Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 2. szám

— 10 — fel Vajkay Károlynak monographiáját »a német közönséges magánjog és történelme köréből (Budapest 1875.) mint olyant, »mely jogtudományi irodalmunknak különös disze, a német közönséges magánjogot hazai jogunkkal párhuzamba helyezvén, a kettőnek összehasonlitásából alapos szakavatottsággal oly igazságokat és tantételeket fejtett ki, melyek a magyar jog rendszerét is több homályos és kétséges kérdésre nézve felvilágosítják.« (Az ért. akad. kiadása. Bpest 1876. 33. 1.) Wenzel Gusztáv ez értekezésben is kiemeli ugyan, hogy »eddigi jogunk csaknem kizárólag nemzeti volt« (31.1.) és csak a speciális jogok terén, hova ő persze a htíbérjogot is számitja, látszik megengedni s pártolni a közös, culturai tekinteteknek közös jogszabályokban való nyilatkozatát múltban s jövőre, de az utóbbi tekintetében korábbi álláspontjától eltérőleg »a készitendő polgári törvénykönyvre nézve szükségesnek tartja, hogy a magunk jogi öntudatába is felvegyük mindazt, mit a civilisált Európa jogi öntudata elfogadott« (U. o.). E nyilatkozat által Wenzel Gusztáv is a ;> haladást, a »szabadság« és » európai tudományt pártjába sorakozván, az emiitett fajfentartók elvesztik első várukat. Mert a > szakavatottá >jeles« mii, melyet Vajkay Károly irt, melyet Wenzel Gusztáv > felvilágosító«nak dicsér, s mely tettleg a felvilágosodottság, a »haladás*, »szabadság« és »tu<domány« szelleméből fakadt, azon egyetlen tétel bizonyítása, hogy ős jogunk német eredetű. Nem mellőzhetjük a jeles mű' resuméjét tanulságával együtt szószerint ideigtatni. »Az ősök bölcsesége,* — irja Vajkay — »más viszonyok közt és a jelenkoritól messze elütő rendeltetéssel szemben — feledve a régi nótát a régi gyülölségről — az azon időben megfelelő jót onnan szerezte, hol azt találta; a magyar nemzetegész pedig bírt annyi életképességgel és erővel, hogy az idegen vér származékát azonosítani birta saját szokásaival és jellemével a nélkül, hogy annyi századnak küzdelmei közepette önálló nemzetisége sajátságos színezetét koczkáztatta vagy épen elvesztette volna. Mily képtelenséget cselekszenek ily előzmények után azok, kik szemben azon feladattal, hogy elavult jogrendszerünk a mai kor szükségleteinek és a nemzet uj rendeltetésének megfelelően alakíttassák: nem vélnek jobbat tehetni, mint ha tanszékről élő szóval és türelmes papírra nyomtatott betűkben hirdetik, miszerint: az »öröklési jogban találhatók fel legnagyobb részben és legtisztábban azon egyes jogintézmények, melyeket mint szent ereklyéket és életrevaló ősi hagyományokat nem csupán tisztelni, de megőrizni és fentartani is kegyeletes kötelességünk; — továbbá hirdetik: »nincs mit örülnünk az olyan törvényeken, melyek kiirtják a nemzeti jellemet és polgárt növelnek minden országnak, csak a hazának nem.« Pedig vannak köztünk ilyenek is! Az öntudatos codifikátió csak ott számithat fogékony talajra, hol a jogászkar bátor őszinteséggel vállalkozik a nehéz kötelesség önzetlen teljesítésére: feltárni mezetlenül a valót és szembeszállni nemcsak az ön hasznot hajhászó ravasz hitegetéssel, hanem a nem ritkán ugyan nemes érzetből, de gyakrabban tájékozatlanságból eredett önámitással is.< (i. m. 131. 132. lk.) Wenzel ellenében Vajkay a hűbérjog érvényét hazánkban is megpenditi (116. 1.), mire nézve itt csak azt jegyezzük még meg, hogy a hűbérség nálunk korántsem | szorítkozott a király és nemesei viszonyára, I hanem felleljük azt a nemesek, egyházak, J földesurak és jobbágyaik között is, sőt hierarchikus tagoltságban, épugy, mint másutt, hazai jogunkban, ha őszintén kutatunk és hirdetünk. Vajkay az öröklött javak »tisztán német tanával«, melynek elfogadására > az országbírói értekezletet a csábító katonatisztek kecseit túlbecsülő félelem inditá* (121. 1.), foglalkozván, kimutatja Wenzel Gusztáv téves értelmezését az 1861-iki értekezlet tekintetében (122. 1.) s ennek jelenkori szellemi ikrére, az 1864/5. évi schaffhauseni törvénykönyv öröklési rendjére, figyelmeztet, melyről ezeket mondja többi között: »Kétségtelen ezek szerint, hogy a schaffhauseni codex minden lehetőt megtett, hogy a német örökjog alapintézményét, a törvényes örökösödés kizárólagosságát, tiszteletben tartassa. Ha épitméi nye mégis csak ingatag kártyavár: ennek I oka nem ő, hanem az emelkedett forgalom , és a nemzetgazdászat jelenkori iránya, melyek az elidegeníthetetlen családi vagyon fogalmát meg nem tűrik. Papíron igen szép a rendszer; de az élet kineveti, mert kijátszását semmi se gátolja; míg ellenben azt, ki családjáról hiven kíván gondoskodni, nem szükséges erre kényszereszközökkel szorítani. Azért alig is hiszszük, hogy az akadémiai pályadíj elnyeréséhez szükséges bölcseséget e codexben leendjen képes valaki felfedezni. Talán egyáltalán is jobb lenne 1847/8. évi 15. hazai törvényczikkünk tartalmával őszintén megbékülnünk és nem tanakodnunk azon, miképen nyerhetnők vissza a vámon, mit a réven elvesztettünk« (129. 130. lk.). A pályadíj elnyeréséhez szükséges bölcseség tekintetében Vajkay — fájdalom — tévedett. Ezen »intermezzo* után saját utunkra visszatérünk, hogy mivelt jogászaink meggyőződését ujabb indokokkal is támogassuk. Említettük már, hogy a jelenkori, tudományos jogtörténelem a nemzeti s faji géniuszok alkotásait mint tünteti fel szemben a haladó népek mindinkább közösülő irányával. De különösen óvást tennünk kell bizonyos német írók gőgös önámitása ellen, melylyel saját népük erkölcsi szokásait és jogi alkotásait túlbecsülik, s azok általános voltát bizonyos fejlődési korban, tehát összefüggését nem faji, hanem általános feltételekkel félreismerik. Bennünket e tárgy itt annyiban érdekel, mennyiben e német jog sajátunkká is lett. Ha e német Íróknak hinnénk, a Tacitus által czélzatos idylli fóliának ecsetelt ősgermánokat ugyanannyi erkölcsi világmegváltónak s a társadalmi s politikai erények kiváltságolt feltalálóinak kellene tekintenünk s elzárkóznunk azon történelmi tény elől, hogy az újkori miveltség a romanisált germánoknál Itáliában, Galliában, Hispániában eredt, mi épen nem bizonyít a mellett, hogy a germán elem volt erjesztője. A kereszténység erkölcsi s mivelő befolyását is tulajdonkép germánnak akarják feltüntetni, bár a rómaiaktól szállott rájuk, római miveltségü fejedelmeikéspapság által, többnyire a nép ellenzése daczára. A fajharczok azon korában, midőn az ember biztonsága semmivé lesz, nyomora türhetlenné, midőn a szellem az életet megveti, izgatott s félőrült, az uj hit terjesztésére és királyi hatalom alapítására alkalmas talaj kínálkozik. Ez azon >-aetas decrepita, totius mortesaeculi consummanda,« melyet az angol Beda (f 735) a világ utolsó, hatodik korának az Ur születésétől a világ végéig terjedőnek mondott. A földöntúli élet, a meny és pokol hite, legfőbb tettrugóvá s életérdekké lesz. S midőn Nagy Károly frankjait tanitja s fegyelmezi, midőn Nagy Alfréd (f 901) I angolszászai számára lefordítja s nemzetesiti Boetius >Consolatio«-ját, mindenütt érezzük az óvilácf mivelt szellemének közvetítő befolyását egyrészt s az óriási távolságot másrészt, mely a római kereszténység plátoni, magasztos erkölcstana s a megtérített barbárok nyers, érzéki felfogása közt marad. A kereszténység maga szinte polytheismussá fajul a középkorban, melyben az Isten családja s udvara elfedi egységét. (1. Michelet: La Renaissance. Előszó. Didiom: Histoire de Dieu.) Kétségkívül a tiszta germán társadalom, mint azt Németország a IV. s V. Dánia s Norvégia még a VII. s VIII. s Island a X. s XI. században élénkbe tüntetik, mely tisztaságában északon s Angolhonban legtovább fenmaradt, nemzeti erénveket is mutat fel, de nem hiányoznak a correlativ nemzeti vétkek sem. A tacitusi »gens nec astuta nec callidac (de moribus Germanorum c. XXII.) kedveli a magános életet (u. o. c. XX. XXIII. XI. XII. XIII. s passim) s ez az egyéni szabadság s önérzet forrása, az eszmélő kedélyélet csirája lehet; >ein sinniger Ernst, der sie dem Eitlen entführt und auf die Spur des Erhabenen leitet,« mint Grimm mondja (Mythologie. Vorrede p. 53.). Hanem mielőtt e csirát idegen miveltség érzelmei és eszméi megtermékenyiték, a magányt e félmeztelen s piszokban heverő csira-bölcsészek sokkal anyagiabb élvezetben, állatias mérsékletlenst'gben s henyélésben töltik (Tacitus i. h. c. XXII. XXIII. Craig and Mac-Farlane: Pictorial history of Eng° land. I. p. 337.. Turner: History of the Anglo-Saxons, III. p. 29., W. de Malmsbmy: Henry de Huntington. VI. p. 365.). A vad erkölcsök nem hiányoztak (Pictor. hist. I. p. 171.); a vitézség kegyetlen harczdühhé fajult (Ammianus Marcellinus XXVIII. 526., Aug.Thierry: História Sancti Edmundi. t, VI. p. 441.) s az embervadászat honfitársakra s rabszolgakereskedés ugy dívott mint akár a négereknél, akár a XVIII. századbeli német fejedelmeknél (Pictor. hist. I. p. 270.). Hideg vérmérsékletük visszatartotta