Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 21. szám - Döntvénybirálat

— 164 — kamaránál a kellő jóakaratra találni (a mit különben kétségbe vonni jogom nincs) — már azon okból, hogy csak okoskodás utján tudhatjuk meg a rendelet inteatióját, ismét várhatunk eltérő conclusiókat. Csakugyan: ha tekintjük a következő passust: »másrészt pedig az 1874: XXXIV. t.-cz. 8. §-át szemelől tévesztve, felvesznek ügyvédeket, a nélkül, hogy azon kamarát előzőleg az ottani lajstromból való kitörlés czéljából értesítenék arról, hogy a jelentkező ügyvédre nézve akad ál y nem forog fen«, — ugy azt gondoljuk, hogy elégséges az elhagyott kamarának értesitése; mihelyt ez megtörtént, helyt foghat az uj felvétel. Ha azonban az ezen panaszolt esetből vont következtetést: »alkalmat szolgáltatnak azon törvényellenességre, hogy egy és ugyanazon ügyvéd egyszerre két kamara lajstromába van bejegyezve* veszszük fontolóra, ugy azt kell mondanunk, hogy az uj felvétel csakis a m á r megtörtént és beigazolt törlés után történhetik. Hogy egy ilyen homályos rendelet alkalmas-e egyöntetűséget megállapítani, azt méltán kétségbe lehet vonni. De nem ez volt főczélom a rendelet bonczolgatásánál; csak mellesleg kívántam rámutatni azon felületességre, melylyel minisztériumainkban törvényeket s rendeleteket készítenek. Áttérek a rendelet második czéljára, a melynek megvilágítására fogtam tulajdonkép tollat. Ha a rendelet első czőlját talán nem fogja elérni, ugy a másodikat bizonyosan nem. Ellenkezőleg, a rendelet követelte eljárás el nem kerülhető — legfölebb rövidebb időre szorítható — hátrányt okoz az átlépő ügyvédnek. Hozzá még azt tartom, hogy ezen hátrány nem a törvényből — sem annak szavaiból, sem annak értelméből — származik, hanem csakis annak t éjv e s magyarázatából. Mielőtt ezen állításaimat bővebben kifejteném, határozottan meg kell állapitanom az eljárást, melyet a rendelet követel, nehogy — miután a fenebbiek szerint ez irányban kétely is támadhat — ingadozó alapra álljak. Véleményem szerint a rendelet azt akarja, hogy az uj felvétel csakis a már történt és beigazolt törlés után történjék, — és ezt fogom a későbbieknél alapul venni. Ezen eljárás mellett elkerülhetetlenül elő fog állani egy bizonyos vacuum, egy idő, a mely alatt az átköltözködő ügyvéd ügyvédi jogokat (miután egyik ügyvédi kamara lajstromába sincs bejegyezve) nem gyakorolhat. Ezen állapot nemcsak az ügyvéd jogait sérti, hanem az általa képviselt felek jogaira is végzetes lehet (azon esetet értem, hogy az átköltöző ügyvéd némely eddigi lakhelyén átvállalt ügyeket a fél kérelme folytán átköltözése után is továbbfolytatja. Ezen »interregnum« —• mon- , dom leszorítható talán 3—4 napra, de (az ügyvéd vagy talán az illető kamarák hibája nélkül) eltarthat 2 — 3 hétig is. Már pedig, ha baj az, hogy egy ügyvéd egyszerre két kamarának tagja (a minek ugyan csak theoreticus, alig van practicus következménye), miért ne lenne baj az, ha egy ügyvéd akarata s a törvény intentiója daczára egy kamarának sem lehet tagja és kénytelen működését egy bizonyos ideig félbeszakítani ? Én ezt az utóbbit nagyobb bajnak tartom, mint az elsőt, mert az általános érdek az utóbbinál csak ugy, ha jobban nem sértetik, mint az elsőnél, azon kivül pedig az utóbbinál egyes érdeke is. Nem látom tehát, hogy az átlépés »könnyittetett« volna. Hogy a rendelet a törvény 8. §-át tévesen magyarázza, az kitűnik a következőkből. A 8. §. az uj felvételt egyáltalában nem szabályozza, hanem csak a kitörlést, a 8. §. tehát a felvétel módozataira semmi befolyással nincsen. Hanem az átlépés melletti fölvétel csak épen ugy történik, mint az eredeti fölvétel. E mellett szól 1. hogy a törvény nem találta szükségesnek a 8. §. esetébeni felvételt külön szabályozni, mivel — a törvényhozó intentiója szerint — a felvétel általános szabályai itt is alkalmazandók, 2. hogy a 8. §. következő szavaiból: »hogy a felvételre nézve stb.« és a 12. §. második bekezdésének analógiájából kitűnik, miszerint itt nem »átvezetés« (ad normám transtabulatio = átkeblezés), hanem valóságos ujbevezet é s (a lajtstromba) felvétel (ad normám intabulatio-bekeblezés) fog helyet. E szerint tehát ezen felvételnél ép ugy, mint az eredeti felvételnél csak a 2. és 3. §§. szolgálhatnak irányadóul. Az uj kamara fölveszi az átlépő ügyvédet, a nélkül, hogy az elhagyott kamarábóli kilépése iránt tudakozódik, — ez az elhagyott kamarának dolga. Baj ebből nem származhatik, legfölebb inconvenientia, s ez sem nagy. Mert, ha el is fogadjuk a »kettős tagság* theoriáját, practicus értéket alig tulajdonithatunk neki. Egy szaktekintély, a kivel ezen tárgy iránt eszmecserét folytattam, a »kettős tagság« practicus következményéül felhozta, hogy ilyen >kettős tag* esetleg két kamara választásánál folyhat be. Eltekintve a valószinütlenségtől, melylyel ily eset bir, ennek nagyon könnyen lehet elejét venni, amennyiben az elhagyott kamara a kilépés tény érő 1, miután ezt a távozó ügyvéd köteles bejelenteni, akkor, midőn az átlépő ügyvéd ujabb felvételért folyamodik, már tudomással bir s ez alapon ily szavazatot teljes joggal visszautasíthat. Mindezekből világos, hogy — ha a törvényből kivilágló s eddig némely kamara által követett modus jár is némi inconvenientiával, az sokkal csekélyebb azon méltánytalanságnál, amely az átlépő ügyvéden elkövettetik, s azon bajnál, amely köz- s magánérdeket érinthet —ha a rendelet kívánta eljárás követtetik, hogy tehát a rendelet nem javulást, hanem roszabbodást jelent. Miután azonban csekély reményem van hozzá, hogy az igazságügyminiszter ur (ha mindjárt olvassa is czikkemet és be is látja érvelésének helyességét) a bonczolt rendeletet azonnal vagy csak rövid idő múlva desavouálni fogja; én pedig (mint olyan ember, aki önmagámon tapasztaltam, hogy az általam jelelt hátrány nagy, sőt súlyos is lehet) szivem mélyéből óhajtom, hogy soraimnak gyakorlati eredménye is legyen, — következő középutat ajánlom a kamarai választmányoknak: az átlépő ügyvéd felvételi folyamodványa csak akkor tekintessék kellően felszereltnek, ha ahhoz a kilépési folyamodvány egy hivatalos felzete csatoltatott; az ilyképen felszerelt kérvényre adassék meg a felvétel, egyidejűleg értesitessék az elhagyott kamara a történt felvételről. Ugy hiszem, ez az egyedüli ut, mely lehetőleg minden érdeket kiméi; ezt pedig követni lehet a tárgyalt rendelet mellett is, mert ez, amint fönebb kimutattam, ilyen magyarázatot sem zár ki. Végül felemlítem, hogy az ügyvédjelöltekre nézve is ugyanaz áll, sőt azoknál a törvény világosan »uj felvételről* szól; e részben tehát még kevesebb szükség volt rendeleti magyarázatra, mint az ügyvédekre nézve. Döntvénybirálat. I. (V—y.) A m. kir. Curia az egyetemleges marasztalás kérdését, ha az ellen alperesek részéről a perben kifogás nem tétetett, legújabb időben közzétett Ítéletek szerint különbözőleg oldotta meg. Az egyik esetben (Döntvénytár XVII. 80.1.) alperesek kötelezettsége okmányon alapult, melyben egyetemlegesség kikötve nem volt, és a Curia ez egyetemleges marasztalást helybenhagyta azon indokból, mert alperesek az ellen a per során kifogást nem tettek. A másik esetben (Döntvénytár XVII. k. 113.1.) a Curia, az első és másodbiróság ítéletének azon részét, mely alpereseket egyetemleg kötelezte, megváltoztatta azon indokból, »tekintettel arra, hogy oly szerződés avagy cselekmény, melyre az egyetemleges marasztalás alapitható lenne, a keresetlevélben fel nem hozatott, alperesek tehát, habár az egyetemleges marasztalás ellen kifogást nem tettek, mindegyik csak a reá eső részben marasztalható. A Curia fentidézett második határozata a felvetett kérdés helyes megoldását adja; mert az egyetemleges kötelezettség ténykérdése vagy egy cselekményben leli alapját, melynek fenforgása esetén a törvény a cselekvőket az eredményért együttlegesen felelőssé teszi ; vagy pedig a cselekmény az egyetemlegességre czélzó akaratnyilvánítást foglal magában. Ha a keresetnek, hogy marasztalás alapját képezhesse, tényeket kell tartalmaznia, melyekből a megítélni kért jog okszerüleg következtető, ugy ez az egyetemlegesség esetében is áll. Az egyetemleges marasztalás kérése pusztán: nem állítás, annál kevésbbé ténybeli állítás. Ha alperesek a perben a keresetnek egyetemleges marasztalásravonatkozó része ellen kifogással nem élnek, Dem lesznek egyetemlegesen marasztalhatók a pprt. 154. §-a alapján, mert e hivatkozott §. ténybeli állítás beismeréséről szól, a mi azon esetekben, hol az egyetemlegességet előidéző cselekvény a keresetben felemlítve nem lett, fen nem forog. De még azon esetben sem, a hol alperesek a követelés fenállását tagadásba vonják, a tagadást azonban az egyetemlegességre ki nem terjesztik, nem lehet alpereseket egyetemleg marasztalni, még ha a követelés fenállta bebizonyittatik is; mert a követelés fenáliásának tagadásául az oly mellékhatározmányok, melyek amazzal jogszerüleg összefüggnek, kifogásoltnak lesznek tekintendők. Az ily szerződésteljesítését biztosító mellékhatározat, mint az egyetemlegesség, alapul szolgáló követelés nélkül fen nem állhat; ha a jogi alap kifogásoltatik, és annak lételének bizonyítása az állitóra háramlik, egyúttal igazolandó lesz az oly mellékhatározmány is, mely amazzal összefügg, de annak nem szükségképeni következménye. A hivatkozás e hallgatag beismerése ezen esetben mérvadó nem lehet, mert ha az egyetemlegesség ténybeli állításon alapulna is, a keresetben az előadottak alapján az állitó által bizonyítandó lett volna, a biró pedig csak a kifejtett tények és bizonyítékok alapján hozhatván ítéletet, ezen ténybeli állítást mint be nem bizonyítottat figyelembe nem veheti. Azon esetekben, hol alperesek a tárgyalási határnapon meg nem jelennek, és az okból marasztaltatnak, egyedül a kereset lévén irányadó, az egyetemleges marasztalás csak akkor foghat helyt, ha azon feltételek, melyek a másod helyen idézett curiai ítéletben felsoroltatnak, tényleg fenforognak is. Mert a kereseti kérelem nem önállóan, hanem összefüggésben és kapcsolatban a kereset egész tartalmával bírálandó el, a kérelem egyes részeinek pedig a ténybeli állításokon kell alapulniok, mi az egyetemlegességre is áll. A mi az idézett curiai ítéletnek indokolását illeti, ugy az az egyetemleges marasztalás feltételeinek kimerítő felsorolásában nem áll; mert a szerződés és cselekvény nem egyedüli alapja az egyetemlegességnek, hanem alapszik ez a törvényen is. Utalok e tekintetben a kereskedelmi törvényre, a hol az egyetemlegesség nem a szerződő felek nyilvánított akaratában vagy cselekményeikben leli alapját, hanem a törvénynek határozott intézkedéseiben. Ily esetekben, ha a kereset zárkérelmében egyetemleges marasztalás kéretik, az a törvényben szabályozott eset felemlítése nélkül is az ítéletben elrendelendő; mert az alap a kereset történeti részében van.