Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 5. szám - Dr. Sághy Gyula: A kötelmi jog általános elmélete az ausztriai jog szempontjából tekintettel a római jogra s ujabb törvényhozásokra. I. füzet Budapest 1876. [Könyvismertetés]

- 40 — Ezért dicsérném szerzőt még akkor is, ha müve fölött pálczát törnék — mit pedig nem teszek —( mert nálunk, hol minden rest tanár is mentségéül a mohácsi vészre hivatkozhatik; hol vannak egyetemi tanárok, kik soha egyebet tandijnyugtáknál nem irtak: nálunk a szorgalom önálló jogczim elismerésre, ép ugy mint p. o. a becsületesség, melyet száz év előtt egynehány hihetően félbolond bölcsész még kötelességnek tartott, korunkban mindenütt dicséretre méltó erénynyé fajult el azon gazdasági törvény szerint, hogy a javak értéke emelkedik ritkaságukkal. A serkentő elismerést megtagadni bármely őszinte szellemi törekvéstől, lelkiismeretlenség lenne ott, hol a vagyon és dicsőség — az élvezet eszközei — szerzésmódja egészen más mint a munka, szorgalom és szerény tehetség. Több kiadást élt, olvasott, praktikusaink kezein forgó magánjogtani müveink között e mű még mindig ugy tűnik fel, mint hattyú libák közt. Ezért sajnálom, hogy csekély hatását jósolhatom azokra, kiket magasabb színvonalú elmélkedésre serkeszteni akar, s kiknek erre valóban szükségük volna. Mert »nagy praktikusaink* nem tudják még, hogy az egyszerű nagy elvek alkalmazása közvetítő ismeret nélkül a legveszélyesebb eljárás ; hogy szembeszökő, égbe kiáltó igazságtalanságot a józan ész rögtön lát ugyan, de vannak igazságtalanságok, melyek kiáltani nem birnak, a józan ész szemébe rögtön nem szöknek, de azért mégis igazságtalanságok ; hogy a tudatlanság és tévedés több roszat szülnek mint a rosz akarat, s hogy mert Socrates csak annyit tudott, hogy semmit sem tud. nem következik az, hogy ennyit harmincz évi bölcselkedés nélkül is lehet tudni. Azon nagy elveket improvisáló és alkalmazó »nagy praktikusok* nem sejtik, hogy épen ők, kik a syllogismus létráján terminus medius nélkül ugrándoznak, tettleg a praktikus életszükségek és összhangot, egyöntetűséget igénylő igazságczélok közt, mint föld és ég közt, lógnak, bár— »schwebende Pein* nélkül; hogy az igazság nem eltalálás s feltalálás, hanem felfedezés tárgya. A birált mű hibájának tartom ^egyetemi irályáU. Az idézetek rajai oly miiben, mely történelmi levezetést teljesen mellőz, a tekintélyek összeszámolását nem veszi érvnek, különben is sok jelentéktelen embert idéz, mig nagyobbakat fel sem emlit, szerintem a nyomokat hagyó szorgalom túlzása. A szöveg további felvilágositása a sürü jegyzetekben, a mintegy fokozatos fordulás a nehezen értő olvasótól a még nehezebben értőhöz, bár talán szerző szándékából eredt, ki salvatoria appellatió-val élhet az általános bűnbakra, sajátlagos viszonyainkra, melyek a megértésre is kiterjednek, szememben épen azért hiba, mert szerző dualistikus czéljai közötti hajótörését elősegítik, mennyiben az én felfogásom szerint szerzőnek a Scylla közt, az elmélet absolut igényeit fentartani s a Charybdis közt, practice is hatni, áteveznie nem sikerült. A mű szerkezeti benyomásait összegezvén, az nyomtatott előadásokként jelenkezik. A mü szellemét illetőleg szükséges forrásait felemlítenem. Az osztrák polgári törvénykönyv abban nem mint irányadó kiindulási pont, hanem csak mint függelékes itészeti obiectum, mint corpus delicti s a »helyes elméletet* emelő sötét fólia szerepel. A bálványozó paragraphus-lovaglás e diametrális ellentétét képező paragraphus-megrohanás ellenében, melyet a mű önálló elméleti álláspontja és de lege ferenda szóló tenorja indokolnak, a »helyes elmélet* által kisajátított paragraphusok in integrum restitutiójáért épen nem lelkesedem, bár az osztrák jogtudománynak Ungerben megtestesült »Sturm und Drang-Periode«-jének számos, szerintem elkövetett túlkapását nem helyeslem, noha opportunitásuk a »zopf« ellenében Ausztriában huszonöt év előtt kétségtelen. A mű e jótevő vandalismus oldaláról legélénkebben csakugyan Ungerre emlékeztet s valóban a helyettesitett »helyes elmélettel* együtt legtöbbször Ungerre mint értelmi szerzőre visszavezethető, ki maga nem irta ugyan meg egészben a kötelmi jog általános részét, de legtöbb problémáit folyóiratokban feldolgozta s uraló nézpontjait már magánjogtanának általános részében közölte. Szerző különben müvének két vezércsillagát, Ungert és Savignyt, nem követi mindenben, hanem önálló eklektikusként foglal állást egyes controversiákban, mi szerintünk művének árt az elegantia iuris első feltételének, a következetességnek hiányából. így p. o. felemlítem, hogy szerző Unger ellen vitatja a privilégium tárgyilagos jogot képező természetét s a telki szolgalom tisztán kötelmijogi jellegét, bár e kérdések a jelen műbe, mint szerző is az azokra szánt hosszú jegyzetekben elismeri, nem is tartoznak, s ugy látszik azért érdemesítettek a helyén nem való felvételükre, mert szerző nagy fontosságot tulajdonit Unger megczáfolásának. A kötelem külön tárgyának lételét is vitatja szerző Unger ellen s azt a kötelezett uralt akaratában találja, mi azonban egybeesik minden jognak — Unger szerint is — általános tárgyával. Savignyval állítja szerző, hogy a pénztartozás tartalma a folyamérték, s mégis kényszerfolyam, megszűnése után a kényszerfolyam alatt keletkezett pénztartozás keletkezési idejeszerü névszerinti értéket véli teljesitendönek, mely mindkét nézet hibás volta felfogásunk szerint ma már kétségtelen. Az osztrák polgári törvénykönyv orthodox commentatorai szerző müvében emiitett álláspontjánál fogva szintén csak mint a törvénybálvány apostolai, mint a római-német jogtudomány által túlhaladt glossátorok s a » helyes elmélet* kérlelhetlen nyilainak czéltáblái szerepelnek. Az osztrák jog kettős, római és germán, eredetéhez képest szerző a német pandekta-irodalmat és több német törvénykönyvet — az elitélt porosz Landrechten s többekben helyesként követett szász törvénykönyvön kivül a zürichit — s törvényjavaslatot — bajor, hesseni, drezdai — felkarol. Unger fényes példája által elragadtatva szerző is a római jog befolyását nemcsak túlbecsüli, hanem majdnem kizárólag méltatja. Nemcsak »helyes elmélete* egyes pandekta-irók elmélete ugyanis, hanem a német jog irodalmát is teljesen mellőzi s, bár lett volna már alkalma reá, hogy csak egy példát mondjak, Delbrück lángelmü kötelmi-jogi conceptióit fel sem említi. A német törvények s javaslatok puszta §§-ain kivül csak a Code Napóleon részesül még a német pandektisták traditionális tiszteletében, idéztetni. Más »külföldi« törvényhozás és más mint német iró szerző müvében nem szerepel, mit »általános elmélete* látkörének egyoldalú szűkítéseként jeleznem kell annál inkább, mert német 6zakirók utánzásából nálunk is elkapott hiba. Pedig nemcsak a modern jogtudomány csúcsai nem emelkedtek Némethon lapályaiból, hanem a római jog casuistikájának rendszerré változtatása és korszerűsítése is a németeket eszmei alkotásban túlhaladó román, németalföldi, sőt angol népektől eredt. Szerző mentségéül elismerem, hogy codifikatoraink s törvényhozásunk sem szoktak többre mint német törvények §§-aira tekintettel lenni, s elismerem azt is, hogy könyvtárainak nyomorult állapota önmagában elegendő ok a külfölddel való tudományos versenyzést lehetetlenné tenni, s hogy végre szellemi társulás, szellemi ösztönzés és szellemi athmosphaera hiányában és az áltudomány, a charlatanismus sikerének leverő szemlélete mellett csak a lángész csodaszerü ereje képesíthet | hazánkfiát jogtudóssá lenni, ki a receptív és digestiv »completeness«-t a produktív eredetiséggel párosítja. Felemlíti szerző a német kereskedelmi jogot is kellő helyen, bár annak eredetéről s egyetemes befolyásáról, viszonyáról a magánjog kötelmi elméletéhez meg nem emlékezik. Csak idézi irodalma német dioskurjait, a jövőt zenélő Endemannt, kitől szerző irtózik, s a conservativ Goldschmidtot, ki azonban szerző orthodox pandektista álláspontjáról még túlzó újítóként, »csalóka délibáb* természetű elmélet alkotójaként tüntettetik fel. Hogy a német kereskedelmi törvény idézését patriotice követi a vérrokon magyar kereskedelmi törvényé, ugy mint a német polgári jogi törvénykönyvek és javaslatok idézését követi a vérrokon "VVeinmann-féle kötelmijogi javaslaté, magától értetik. A pandektisták álláspontjai közül is szerző a conservativ, történelmi tartam által consolidált (vagy túlhaladt) álláspontokat kedveli. így Windscheid ellen nemcsak a kötelmi jog régi rendszerbeli helyét megvédi, hanem a kötelem lénye által is (szerintünk egészen tévesen) kizártnak véli a pénzre nem redukálható teljesitések kötelezését. Savigny folyamérték-elméletét végre, mely lélektanilag s gaszdászatilag szerintünk egyaránt hamis, Windscheid, Goldschmidt, Hartmann stb. ellen fentartván, súlyt helyez arra, hogy Windscheid azt csak ujabban fogadta el, mintha ez az elmélet ellen s nem mellette szólna. Windscheidon kivüli ujitó pandektistákat, mint Brinzet, Baront, Brunsot, Iheringet, stb. figyelme körébe nem vonja. A magyar jog tekintetében szerző csak nemlétét constatálja a kötelmi jogot illetőleg. Sajnáljuk, hogy közvetlenebb demonstratióra nem készült el. Régi latin íróinkat, a plánum tabulare-t, etc. bemutatni lehetséges, érdekes, sőt annyiban hasznos lett volna, mennyiben nálunk dég nem halt ki azon meggyőződés, hogy nemzeti jogot s igy sajátlagos magyar kötelmi jogot is népünk geniusa alkotott és hogy azt az idők folyama, mint valami mesés Nibelungen-kincset, elrejtette ugyan, de mi sem lenne czélszerübb annak felkeresésénél s felelevenítésénél. Szerző érvelését az osztrák polg. törvénykönyv visszaállítása ellen, melyben a súlypont a nemzeti önérzet, nem helyeseljük; különösen az ő hiedelme szempontjából, hogy az osztrák törvény 1861. után is birói szokásjogunk maradt, az érvelés következetlen. Különben e hiedelem is tévedés; ha szerző olvasta volna döntvénytárunkat, melyből mesteri szerkezeténél fogva persze előbb a döntvényeket kikeresni kellene, ugy meggyőződött volna, hogy vannak ugyan osztrák-jogi döntvényeink, de vannak olyanok is, melyek nemcsak nem osztrák-jogiak, hanem a melyek egyedüli jogi jelleme az, hogy az előbbiekkel ellenkeznek. Szerző műve nem az osztrák jogból indulván ki, hanem önálló elméletét az utóbbira csak bírálva alkalmazván, inkább megfordítva lett volna czimzendő : »Az ausztriai jog a kötelmi jog általános elmélete szempontjából*. Szerző tettleg, bár a pandekta jogtudomány eredményeivel legtöbbször találkozik, nem merit forrásaiból, mint adott jogalapokból, hanem azok fölött állva azon elméletet fejti ki. melyet egyedül helyesnek vél; nem is forrásai összehasonlításából vezeti le tudományos conclusióit, hanem egyetlen tekintélynek okoskodó módszeréhez képest általános érveket ismer el. A mint a gyakorlati becsű eredményeket, szerzővel sokban egy nézeten lévén, helyeseljük, ugy a módszert, melyet levezetéseiben követ, egyoldalúnak, kiinduláspontjait határozatlanoknak taitjuk. Természetes incougruentia van az absolut helyességre számot tartó elmélet és positiv előzményei közt. Ennek okául elismerjük részben a mű tárgyából folyó nehézségeket, mennyiben a levezetés alapjául szolgáló axiómák, midőn általános magánjogi elméletből nem menthetők, szükségkép bizonyos önkényes előfeltételezések jellegét öltik. Szerző ennek érzetében elveinek helyenkint önálló alapvetésére törekszik ugyan, de épen az intézmények egyedisége fölött uralkodó irányelvek kiemelését s összefoglalását elmulasztja. E hiányoltatásunk jogosultsága természetesen csakis a mű emiitett általános, tudományos álláspontjából folyik s értelemmel nem birna, ha szerző valamely adott jogrendszert szigorúan követett volna. Mi azonban a magasabb szellemű törekvést, mint olyant, szerző legnagyobb érdemének tekintjük s igazságtalan volna meg nem jegyezni azt, hogy hibáztatásunk ép ugy illik a német pandektajog legtöbb mivelőinek eljárására, mint szerzőére, miért is indokolásául szükséges tájékozó pillantást vetnünk azon jogtan fejlődésére. Ki figyelemmel kisérte a pandekta-jogtan haladását a jelen században, lehetetlen, hogy ne lett legyen emlékeztetve a római jognak azon átváltoztatására, melyet a XII táblás törvény magyarázóitól kezdve a praetori jog teljes rendszerének kifejtéséig, s az ius honorárium magyarázóitól az antonini remek-jogászok virágzásáig szemlélünk. A haladás léptenkint követi a társadalomnak, a forgalmi szükségleteknek, az erkölcsi felfogásnak haladását azon nagy átalakulásban, mely nemzeti szokásjogból egyetemes világjoggá változtatta a romai jogot. Az elismert tételes alap a magyarázat, a hasonszerü kiterjesztés, majd az uj elveket bevezető szabadabb felfogás által fokonként elhagyatik, megváltoztattatik. A biráló tudomány