Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 19. szám - A tüzrendészeti és a tüzbiztosilási ügynek reformja Magyarországon. [4. r.]

leges állapotokból kiindulva, koczkáztatunk né- 1 hány megjegyzést az elfogadott adórendszer alkalmazására nézve. Midőn az állam terhei oly fokozott mértékben nehezednek az adózókra, mint napjainkban történik, kétszeres kötelessége az arra hivatott állami közegeknek a törvény alkalmazásánál annak határait szorosan szem előtt tartani, nehogy a követelt áldozatok elviselése még nehezebbé váljék. Nem panaszkodunk az állam közegeinek az adó behajtása körül kötelességszerűig kifejtett erélye ellen ; de midőn ezt az adózók részéről helyeseljük, megköveteljük egyúttal, hogy az ezen közegek felelősségét megállapító törvények is egyenlő szigorral végrehajtassanak. Mindaddig, mig ezt nem észlelhetjük, nem fog a népben a kötelességérzet gyökeret verni, és annak már példabeszéddé vált ellenszenve a közterhek viselése ellen csak növekedik. Ez által pedig veszélyeztetnek mindazon érdekek, melyekkel adórendszerünk összeköttetésbe hozatott. Ennek felismerése vezérelte törvényhozásunkat már 1868-ban, midőn még a birói felelősség megállapítása előtt a közadók biztositása és behajtása tekintetében mulasztást elkövetett közegek kártérítési kötelezettségét és az adótartozás elévülését az állammal szemben megállapította. Ezt követeli egyaránt a rend és a méltányosság, a fegyelem és a czélszerüség: mert valamint az adóbehajtással megbízott közegtől csak kötelessége teljesítését követeli az állam, ugy nem követelhet az adózótól egyebet, mint hogy a törvény határain belül annak eleget tegyen, mindkét intézkedése egymást csak kiegészítvén. De lássuk, miként alkalmaztatik ezen törvény a pénzügyminisztérium és annak közegei részéről. N. N. adóköteles 1872-ben Budapesten állandóan letelepedvén, adótartozásának lerovása végett jelentkezik és adókönyvecskéjét átveszi; több éven át adóját pontosan le is róvja és azt mindannyiszor könyvecskéjében szabályszerűen nyugtáztatja. 1874-ben azonban adójának lefizetése alkalmából az illető adóhivatalbeli közeg azon felfedezést teszi, hogy az adóhivatalnál az 1870. és 1871-iki évekről adóhátralékkal van megterhelve, mely tiltakozása daczára, ennek megemlitésével, utólag az adókönyvecskébe beiratik. Az illető fél ezen eljárás ellen panaszt emelvén, hivatkozik egyebek közt arra, hogy a kérdéses adóhátralék sem a későbbi fizetések alkalmával sem azelőtt nála nem szorgalmaztatván, az 1868. XXI. t.-cz. 86. §-a értelmében — mely szórul-szóra igy hangzik : »a mely adótartozás behajtása három éven át nem volt szorgalmazva vagy biztosítva: elévültnek tekintendő, s az államnak e részbeni kárát az tartozik megfizetni, a ki azt a szorgalmazás vagy biztosítás elmulasztása által okozta* — legroszabb esetben is elévültnek tekintendő. A pénzügyminisztérium, a pénzügyi igazgatóságnak azon puszta jelentése folytán, hogy az adókivetés körül törvényellenesség elő nem fordult, és a tartozás befizetése is az 1868. XX1. t.-cz. határozmányai értelmében mára maga id ej ében kellőleg sürgetve lett, a kérvényt elutasította, és egy ujabbi folyamodvány folytán, melyben az igazgatóságnak külünösen az adótartozás sürgetésére vonatkozó állításának helytelensége hangsúlyoztatott, az elutasító határozat fentartatott, azon megjegyzéssel, hogy a pénzügyminisztériumnak 1871. évi 3039. sz. a. kelt k ö r r e n d e 1 e t e értelmében a ! három évi elévülés alá csak oly adó-összeg ' (sic!) eshetik, mely már tartozássá vált (?), azaz szabályszerű uton és módon megállapittatott, és az illető fél terhére feljegyeztetett, illetőleg az adókönyvecskébe vagy fizetési meghagyásba bevezettetett. Ebből kifolyólag azon körülmény, hogy az 1870. és 1871. évi adó az adókönyvecskébe csak 1874. évben lett bevezetve, a kérelmezett adótörlésre törvényes indokot nem szolgáltat. Eltekintve azon ténykérdéstől, vajon szorgalmaztatott-e a kérdéses adótartozás vagy nem annak idejében, itt csak a pénzügyminisztérium által felállított elévülési theoria és a tőrvénynek mikénti alkalmazása az, mely néhány megjegyzést érdemel. Az elsőt illetőleg, az idézett indokolás nyilván összetéveszti az elévülés félbeszakítását annak megkezdésével, mert az adótartozás a ' kivet és által állapittatik meg és annak bevezetése az adókönyvecskébe valamint a fizetési meghagyás a követelés behajtásának szorgalmazását képezik. A pénzügyminisztérium által felállított elévülési theoria tehát valóságos paradoxon, miután e szerint az elévülés csakis a félbeszakítással egyidejűleg vehetné kezdetét, és az adóbehajtó közegtől függne azt addig feltartóztatni, mig neki tetszik, a feljegyzés nem lévén az adózónak, hanem az adóbehajtó közegnek ténye. Már pedig kétségtelen, hogy az elévülés az adós és a jogrend érdekében behozott jogintézményt képez, melyet a hitelező önkényesen meg nem semmisíthet. A három éven tul szorgalmazott adókövetelés tehát a törvény világos szavai értelmében mint már elévült tartozás feljegyzés által fel nem éleszthető többé, és az államnak ez által okozott kárát csak a szorgalmazás körül mulasztást elkövetett közegek tartoznak viselni. Ez által akarta a törvény annak elejét venni, hogy az adótartozások csak évek múlva követeltetnek be, mikor már azok behajtása sem méltányos, sem nem biztositható többé. De nem tekinthető a kérdéses utólagos bejegyzés az adókönyvecskébe — melyet a minisztérium az adótörlésre törvényes indoknak nem tekint — egyébnek, mint a legmerészebb erőszakoskodásnak szemben az idézett tövvény 5. és 6. §-aival, melyeknek elseje az adóhátralékot az adókönyvecskében kitüntetni rendeli, az utóbbi pedig minden hibára nézve kijelenti, hogy annak kiderítése és a pótösszegnek az adókönyvecskében a folyó tartozáshoz való irása csakis a rákövetkezett egy év alatt eszközölhető; később felfedezett hiányokat az adózók megtéríteni nem tartoznak. Valóban rosz példát adnak pénzügyminisztériumunk jogászai, midőn ily világos törvénynyel szemben, az adóhivatalnokok törvényesen megállapított felelősségének elodázása és az adózó fél vállára való terelése érdekében, oly kézzelfogható rabuli-stikához (mert ily mérvű tudatlanságot nem tehetünk fel rólok) folyamodnak, mint jelen esetben, és azt egy körrendeletben megörökítik. Valamint meg vagyunk győződve arról, hogy nem találkoznék bíró, ki annyira félreismerhetné a jogi alapelveket, hogy az elévülés kezdetét egy törvényesen megállapított követelésre nézve, minővé az adó a kivetés által válik, csak azon időponttól fogva állapítaná meg, melyben az irásba foglaltatik és szorgalmaztatik, jóllehet késedelmi kamatok is számittatnak az addig már lefolyt idő után —• ugy nem következtethetünk ezen eljárásból mást, mint azt, hogy a kormány arra a bátorságot nem jogi meggyőződéséből — melyet ha csak téves lenne, megbocsátani lehetne — ,hanem azon biztonságból meríti, melyet abban talál, hogy ő bíró és fél egy személyben. Szomorú illustratiója ez adórendszerünknek, melyen valamint közigazgatásunk számos egyéb viszásságain, csak a folyton sürgetett »közigazgatási törvényszék« felállítása fog segíthetni. A tüzrenűészeti és a tüzbiztosilási ügynek reformja Magyarországon. Dr. Linaner Gusztáv jogakadémiai igazgatótól. (Folytatás.) Dicsekvő szépítgetés volna azt állítani, hogy közgazdászatunk általában és biztosítási ügyünk különösen ugyanazon fokon áll, mint Németországé ; hogyha meg akarjuk mondani a valót, bizony be kell ismernünk, miszerint gazdászati tekintetben Németországhoz képest hátramaradtunk, s midőn Németországnak, persze sokkal előbb mint nekünk, magát el kellett határoznia, hogy népességét állami biztosítási kényszer által a biztosítás szükségességéhez szoktassa, s ha még ma is néhány német állam a biztosítási kényszer megszüntetésével késedelmeskedik s jobbnak látja, ezen rendszer esetleges kinövéseit nyesegetni s hiányait eltávolítani mintsem a szabad verseny elvéhez átmenni, ugy ez egy hangosan szóló bizonyíték arra nézve, hogy nem lehet épen s egyedül a m i feladatunk, miszerint az állami biztosítási kényszer átmeneti szakain tulugorván, a szabad versenyt fogadjuk el. Ugyanennek csupán csak akkor volna jogosultsága, ha (a mi nem áll) bebizonyítható lenne, miszerint az összes állampolgárok nagy tömege a biztosítási ügyet, gazdászati előnyeinek helyes méltánylásával, saját jószántából elégséges használja. Részünkről meg nem elégedhetünk azon vigasztalással, hogy Magyarországon két kölcsönös, négy magyar és hat osztrák biztosító társulat *) összesen 8.622.140 frtnyi alaptőkével működik s a fenlevő biztosítási szükségletnek teljesen megfelel. Nem akarunk arra hivatkozni, hogy p. o. Poroszhonban már 1871. évben a biztosítási ügyleteket 255 társulat látta el, s az összes hivatalos biztositások összege 2.817.417.996 tallérra, s a félhivatalosak és magánosoké 4.645.667.433 tallérra rúgott. Sajnos, hogy mi nem is vagyunk azon helyzetben, miszerint hazánkra nézve a biztositási ügyről kimerítőbb statistikai adatokat közölhetnénk, mert ilyenek minden idevonatkozó fáradozásunk daczára, számunkra hozzáférhetetlenek maradtak. Azonban, ha Fésűs Gy. adatai (lásd : A magyar közigazgatási jog kézikönyve, 140. lpn), miként legkisebb okunk sincsen kételkedni, csakugyan helyesek, Magyarországon ezen adatok szériát 1873. évben a tűzkárok gész összege 9.700.000 frt, a biztosított összeg 5.701.000 frt s a kifizetett károk teljes összege 2.250.000 frtrament; kétségkívül ezen számok, már magukban véve is, sajátságos világításban tüntetik fel a mi állapotaink képét. Vajon legelső tekintetre ki előtt nem volna feltűnő a tűzkárösszegnek egy év alatt közel tiz millióra terjedő magassága 2 S vajon kinek figyelmét kerülheti el, hogy az elem által elpusztult vagyonértéknek alig fele volt biztosítva, s kire nem gyakorolna elidegenítő hatást az, miszerint a tényleg biztosított összegből még fele-része sem jutott kifizetésre? Vagy igazolva van ez által azon szemrehányás, melyet M e t z n e r tesz a magán biztosító társulatoknak, tudniillik, hogy ezek csak a biztositások elfogadásánál coulánsok s magas dijakat zsebre dugni szívesen készek, mig ellenben a kártérítési összeget mindig egy minimumra leszállítani iparkodnak, vagy pedig már nálunk is »a speculátióból származó tűzesetek*, melyeket rendszerint az állami biztositási kényszer rovására szoktak emlegetni,nem ismeretlen dolgok? Nézetünk szerint épen az a sajnos, hogy oly kevés társulat oly csekély alaptőkével még egy elismert szakférfiú által is a mi biztositási szükségletünk kielégítésére tökéletesen elegendőnek tekintethetik. Különben mit használna nekünk a társulatoknak akár tízszerte nagyobb száma egy akár tízszeres alaptőkével, hogyha a közönség számára felajánlt szolgálatok a népesség többsége által el nem fogadtatnak? vagy azért mert ez a biztosítás hasznát nem méltányolja, vagy mivel vagyonának tüz elleni biztosítására, egyenesen vak szerencséiében bizakodva, még csekély áldozatot is sajnál. Vajon a mi nézeteink, miként ezek a biztositási ügyre vonatkozólag a népnél napirenden vannak, már csakugyan oda fejlődtek, hogy mi az állami ápolást nélkülözhetjük s magának a népnek az ő állami érdekei megóvását átengedhetjük ? Kétségbe vonjuk ezt, s erre nézve hivatkozunk ama szép és igen találó szavakra, melyekkel legkitűnőbb szaktudósaink egyike, kinek neve hazánk határain tul is megérdemelt hirnek örvend, közgazdászatunknak az irodalomban és az életben való állapotát leirja (lásd Nemzetg. eszmék, 602. lapon): »Hazai tudományunk és irodalmunk haladási vivmányait szerény mérvüeknek kell neveznünk, mert nemzetgazdasági nézetkörünk még mindig számos téveszmét és balfogalmat is rejt magában, s mert ha nem is irodalmunkban és szakköreinkben, de a nagy tömegekben még mindig igen nagy a hajlam nálunk, nagy hangzású üres szavaknak hódolni s közgazdasági alchymistak és naturalisták állitásaira esküdni! De másfelől ép ebben is fekszik ujabb utaltság ránk nézve arra, hogy a tévfogalmakból mielőbb kivetkezni, a tudomány igazságait magunk közt meghonosítani és terjeszteni, s főleg azt elérni törekedjünk, hogy *) Legutóbbi időben tudomásunk szerint még hozzájárult a »North british and Mercantile* is.