós csődnyitáskor bírt vagyonához, illetve a csődtömeghez tartozónak i számítja Megvonná ilykép a közadóstól a szabad rendelkezés és ezzel a csődtömegnekpraejudicáló »omissio« vagy »repndiatio« jogát. Igazolva lenne ez elméletileg is. Az örökség vagy hagyomány megnyíltán alapuló aditio illetve elfogadás joga, bár más mint az aditio vagy elfogadás alapján szerzett jog maga, kétségtelen hogy vagyoni jelentőséggel bir. Már a megszerzés jogi lehetősége valóságos vagyoni jog jellegével bir. E felfogáson sarkall a code civil 788. art. is, noha afranczia örökjog a »héritiers légitimes« vagyis az ipsojure öröklő és a slégataires* vagyis a birtokba vétel utján öröklő személyek közti lényeges különbséget ismeri. A csődrendtartás tehát kimondhatja, hogy tekintet nélkül a polgári jog intézkedéseire, a cső'dnyitás előtt megnyílt örökség vagy hagyomány mint ilyen a csődtömeghez tartozik, illetve annak részére megszerezhető. Megoldandók már most az ebből eredő további kérdések. Feltéve hogy a polgári jog szerint az öröklési, illetve világos vagy hallgatag elfogadási nyilatkozat megkívántatik, ki legyen az elfogadásra, a megszerzési actusra feljogosítva? A csődnyitás után megnyílt örökség vagy hagyomány fentebbiek szerint a csődtömeghez tartozván, kétségtelen, hogy a közadós rendelkezése nem válhat a tömegnek sehogy sem joghátrány ára. Az elfogadás elszalajtása vagy visszautasítása a közadós részérő], a tömegnek nem praejudicál. A s>hitelezők összességére* (Apáthy terv. 5. §. osztr. törv. 4. §.) azért nem ruháznók az aditio jogát, mert mint később erre visszatérünk, a »contrat d'union* vagy »massedes creanciers« constructióját egyáltalán elméletileg helytelen, gyakorlatilag felesleges és eredménytelen fictiónak tekintjük. Azon állásnál fogva, melyet a modern csődrendek a tömeggondnokra ruháznak, legjobban őt illeti meg az elfogadási actus. Költség- és időkímélés tekintetéből is. Költséget és időt rabolna az, ha a hitelezők összességének akarata kifejezésére a hitelezői összejövetel, esetleg többszöri levélváltás válnék szükségessé. Kérdések továbbá: feljogosittassék-e a tömeggondnok arra, hogy a közadós számára a leltár jogkedvezményét igénybe vehesse ? vagy nemcsak feljogosittassék, hanem törvényileg múlhatatlan kötelességévé tétessék-e? hogy feltétlen örökössé lesz-e a közadós, ha a tömeggondnok a jogkedvezménynyel szándékosan vagy hanyagságból nem él ? hogy jogában állhat-e a tömeggondnoknak a közadósra kihatólag az örökségről vagy a hagyományról lemondani ? hogy a tömeggondnoknak azon kijelentése, hogy az örökséget vagy hagyományt a tömeg részére nem óhajtja megszerezni, visszaadja-e a közadósnak az *) Érdekes de kevésbbé átlátszó az ürökjogok álláspontja a hagyományok aquisitióján nézve. A római jog szeriat elvi különbség létezik a hagyomány megnyílta és megszerzése között. A hagyomány megnyílta rendesen összeesik az örökhagyó halálának időpontjával (dies legati c e d e n s). A megnyílt hagyomány á törökithető, mig a megnyílt örökség legszemélyesebb, átörökithetlen jog. A hagyomány megszerzése (dies legati v e n i e n s) összeesik az örökségnek az örökös részéről való megszerzésének időpontjával, vagy ha *>in diem* szól, a határnap eljövetelével. Mielőtt az örökösi aditio meg nem történt, a »petitio legati« sem »nata«. Másrészről azonban a hagyomány megszerzése nem kíván a hagyományos részéről positiv elfogadási tényt. A hagyomány megszereztetik neki tudta és akarata nélkül az örökösi aditio folytán. De nem szereztetik meg neki akarata ellenére. Visszautasíthatja a hagyományt (repudiatio legati). H a pedig visszautasítja, a dolog ugy tekintetik, mintha ahagyomány meg sem szereztetett volna. Híres a Sabinianusok és Pioculianusok vitája ennek constructiója körül. Annyi kétségtelen, hogy a hagyó mány visszautasítása nem involvál alienatiót, nem képezi meglevő vagyon elidegenítését. L. 6. pr. D. quae in fraudem ered. (42. 8.) A positiv elfogadási t-nynek itt tehát nincs szerzési jelentősége, hanem azt jelenti, hogy az elfogadott hagyomány többé vissza nem utasítható. Tulajdonkép tehát csak az elfogadási ténynyel, mint a mikor a hagyomány visszautasithatlanná lesz, mondható a hagyomány •valóban megszerzettnek, a vagyon alkatelemének. Az osztr. polg. trvkv. 682. §-a különbséget tesz az >Eiwerb des Vermáchtnisses* és az >Erwerb der vermachten Sacheo között. Az utóbbival válik a hagyomány visszautasithatlanná. aditio vagy repudiatio jogát? Nézetünk szerint az Apáthyféle tervezet 5. és az osztrák csődr. 4. §-ának azon álláspontja helyes, melynél fogva az örökségnek a közadós nevében a csődtömeg részére való megszerzése csak a leltár jogkedvezménye mellett történhetik. Valóban különös, hogy a mi tervezetünk szakképzett, szerzője nem birja okát játni annak, hogy »mié r t leh ess en csak a 1 el tár logkedvezménye mellett örökséget elfogadni; concrét értelme a leltár jogkedvezményének e helyütt csak az volna, hogy az örökség bir óság vagy köz jegyző utján leltároztassék; ez pedig csekély örökségek esetén megint csak aránytalan költekezéssel járna, és nyilvánvaló nincs ok arra, hogy a csődtörvény a közjegyzők és végvégrehajtók jövedelmét a csődtömeg rovására szaporítsa.* Nehezen bírjuk elgondolni, hogy miként tudott a tervezet szerzője arról megfeledkezni, hogy van a leltár jogkedvezményének e helyütt még concrétebb értelme i s, mint azon formális dolgok, melyeket ő hoz azzal állítólagos összefüggésbe. Vagy tán nem bir tudomással arról a materialis következményekkel összekötött nagy és fontos szereplésről, melyet a >beneficium inventarii* jogintézménye ugy a római jogban, mint a modern örökjogokban, különösen pedig az osztrák polgári törvénykönyvben (799. 800. 801. 802. §§.) visz. Nem arról van e helyütt szó, hogy az örökség bíróság vagy közjegyzőség utján leltároztassék, hanem egyszerűen arról, hogy a feltétlen vagy feltételes öröklési nyilatkozat által a közadós, kinek nevében történik a csődtömeg részére való aditio, feltétlen vagy feltételes örökössé tétethessék-e ? A »beneficiuni inventarii* a leltár formális tényével nemcsak közjegyzői költségeket, hanem azon nagy horderejű következményt is kapcsolatba hozza, hogy annak folytán az örökös csupán az örökség erejéig succedál a passiv hagyatékba, illetve az örökhagyói tartozásokért és hagyományokért csak >ad vires hereditatis* felelős. Ez pedig már nyomósabb jogkövetkezmény, mintsemhogy a törvény a tömeg illetve a tömeggondnok kénye kedvére bizuá a leltár jogkedvezményének fentartását. Nincs nyilvánvaló ok arra, hogy a csődtömeg a közadós nyakára önkényesen terheket vállalhasson. Hogy a tervezet szerzője az »igazságügyi« bírálat és a tervezet-kísérlet közötti időben sem vett magának fáradságot, a dolog helyesebb felfogását elsajátítani, a rendelkezést minden irányban megfontolni, kitűnik a tervezet 7. §-ából, hol a leltár jogkedvezménye még mindig hallgatással mellőztetik. Ez aztán az esetek utján való érvelés legtisztább érvényesülése. Közjegyzői költségjegyzék valamely flagrans practicus esetére gondolva, megfeledkezni a kézikönyvek legprimitívebb tanairól és ezzel az igazság kézzelfogható követelményeiről! — Az sem menti a tévedést, hogy hazai örökjogunk nem ismeri az örökös feltétlen felelősségét, nem a formaszerü öröklési nyilatkozatot, nem a leltár jogkedvezményét. Primo nem szabad feledni, hogy az alkotandó magyar csődtörvény ugy Erdély mint a katonai határőrvidéknek lesz majd törvénye, hol pedig az osztrák jog uralma folytán a »benef. inv. « még mindig és ki tudja még meddig tételes intézmény. Azt sem tudhatjuk, hogy alkotandó polgári törvénykönyvünk a feltétlen vagy feltételes szavatosság elvét fogja-e ér vényre juttatni. De még ha leendő örökjogunk, — mint p. o. a szász polg. trv. — az örököst minden esetben csak az örökség erejéig fogja is a terhekért felelőssé tenni, — feladva ezzel azon örökjogi constructiót, hogy az örökös mint egyetemes jogutód az örökhagyó vagyonjogi személyiségébe, vagyis vagyonának ugy az activumokat mint a passivumokat feltétlenül átölelő egységébe succedál, — még a feltett esetben sem lenne jelentőség nélküli azon rendelkezés, hogy a tömeggondnok csak külön leltár mellett szerezheti meg a közadós nevében a tömeg részére az örökséget. Azzal hogy a polgári jog csak az örökség erejéig való szavatosságot decretálja, természetesen a »beneficium inventarii* eredeti jelentősége elesik. Ámde a leltár felvételének pótolhatlan practicus jelentősége nem. Az örökös csak »ad vires hereditatis*, szavatol. Beperlik tízezer forintért. Védekezik azzal, hogy a követelés túlmegy az örökség erein. Magától értetődik, hogy a >vires hereditatis «• bizonyítása, mint védelmének jogalapja,