Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 45. szám - Közigazgatási biráskodás. [21. r.] - A kelet büntető-joga. [2. r.]

— 371 _ kolva gyógytárának telekkönyvezett voltát, azt a bekeblezett hitelezőkre való minden tekintet nélkül adja tovább. Hol lesz biró, ki a jóhiszemű vevő ellenében ezen magukat telekkönyvileg teljesen biztosítottnak vélt hitelezők jogait meg fogja védhetni ? Minden kétségen felül áll tehát, hogy ezen a telekkönyvi rendtartással, és a jogi fogalmakkal ellenkező állapot tarthatatlan, és előáll a bíróság kötelezettsége, azt megszüntetni, s minden bekövetkezhető bonyodalmak és jogsérelemnek az által venni elejét, hogy az összes érdekelt felek megidézése és meghallgatása után a sátorallya-ujhelyi 1799. számú telekjegyzőkönyvet hivatalból hatályon kivül helyezze. Közli Dr. Orissza Kálmán. Az épületi faizás képezi-e az erdélyi s azzal kapcsolva volt országrészekben megváltás tárgyát? vagyis annak végkielégítéséül a birtokossági erdőkből megfelelő erdőtér kihasitását a volt úrbéresek igényelhetik-e ? Dr. Soos Kálmántól. (Befejezés.) Az eddigiekben vázolt jogtörténelmi fejleményekhez következetes úrbéri tárgyú ujabb törvényekben az általunk kifejtett felfogásmóddal megegyező intézkedésekre találunk. E részben kiindulási pontul az 1846/7. évi kolozsvári V. törvényczikket vehetjük, mely az épületi faizást illetőleg a következőkép rendelkezik : »Az úrbéri állományon jelenleg meglevő minden épületek, e tör vény czikk erejénél fogva, az úrbéreseknek sajátul engedtetnek és ez által az úrbéreseknek épületre való ingyen faadási és az úrbéresek házainak felépítése és kijavítása iránti netalán valahol létezhető szokás jövendőre nézve végkép megszüntetik^. Tehát a némely községekben egyedül szokásnál fogva meghonult épület-faizási kedvezményt ezen törvény a legkisebb kárpótlás vagy végkielégítés nélkül megszüntette, s a földesurakat azon szórványosan dívott szokásos tehertől végkép fölmentette. Bár ezen 1846/7-beli törvényczikk életbe nem is lépett sóba, fontos annak intézkedése, mert minden később reákövetkezett törvényhozási és kormá nyi intézkedésnek sarkalatos irányelvét, kiindulási pontját képezte. Jelesen ezzel összhangzólag intézkedett az 1848. évi kolozsvári IV. törvényczikk 4. §-a, határozván, hogy: »A helységek polgárai (eddigi jobbágyok és zsellérek) nem fognak bíróság közbejötte nélkül legeltetési, faizási, nádlási rendes és folytonos eddigi haszonvételeikben megszorittatni — mindazáltal ha valamely telek és föld — tiszta majorságnak találtatik; az illető úrbéres az elmaradott haszonvételt is megtéríteni köteleslesz. Építményekre fordítandó faadása azonban ezentúl megszüntettetikn, vagyis megegyezőleg az 1846/7: V. t.-czikkel az épületi faizást minden kárpótlás nélkül törli el. A szószerint idézett 1847. és 1848. évi erdélyi törvények által előkészített álláspontra helyezkedett az 1854. évi június 21-én kelt legfelsőbb császári nyílt parancs, az úgynevezett erdélyi úrbéri p atens; midőn az 53. § ban — eltérőleg a magyarországi úrbéri nyílt parancs 10. §-ában foglalt általános intézkedéstől— kimondja, hogy : »a jobbágyok úrbéri birtokán létező épületek azoknak teljes tulajdonává vkltak; ennélfogva ők jövőre a földes úrtól az épületfának i ngyeni kiszolgáltatását nem követelheti k«. Az úrbéri nyílt parancs e szerint az 1846/7 : V. t.-cz. és az 1847/8: IV. t.-cz. jelzett intézkedéseit bevégzett tényeknek fogadta el, s az épületre való fának ingyen adását, mint pusztán szokásos kedvezményt, úrbéri haszonvételnek, kárpótlandó szolgalomnak nem tekintette, miért is az épületi faizásról önálló pontban nem is intézkedett, annak kárpótlásáról, végkielégítéséről mi említést sem tőn. Az erdélyi úrbéri pátens s annak épen most tárgyalt rendelkezése is Erdélyben, s az 1863. évi január hó 29-ik napján 1559. sz. a. kelt királyi leiratnál fogva anyagi tekintetben az Erdélytől visszacsatolt magyarországi részekben 1871-ig az úrbéri viszonyok rendezésének kizárólagos szabályául, az ebbeli eljárásnak és itélethozásnak zsinórmértékéül szolgált, tényleg törvény erejével, senki által kétségbe nem vont joghatálylyal birt, hasonlóan a magyarországi úrbéri nyílt parancshoz, s az azzal összefüggő felsőbb rendeletekhez, melyekről az ideiglenes törvénykezési szabályok VI. fejezetének l.§-a kijelenti, hogy ezen »legfelsőbb szabályok az 1848. évi viszonyokkal összeütközésben nem levén: azok a legközelebbi törvényhozás intézkedéséig továbbra is hatályban maradnak «. Erre következett az 1871. évi LIK. t.-cz., mely az úrbéri pátensek utólagos törvénybeigtatását képezvén, czéljául, intentiójául nem is tekinthető amazoktól lényegileg eltérő intézkedést tenni. Épen ez okból az 1871: LM. t.-czikk csakis a volt jobbágyok törvényes faizás át szabályozza, de az épület-faizási haszonvételről vagy (Erdélyre vonatkozólag) szokásról, az úrbéri faizás kárpótlása iránt intézkedő §§-aiban sem külön pontban sem egyéb rendelkezésével kapcsolatosan, sőt más feliratú szakaszaiba szőve is említést nem tesz, annál kevésbbé rendelkezik annak netaláni végkielégítése esetében való kiszabási kulcsáról, vagy midőn megbecsülendő volna, annak alapjáról. Azt pedig, mint némelyek állítják, hogy az 1871: LM. t.-cz. az erdélyi úrbéri nyílt parancsnak fenébb tárgyalt intézkedését megváltoztatni, s az épületi faizást is kárpótoltatni szándékolta volna, helyes gondolkozással föl sem tehetni, már csak azon jogi vezérelvnél fogva sem, hogy a törvény visszaható erővel nem bírhat. Hason következtetésre jutunk az okszerű törvénymagyarázat utján; mert ha az érintett mód és feltételek alatt a volt földesurak által adott épületfa úrbéri szolgalomnak és kárpótlás vagy végkielégítés tárgyának tekintetett votaa, ugy a status quo-nak, az állítólagos szolgalom megváltásáig, mint az úrbéri faizással és más úrbéri szolgalommal, jelesen az 1843. kolozsvári IV. t.-cz. 4. §-ában »a legeltetési, faizási és nádlási rendes és folytonos haszonvételekkel*, s az 1871: LM. t.-cz. 33.§-ánál fogva, mig ezen törvény szerint rendeztetnének az »erdei haszonvételek«-kel »ugy ezen haszonvételek tekintetében, mint az ezekért járó viszont szolgálatokra nézve« valójában történt is — fen kellett volna épen tartatni, s ugy az előbbi jogállapotnak a korábbi határozatokkal együtt fenmaradása esetében, mint a status quo-nak fen nem tartása mellett is, mind az úrbéri legfelsőbb nyilt parancsban, az 1871-iki úrbéri törvényben határozottan és kimer itőleg intézkedni kellett volna nemcsak a megváltás, hanem annak mikéntje fölött is, — ilyen intézkedés pedig, a mint már említettük, sehol sem foglaltatik, sőt épen ellenkezőleg mind az erdélyi 1847. és 1848. évi törvényekben, mind az erdélyi úrbéri nyilt parancsban az épületre való faadásnak végképeni és feltétlen megszüntetése mondatott ki. Ugyanezen eredmény áll elő, ha az épületi faizás törvényszerű miségét veszszük értelmezésünk s leszármoztatásunk alapjául, mert a jobbágyés zsellértelkeken emelt épületek, illetőleg az azokra adott fák az 1848. előtti jogállapothoz képest az úrbéresek általi használat avagy beépítés után is, nem az úrbéresek, hanem földesuraik tulajdonát képezvén, az épületre való fát a földesúr majorsági erdejéből nem azért adta, hogy törvény szerint igényelhető tartozást teljesítsen, hanem hogy ui'béreseáltalönjaváraépíttessen; minthogy pedig az 1846/7: V. t.-cz. és az úrbéri nyilt parancs 53. §-a értelmében az úrbéri állományon meglevő épületek az úrbéresek teljes tulajdonaivá engedtettek át, ugyanezen szabványok, valamint az 1847/8: IV. t.-czikknél fogva egyidejűleg a földesurak is föl kellett hogy mentessenek azon tehertől, hogy a már idegen tulajdonná vált épületek kijavítása és fentartása végett ingyen fát adjanak ; és mivel a földesurak saját épületeik tulajdonjogának úrbéreseik részére való átengedéseért különösen semmi kármentesítést sem nyertek: viszont szükségszerű következmény, a természetes igazság követelménye, hogy az épületre fordítandó faadás szokásának megszüntetése miatt kárpótlást avagy végkielégítést az úrbéresek se igényelhes' senek. — Már most áttérhetünk az épületi faizás tekintetében kifejlett gyakorlatra, vagyis arra, hogy a bíróságok eljárása és a közélet felfogása mily értelmet tulajdonított annak. Mi huzamosb idő óta ugy Erdélyben, mint az egykori kapcsolt részekben a törvénykezés terén munkálkodván, arról győződtünk meg, hogy mind az 1854-iki úrbéri nyilt parancs értelmében működött bíróságok (névszerint kezdetben a cs. kir. úrbéri törvényszékek, az 1861. évi politikai átalakulás után pedig Erdélyben előbb a megyei, vidéki és széki s később 1868. óta a külön úrbéri törvényszékek, és az Erdélyhez tartozott magyarországi részekben a magyarhoniak mintájára alakult megyei alispáni, illetőleg vidéki alkapitányi bíróságok), mind az 1871: XXXI. t.-cz. folytán felállított e. f. kir. törvényszékek egészen alegujabb időig akkép jártak el, hogy úrbéri rendezéseknél az épületi faizásnak sem kinyomozását, sem becslését, sem megfelelő erdőterülettel való kárpótlását eljárásuk és intézkedéseik tárgyává soha sem tették, és a fels5 bíróságok is birtokrendezési perekben az épületfára való figyelem nélkül jártak el. Ilyen volt az úrbéri kapcsolatrak megszüntetése óta, úgyszólván a tavalyi 1876. évig, azaz a különböző törvénykezéssel és anyagi jogokkal biró területrészek összevegyítéséig a gyakorlat szentesítése. Az ellenkező felfogásmód érvényesítését csak a most jelzett időponttól fogva kezdtük észlelni kiválólag Szilágymegye területén némely ügyvédek munkálataiban és a budapesti kir. ítélő tábla néhány ujabb keletű határozataiban. Végül még azon ok- és czélszerüségi indokokra kívánunk röviden reámutatni, melyek szintén az általunk kifejtett vélemény mellett harczolnak. Ha az 1871. évi LM. törvényczikk »urbéri faizás«-ról és egyszerűen »a faizás törvényes élvezetéiről szóló intézkedéseinek, a jogtörténelmi előzmények ignorálásával most egyszerre oly értelmet kívánunk tulajdonítani, hogy úrbéri faizás alatt mind a tűzi, mind az épületi faizás értessék, s hogy ezutánra az épületi faizás is az allodiális erdők egy bizonyos részével való kárpótlás és végkielégítés tárgyául és alapjául vétessék, akkor ezen értelmezés a két évtizeden át törvényessé vált gyakorlattal homlokegyenes ellentétbe helyezvén magát , a már keresztülvitt erdőelkülónitéseket a helytelen, jogtalan birói ellátás színében tüntetné fel, az igazságszolgáltatás iránti bizalomnak épen nem szilárdításával; a még befejezve nem levő, vagy ezután megindítandó s szintén nem csekély számú birtokrendezési perekben pedig ezen uj elméletnek szükségképen! következménye lenne, hogy az ezek által érdekelt egykori úrbéresek oly szerintünk törvényben nem gyökerező kedvezményben, anyagi előnyökben részesülnének, melyből a hason jogalapon álló, s már rendezést nyert községekbeli volt úrbéres-társaik kizárattak, ez meg aztán a törvény előtti egyenlőség elvén ütne nem egykönynyen pótolható rést; sőt ezen uj elmélet azt is eléidézhetné, s bizonyára elé is fogja legrövidebb idő alatt idézni, hogy a már végitélettel ellátott s talán végrehajtással is befejezett erdőelkülönitési perekkárpótolatlanul maradt épületfaizási haszonélvezet czimén megint felujittasanak, illetve a volt földesurak ily czélból hosszadalmas ujabb perekkel zaklattassanak, s ujabb költségekkel és nyugtalanitásokkal terheltessenek. Ily perek folyamatba tétele által aztán felszaggattatnának a már behegedt sebek, melyek az egykori földesúr és volt úrbéresei között olykor elkeseredetten folyt perlekedéseknek sok helyt szomorú következményei valának, megujittatnánakazon egyenetlenségek és villongások, melyek né mely lelketleneknél, csak a néposztályoknak egymás elleni felingerlésére, felbujtására, izgalmak szitására és olykor a közrend háboritására is szolgáltak alkalmul, s ismételtetnének mindazon egyszer már átszenvedett zavarok és viszályok, melyek közgazdasági, társadalmi és állami szempontból egyaránt károsak és veszedelmesek. Az is komolyan megfontolandó volna, vajon kivánatos-e, hogy a volt földesurak részére volt úrbéreseivel egy ízben való megosztozás után elkülönitett, s immár jobbára erdőszeti szabályok szerint berendezett erdőilletmények ujabban is ' felosztás alá vonatván, azoknak egy része a könnyű