Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 27. szám - Örökösödési jogunk reformjához. [5. r.]

— 214 — fentebb említett hatályának elismerése és pedig épen azon esetekben, melyeket általa Zeiller megelőzni óhajtott, mert a fondorkodóknak, ha egyszer álvégrendeletet készíthetnek, hatalmukban áll abba a visszavonhatlansági nyilatkozatot is beiktatni s belé egy lehető korai keletet téve elérni azt, hogy az örökhagyónak, ki azon tudatban, hogy még végrendeletet nem is tett, annak visszavonására nem is gondolhatott, egy későbbi kelettel biró valódi végrendelete érvénytelenné válik. Azt gondolom, bogy a lehető kijátszások ellen másban kell keresnünk a biztosítékokat, melyeket különben bárminő intézkedésben is csak tökéletlenül találhatunk fel. A czélból, hogy az örökhagyó által netalán hátrahagyott végrendeletek közül annak érvényesülése biztosittassék, a mely csakugyan legutolsó akaratát foglalja magában, inkább annak kimondása által lehet tenni valamit, hogy minden végrendelet érvényéhez a kelet kitétele is megkívántatik.') Ez által biztos alapot nyújt a törvény a végrendeletek létrejövetele egymásutánjának megállapítására s hatásos óvszert a perlekedések ellen — nem ugy mint az osztr. polg. törvénykönyv azon rendelkezése, mely a végrendelet keltének kitételét a perek elkerülése czéljából ugyan tanácsosnak, de különben nem mulhatlan szükségesnek tartja.2) A törvényhozásnak a végrendelkezés szabályozása körüli további teendője főleg három pontban foglalható össze. Szabályokat kell felállitani az iránt: ki, miről és miként végrendelkezhetik. Mindhárom pont be is alig látható széles tért nyit a vizsgálódásra, sha én e térre még is csak pár futó tekintetet fogok vetni, oka nem abban van, mintha itt érdekes és fontos kérdések elő nem fordulnának, hanem inkább abban, hogy e kérdések, kivéve az örökösök nevezést, melyről már megemlékeztem s a köteles rész intézményét, melyről alább külön szándékozom szólani, az öröklési jog rendezésére általánosabb fontossággal nem birnak. Annak megszabásában, hogy ki képes végrendelkezni, a mai jogfejlődés minden müveit nemzet törvényhozásában csaknem teljesen összhangzó szabályokat juttatott érvényre. Mig a végrendelet azon tulajdonsága, hogy megvalósulást csak az örökhagyó halála után nyer, oly törvénybeli intézkedést tesz kivánatossá, hogy a végakarat, melynek hü érvényesülése felett a végrendelkező maga már nem őrködhetik, létrejövetele s valóságára nézve az ezt beigazoló tanúságok által minél tökéletesebb bizonyosságra emelve s minden hamisítás ellen biztosítva legyen, másrészről a forma ') E tekintetben nálunk eddigi határozatlan gyakorlatunk élénken érzett hiányát szerencsésen kipótolta az 1876. XVI. t.-cz. 7. §-a. 2) Talán feltünhetik, hogy az osztr. polg. trvkönyv rendelkezéseire különösen gyakran hivatkozom. Ezen eljárásom igazolására szolgáljon az, hogy e törvénykönyvet részint sok tekintetben elismert jelessége, részint jogéletünkre ugy a múltban, mint a jelenben is gyakorolt nagy befolyása folytán részemről is magánjogunk kodifikátiójára nézve minden esetre oly fontos anyagul tekintem, melynek alkotandó törvénykönyvünkben való értékesítését törvényhozásunk el nem mulaszthatja. Hogy azonban ez minél több haszonnal történjék, a törvénykönyv üdvös intézkedéseinek kiemelése mellett ép oly szükségesnek látszik azon rendelkezéseinek szigorú megvizsgálása is, melyekkel egyet nem érthetek. ezen szigorával szemben a végintézkedés azon sajátsága, hogy az az örökhagyóra, annak egyedül halálára szólván, mi terhet sem ró, általános elismerésre emelte azon elvet, hogy az örökhagyó személyi végrendelkezési képessége az önrendelkezési képesség szokásos feltételeinek kisebb mérvben fenforgásától tehető függővé. Ehhez képest helyeselni lehet az örökösödési törvények azon rendelkezését, hogy kisebbnagyobb, de leginkább formai megszorításokkal már a serdült kiskorúaknak megadják a végrendelkezés jogát. Saját jelenlegi törvényeink s gyakorlatunk is csatlakozván a most jelzett felfogáshoz s a személyi végrendelkezési képesség megtagadása iránt általánosan elismert elvekhez, e részben coditikátiónk feladata leginkább a fenálló szabályok szabatos körülírásában fog állhatni. Nem lehetetlen ugyan oly nézet felmerülése sem, mely a testi vagy lelki tehetetlenek és serdületlen kiskorúaknak a végrendelkezési jogból való kizárásával meg nem elégedve a végintézkedési jog elvonását kiebb talán pl. az ausztriai polg. törvénykönyv [) mintájára a nagyobb bűnösökre is kiterjeszteni kívánná. De nem hiszem, hogy ilyen bár mindenesetre megfontolásra érdemes indítvány nálunk felkarolásra találhatna. Igaz, hogy törvényeink szerint a felségsértés- és a hűtlenségben marasztaltak2) nem végrendelkezhetnek, de ennek oka igen egyszerűen feltalálható az elmarasztalásnak azon a rendelkezési képesség elvesztésétől különböző hatásában, hogy a marasztalt minden vagyonát elveszti s így oly vagyonnal, melyről végrendeletet tehetne, nem birhat. Különben törvényeink az elitélt bűnöst magánjogai tekintetében jogképtelennek nem nyilvánitják s századunkfelvilágosodottsága biztosit arról, hogy nem is fogják nyilvánítani. Ugyanazért az, hogy a törvény az elmarasztalásnak csak a végrendelkezési képességre nézve tulajdonítson megszüntető hatályt, a törvény alapelvei által semmikép sem indokolt kivételes intézkedés lenne. Nem lehet ugyan tagadni, hogy az erkölcsi tekintetek mérlegelése különösen a halálra ítéltek végrendelkezési jogának el vagy el nem ismerése iránti elhatározást kissé nehézzé teszi, mert midőn a társadalom egyik tagját mint megrögzött javithatlan bűnöst halálra jelölte ki, viszásságnak tűnik föl ezen már kivégzése előtt halottként tekintett embernek mások érdekei felett való rendelkezési jogot engedni. De talán ha nem is egyhamar, meg jön még annak ideje, hogy javithatlan bűnöst és halálbüntetést a művelt emberiség nem fog ismerni s kiszabadul azon csakugyan nem irigylendő helyzetből, hogy mivel jogelvei ellen nem szegülnek, oly ember kezébe, kit magát a puszta életre sem tart érdemesnek, s ki többé saját sorsának sem ura, mások szerencséjét fekteti.5) ') L. osztr. polg. tvkönyv. 574. §-át s Zeiller Comment. 448. lapját, mely szerint e rendelkezés a büntetőtörvénykönyvből lett átvéve. =) Kövi Elementái 340. §-ában az infamia juris-t is ide számítja, de magánjogiróink nagy többsége joggal ellenmond Kövi ezen tanításának. L. Frank közigazság törvénye, 433. 1. 3) Hogy azonban félre ne értessem, hogy megjegyzem semmi sincs tőlem távol, mint a szóban forgó körülI ményben is egy uj okot keresni a halálbüntetés ellen. A végrendelkezés! Képességről leven szó, nem hagyhatom említés nélkül azon kérdést sem: mely időpontot tekintse a törvény olyannak, melyben a végrendelkezőnek végrendelkezési képességgel bírnia kell. E kérdés a tudományos irodalomban számos és felette érdekes vitákra adott alkalmat, s habár kénytelen vagyok távol maradni e több erőt igénylő küzdtértől, annyit mégis szükségesnek látok megjegyezni, hogy nézetem szerint legtöbb gyakorlati haszonnal e kérdésnek azon megoldása jár, mely a végrendelkezési képesség bírását csak a végrendelet tételének időpontjában kivánja meg. Ezen legáltalánosabban elfogadott megoldás ellen alig lehet valamit felhozni. Az által, ha az örökhagyó végrendelkezésekor az ehhez szükséges képességgel bir, el van érve az, hogy e tekintetben a végrendelet érvényesen létrejő. Ámde egy végrendelet érvényéhez más kellékek fenforgása esetén megalkotásán kívül semmi más tény nem szükséges, legkevésbbé szükséges pedig azon képzelt tény, hogy az örökhagyó végrendeletét halála által, az által, hogy azt vissza nem vonta vagy meg nem másitotta, szentesitse, megpecsételje. Az örökhagyó halála a végrendeletnek csak valósulásához, de nem érvényéhez kívántatik meg s ez okból a végrendelet megállására mi befolyással sem birhat az, hogy az örökhagyó elhunytáig s elhunyta idejében végrendelkezési képességgel birt-e vagy sem. Azon tant tehát, mely a végintézkedés érvényét a végrendelkezési képességnek ugy a végrendelkezés mint az elhalálozás idejébeni való létezésétől kivánja függővé tétetni, tévesnek s olyannak kell tekintenem, mely az életben csak zavarok s a végrendelet érvénytelenítési perek kiapadhatlan forrása lenne. Könnyen megmagyarázható ez okból, hogy az ujabb törvénykönyvekis több kevesebb világossággal a végrendelkezési képességnek csak a végrendelet tételekor való fenforgását kívánják meg. Arról, hogy a végrendelkezés tárgyát mi képezheti, még kevesebb mondani valóm van. Ez valaha jogéletünknek fontos, nagyterjedelmü s nehéz kérdése volt, mint ezt eléggé mutatja csak azon egy jelenség is, hogy a szerzett vagyon feletti végrendelkezési szabadság teljes korlátlansága vagy legalább a lemenők általi korlátoltsága felett jogtudósaink közt még ma is eldöntetlen vita folyik. Ma már jóformán csak a köteles rész kérdésében lép élőnkbe, bár ez alakjában aztán örökösödési jogunk egyik sarkalatos pontjává válik; miután azonban, mint már előbb megjegyezni alkalmam volt, erről alább külön szándékozom megjegyzéseimet elmondani, ez úttal áttérek azon elvek áttekintésére, melyektől törvényhozásunkat annak szabályozásában vezéreltetni óhajtom: miként lehet a vagyonról végrendelkezni. A miként alatt természetesen az örökhagyó azon rendelkezéseit értem, melyek a vagyon sorsát szabályozva a végrendelet tartalmát alkotják s nem azon formákat, melyek szerint a végrendelet készítendő. ') Code Napóleon 901. §. Zürichi Cod. 2054. §. Szász trkv. 2073. §.