Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 2. szám - Kérhet-e a közkereseti társaság törvényszékileg kinevezett felszámolója csődöt?

- 14 — nem szabad.(?) így haladni nem lehet, mert különben halomra döntjük az egész keresk. törvényt. A helyes következtetés az lesz: A felszámoló korlátlan s nem korlátolható meghatalmazással bir; főkötelezettsége a hitelezőket kielégíteni. Egyik hitelezőt a másik* kárával kielégítenie nem szabad; ha tehát látja, hogy az adósságok a vagyont túlhaladják,akkor kötelessége az egész vagyont az összes hitelezők aránylagos kielégítése czéljából átengedni, — azaz csődöt kérni; mihelyt pedig a csődöt a társaság ellen kimondjuk és szükségesnek találjuk, akkor nem marad egyéb hátra, mint a társtagok magánvagyona ellen is a csődöt (a törvényben ez ugyan előszabva nincsen) megnyitni. A felszámoló ez esetben nem rendelkezett a magánvagyonról, hanem rendelkezett a társaság vagyonáról; csakhogy a rendelkezésnek következményei a magánvagyonra is kihatnak épugy, mintha p. o. adósságot vállalt volna. Hogy ezen és csak ezen következtetés helyes, kitűnik abból is, ha p. o. a társas czég mint olyan, vagy a közkereseti társaság egyik czégtagja kér csődöt, a mikor daczára annak, hogy a czég mint olyan és a czégtag is csak a társaság vagyonáról rendelkezhetnek, nem volna kétség azon, hogy a csődöt elrendelni kell, és pedig elrendelni a czégtagok illetve a másik czégtagoknak, kik a csődnyitási kérvényt alá nem irták, vagyonára is. A csődtörvény 5. és 6. §-ainak intézkedéseiből is azon eredményhez kell jutnunk, hogy a felszámoló jogosítva van a felszámolás alatt levő vagyon felett a csődöt megnyittatni, mert az 5. §. feljogosítja a hagyatéki gondnokot a csődnyitást szorgalmazni, már pedig a felszámolónak minden esetre tágabb hatásköre van, mint a hagyatéki gondnoknak.« A m. kir. Curia mint legfőbb Ítélőszék 1876. -évi deczember hó 4-én 643. sz. alatt következő ítéletet hozott: A másodbiróság ítélete indokolásánál fogva helybenhagyatik. A legfőbb Ítélőszék ítéletének ezen indokolásán nagyon meglátszanak az országbíró által említett tulhalmozottság nyomai. Mi legalább igen kívánatosnak tartottuk volna, hogy a legfőbb Ítélőszék ne ily lakonikus módón jelezze álláspontját e fontos kérdésben. Nem osztjuk ugyan a kir. törvényszék véleményét; nem találhatjuk helyesnek, hogy a törvényszék a felszámoló kérelmére a csődöt ex primo decreto elrendelte, de azért a két felső bíróság ítéletét sem tarthatjuk helyesnek. Az igazság véleményünk szerint a közép uton fekszik. A törvény a felszámolónak kötelességévé teszi a társaság kötelezettségeit teljesíteni ; a felszámoló a társasági pénzeket csak annyiban oszthatja fel a társasági tagok közt, a mennyiben azok a tartozások fedezésére nem szükségesek. (K. t. 112. és 116. §§.). A felszámoló tehát a törvénynél fogva nem csak a társasági tagok érdekeinek megóvására van hivatva, hanem tartozik első sorban a hitelezők igényeit és érdekeit szem előtt tartani. A társasági tagok közt csak a tartozások kielégítése után fenmaradó vagyont oszthatja fel. Nem tarthatjuk helyesnek és törvényszerűnek, hogy a felszámoló az egyes hitelezőket a mások kárára kielégitse és igy kötelességének tartjuk a csőd megnyitása iránt folyamodni, ha észreveszi, hogy a tartozások a vagyont túlhaladják. De a tagok irányában a felszámoló feladatához csak a társasági tagok közti végkiegyenlités eszközlése tartozik, ő csak a czélból rendeltetett ki; a vagyon tulajdonosai ugy mint előbb most is a társasági tagok maradnak. (L. Apáthy keresk. jog. 316. 1.). Midőn tehát a felszámoló csődöt kér, ő azt nem mint a vagyon tulajdonosa vagy a tagok képviselője teszi, mert a tagok által csak a végkiegyenlités eszközlésére hatalmaztatott fel, hanem a felszámoló kér csődöt a hitelezők érdekében, és mint az összes hitelezők érdekeinek törvénynél fogva kirendelt képviselője. Ugyanazért kérelme felett, ép ugy mintha a hitelezők folyamodtak volna a°csődnyitásért, a csődtörvény 6. §-a szerint az adósok megidézendők, a bíróság pedig csak a megtartott tárgyalás után hozhat határozatot. A felszámoló kérelmére tehát nézetünk szerint ez esetben tárgyalást kellett volna elrendelni. A kereskedelmi sz«akbiróságok kérdéséhez. Dr. Ziskay Antal ur, ki a kereskedelmi szakbiróságok kérdésében a jogászgyülés teljesülésén a többség előadója volt, egy hozzánk intézett levélben a felett panaszkodik, hogy a szakbiróságokról lapunkban megjelent közlemény nem hü; felkér tehát bennünket az alábbi pontozatok közzétételére azon czélból, hogy a jogászközönség és a kereskedelmi világ az indítvány elfogadásának valódi indokairól értesüljön. Szerk. 1. A jogászgyülés többsége mindenek előtt azon nézetből indult ki, hogy a kereskedők bírói alkalmaztatása csak azon országokban indokolható, a hol a kereskedelmi jog nincs codilikálva, a hol a jognak ismerete a kereskedői osztálynak jogérzetében gyökeredzvén, főleg ez utóbbiból meríthető, a hol kereskedelmi ügyletek szokás és gyakorlat szerint döntetnek el, végre a hol elegendő képzett kereskedő találtatik, kiknek idejök is van bíráskodni. Ellenben oly oszágokban, a hol a jog codifikáltatott, mint hazánkban, a hol a kereskedelmi jog irásba foglaltatván, ez által a jog ismerete a kereskedői osztály öntudatából úgyszólván kiszakittatott; a hol a kereskedelmi szokás alárendelt jelentőséggel birván, dönteni kell azon kérdés felett, vajon valamely szokás törvényszerü-e vagy sem; a hol továbbá határozni kell, mint törvényünk 3. és 265. §§-ai szerint, vajon valamely szokás jogszokás-e vagy csak tényleges gyakorlat, vajon az csak mint magyarázati közeg vagy pedig mint jogszabály tekintendő-e; végre a hol mint hazánkban és különösen a vidéken kevés birói szerepre képzett kereskedő találtatik, azon nézetben vagyok, hogy a kereskedőknek részvétele nemcsak nem szükséges és nem czélszerü, sőt számtalanszor nagy akadályt képez, a mennyiben, mint nálunk igen sokszor íehet tapasztalni, a kereskedői ülnökök eltávozása miatt sürgős esetekben a törvényszéket meg sem lehet alakítani; valamint előfordulhat olyan akadály is, a minő a köztudomásúvá vált nagy-szebeni eset, mely esetek ismétlődésének lehetőségétől, ugy hiszem, tartózkodni kell. 2. A jogászgyülés többsége tekintetbe vette, hogy minden egyes kereskedő csak saját üzletága és azon hely szokásait ismervén, a hol tartózkodik, a kereskedők birói alkalmaztatása illusorius; igy pl. a szállítmányozó aligha fog felvilágosítást adhatni a biztosítási ügyekben, vagy a bankár gabnakereskedési ügyekben, stb., a mint arról azon országok joggyakorlata, a hol a kereskedő mint biró alkalmaztatik, kétségtelenül tanúskodik, miért is nagy önámitásnak tartom, ha sokan azt hiszik, hogy a kereskedő az ítélethozatalra lényeges befolyást gyakorol. 3. A jogászgyülés többsége tekintetbe vette, hogy a kereskedők nem birnak a bíráskodásra szükséges kellékekkel, mert akár választassanak akár kineveztessenek, rövid idejű alkalmaztatásuknál fogva nem képesek megszerezni a kereskedelmi codex, az összes polgári és alaki jog valamint a mai nap már terjedelmes jogászjog alapos, összefüggő és szerves ismeretét, meg nem szerezhetik a tényeknek a törvény alá való helyes subsumtiója iránti képességet, mely működés folyI tonos gyakorlatot és az abstract gondolkozásban való jártasságot igényel. 4. A jogászgyülés többsége elvi szempontból nem helyesli az oly bírósági szervezetet, a mely mellett nem csak a tény-, hanem a jogkérdés is laikusok által döntetik el, vagyis nem helyesli az úgynevezett Schöffangerichtet, ilyen pedig a kereskedői szakbiróság. A legkitűnőbb jogtudósok egyhangú véleménye szerint szükséges, hogy a jog, mely állandó természetű, állandó testület vagyis rendes birói kar által kezeltessék — csakis a jogviszonyok tényleges alkatelemeire nézve engednek befolyást a laikusoknak ott, a hol az czélszerü, vagyis helyeslik a jury-t, a hol annak alapfeltételei megvannak, olyanok pedig hazánkban hiányozván, a jogászgyülés többsége még a jury-t sem fogadja el kereskedelmi ügyekben. 5. A jogászgyülés többsége figyelembe vette, hogy a kereskedők birói alkalmaztatása mellett a bírósági szervezet következetesen gyakorlatilag keresztül nem vihető; mert ha igaz, hogy elsőfokú bíróságnál az úgynevezett szakértő egyén alkalmaztatása szükséges, ép oly igaz, hogy a felebbviteli bíróságnál is szükséges, kivált a szóbeli eljárásnál, mely mellett tudvalevőleg uj tények és bizonyítékok hozatnak fel. Tekintve a szóbeli rendszernek azon sajátságát, hogy a felebbviteli bíróságok decentralisaltatnak, hazánkban igen bajos a szakbiróságokat szervezni, mert igen nehéz lenne a felebbviteli bíróságokat oly helyeken felállítani, a hol számos és képzett kereskedők találtatnának. Hasonló nehézségekkel találkozunk a bagatellügyeknél; mert, ha igaz, hogy a kereskedelmi ügyek a kereskedők birói alkalmaztatása nélkül helyesen meg nem Ítélhetők, ugy a bagatell-ügyeket is okvetlenül kell a társas vegyes szervezetű bíróságok hatásköréhez utasítani, minthogy az árkülönbözetekből, sconto, mankó, rabat, stb.-bői származó csekély összegeket a főügylet elbírálása nélkül helyesen megítélni nem lehet, ezek tehát szintén szakértői elbírálást igényelnének. "Nem volna szabad következetes bírósági szervezés mellett a kir. járásbíróságokat kereskedelmi joghatósággal felruházni, ugy mint eddig történt, más különben pedig a per értéke a perköltségek által fogna felemésztetni. 6. Tekintetbe vetetett, hogy, miután a kereskedő és ezzel összeiuggöleg a kereskedelmi ügylet fogalma külső jelek által biztosan meg nem állapitható, ez okból a birói hatáskör és illetőség, a gyors igazságszolgáltatásnak ezen alapköve, a kereskedők birói alkalmaztatása által teljesen megingattatnék, az illetőségi kifogásoknak tág kapu nyittatnék. Erre vonatkozólag a kisebbség részéről megjegyeztetett, hogy ezen nehézség akkor is fenmarad, ha a szakértő egyének mellőztetnek, mert előbb-utóbb mégis határozni kell azon kérdés felett, vajon a fenforgó ügy civil- vagy pedig kereskedelmi jog szerint dönteiidő-e el. Nézetem szerint a két eset között jelentékeny különbség létezik, mert az illetékességi kifogás által a megindított eljárás félbeszakittatván. lehet, hogy az illetőség leszállittatik és az ügy más bírósághoz utaltatik, a hol a jogkeresőt a kereskedő és kereskedelmi ügy ingatagsága mellett hasonló sors érheti. Ez nem képzelet, mert a franczia gyakorlat arról bőven tanúskodik. Ellenben a külön szervezés elhagyása esetében az ügy ugyanazon bíróságnál maradván, a felek annak természetét kifejtik és a bíróság a kifejlettekhez képest akár a civil- akár a kereskedelmi jogszerint fog határozni. A kisebbség részéről felhozatott továbbá, hogy épen a kereskedő legalkalmasabb egyén annak megítélésére, vajon valaki kereskedőnek tekintendő-e vagy sem. Megengedném, ha a kereskedő ; fogalma a törvény értelmében azonos volna a kereskedő fogalmával a közönséges felfogás szerint. Hogy mily nagy különbség létezik a kettő között, eleg legyen törvényünk 3., 5., 258—261. §§-aira es az eddig megjelent commentárokra hivatkozom, melyekből bőven kitűnik, hogy mily nehéz a törvény szerinti kereskedő és kereskedelmi ügy fogalma, iránt tisztába jönni; tisztába jöhet csak a jognak alapos ismerője. Hogy a kereskedő e tekintetben nem képes személy, elég számos bizonyítékkal rendelkezünk a franczia jogéletből, a hol pl. gyógyszerész ugyanazon körülmények között egyszer kereskedőnek, másszor nem olyannak tekinte-