Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 18. szám - A tüzrendészeti és a tüzbiztositási ügynek reformja Magyarországon. [3. r.]

ki, a mennyiben károk megtérítendők lennének, ugy hogy feltéve a helyes szervezést, továbbá a rendezett és becsületes kezelést, bizonyára a kölcsönösség utján, a kitűzött czélnak olcsóbban kell elérethetnie. De egyúttal a társaság tagjainak nyújtott biztonság is, midőn különben is egy terjedelmes társaságról van szó, melynél a biztosítók és a biztosítottak ugyanazon személyek, s mindnyájan egyenlő érdekkel birnak, valamennyi résztvevőnek egyetemleges kötelezettsége által nagy mértékben elömozdittatik ; mig ellenben a részvényes vállalkozásoknál a biztosított és a biztosító különböző személyek, s korántsem birnak ugyanazon érdekkel, sőt bizonyos körülmények között épen ellenkező érdekeik vannak. Midőn tehát a mondottakhoz képest magából a dolog természetéből kifolyólag a kölcsönösségnekelőnyei és hasznos oldalai világosan előtérbe lépnek, valóban idegenszerűnek kell feltűnnie, hogy mégis a részvénytársulatok, melyektől egyébiránt a tapasztalatokra való tekintettel, a részükről tett sikeres szolgálatokat elvitázni épen nem lehet, a fenálló biztosítási intézetek nagyobb számát képezik. Tudvalevőleg a legegyszerűbb dolog rendszerint utoljára sikerül, mert hiszen épen az a legjobb. Egyébiránt még ebből nem következik, hogy a kölcsönösségi intézeteknek államiaknak kell lenniük, sőt inkább magánegyesüléseken is alapulhatnak. Azonban a tüzkárbiztositásnak kitűzött czéljai, jelesül az elszegényedés megakadályozása, valamint az egész állami területen szétterjedő nemzeti töke fentartása, és a közhitel előmozdítása, mindezek annyira fontos jelentőségű államczélok, hogy különben is a biztosítási ügy, jobban alkalmas lévén a nyilvános, mint a magánkezelésre, ennélfogva az állam igen jól teszi, ha a tűzkárbiztositást közvetlenül saját vezetése alá helyezi. Midőn valamely az egész összeséget illető dologról van szó, hol az állami társaság közvetlenül és közösen érdekelve vesz részt, s csakugyan általános társasági czélok követése forog szőnyegen, ugyanaz ezeket legczélszerübben az ő közegei munkásságára bizza. A nemzetgazdászat fogja fejtegetni vagy illetőleg eldönteni, vajon mely ügyek alkalmasak arra, hogy a közjólét érdekében nyilvános (t. i. az állam általi) kezelés alá vétessenek s melyeket kelljen a magánipar részére átengedni? A jelenlegi gazdászati rendszer, mely Smith Ádám elveiből fejlődött tovább, a kérdésben levő nyilvános kezelést majdnem már csak az eszményi productióhoz tartozó oktatásnál akarja megengedni, habár ugyanez például az erdészetnél és bányászatnál, belefoglalva a sóbányákat is, továbbá a vasúti s más egyéb szállítási és forgalmi intézeteknél, valamint esetleg a kohó- és hámorbeli iparnál, nemkülönben a bankok és efféléknél, különösen pedig a biztosítási ügyeknél is, sokkal nagyobb előnyöket képes az összeségnek nyújtani. S mégis ennek daczára lassankint ezen termelési ágakat a közkezelés alól kivonni s a magániparhoz utasítani szándékoznak, vagyis azt akaiják,hogy az ezen termelésnélnyert előnyök, ne az összeségre háromolyanak, hanem néhány egyes vállalkozó gazdagítására szolgáljanak. Ugyanezen rendszernek sajátképeni refrainje az, hogy az államot, a mennyire csak lehet, nélkülözhetővé tegye s midőn az állam mást cselekszik, mint hogy saját intézményeit és eszközeit a tőkehatalom rendelkezésre bocsátja, mindjárt a rendészeti állam jelzőjével illetve, neki egyenesen ajtót mutasson. De mivel ezen rendszer többnyire annak, a mire czéloz, ellenkezőjét hozza létre, ennélfogva legkevésbbé sem apasztotta az állam ügyeit, hanem ellenkezőleg az államot csaknem elviselhetetlen ügyteherrel rakta meg, s az államhoz és a községhez tartozók vállaira, mindinkább növekedő adókat rótt. Csupán csak ott hol jövedelemre lehet szert tenni, s hol az összeség, vagyis az állam, productió tevékenység által, magának előnyöket szerezhetne, ott maradjon távol, s néhány egyén magánspeculatiójának lehető előmozdítása végett az érintett előnyökről is mondjon le. Bizonyára senki sem fog kételkedni azon, hogy épen a biztosítási ügyletek csupán csak a központosítás és egyesítés utján érhetik el a virágzásnak legmagasabb fokát. S valóban az állam közreműködése nemcsak a tűzveszélyek eseteinél, hanem egyáltalában a biztosítási ügy terén, annyira nélkülözhetetlen, s továbbá az összéfüggés a bünfenyitő igazságszolgáltatással, az építkezési és jóléti rendészettel, s a telek és jelzálog ügyére vonatkozó, a vagyon biztonságát s a hitel fentartását czélzó tényekkel, mint a perenkivüli igazságszolgáltatáshoz tartozó cselekményekkel, annyira sokoldalú, hogy csakugyan erőltetettnek és mesterségesen létesitettnek tűnik fel, ha ezen a legpontosabban összefüggő ügyek, a dolognak és az egésznek hátrányára, csupán csak azért szakittatnak el egymástól, s félig a nyilvános s félig a magánkezeléshez utasíttatnak, miszerint néhány vállalkozónak, úgyszólván, alkalom adassék nyereséges üzletekre*. AVagner Adolf sajátképen Rau Henrik Károly » Nemzetgazdaságtan kézikönyvének* átdolgozásában (142. §.) a biztosítási ügyet a térbeli közszükségletek közé számítja, s megengedi ugyan, hogy a részvénytársulat, mint a magángazdászati rendszer képviselője, gyakran technikai és gazdászati tekintetben elégséges arra, miszerint közjavakat helyreállítson, mindazonáltal teljes határozottsággal kijelenti, hogy ezen az uton valamennyire általános és elégséges módon, a közszükségletek kielégítéséről gondoskodni nem lehet. Mohi Róbert az ő »Rendészeti tudomány a jogállam elvei alapján« czimü munkájában (II. k. 149. lpn.) azt mondja: »A tüzkárbirtositásra vonatkozólag az államnak általános feladata kétszeres: Egyrészt az ilynemű intézeteknek nyilvánvalóan nagy haszna mellett, minden kétségenkivül áll abbeli kötelessége, hogy ezeket kedvezményezése alá vegye s általános használtatásukat tanácscsal és tettel előmozdítsa. A kérdés csak az, ha vajon a létrehozataluk tekintetébeni közvetlen beavatkozás, vagy épen a résztvételhez való kényszerítés igazoltnak vehető-e? A nézetek ez iránt még mindig meg vannak oszolva. A résztvétel szabadsága mellett felhozatik, hogy legalább a művelt népeknél a biztositásnak előnyei eléggé méltányoltatnak s intézményei ismeretesek. De a belépésre való kényszerítés már nevezetesen azon okból is jogtalan, mert a biztosítás igen jól fenállhat akkor is, habár nem minden polgár vesz részt. S a tapasztalás is tanúsítja, hogy a résztvétel teljes szabadsága mellett ugyanez mégis igen kiterjedt lehet. Ellenben a kényszer mellett, jelesül maga az állam által vezérelt intézetbe való belépés érdekében, következők hozatnak fel: Nagy csalódás volna azt hinni, hogy talán már előrehaladott népeknél az alsóbb osztályok, tehát épen azok, melyek leginkább reászorulnak a kártalanításra, mindnyájan eléggé értelmesek lennének ahhoz, miszerint biztosításukért készek önkénytes áldozatokat hozni; világosan bizonyítja ezt a biztosítatlan birtok mennyisége azon országokban, hol a kényszerbiztositás nem létezik, de különösen igazolja azon különbség, mely az ingó vagyon és a házak biztosítása között ott mutatkozik, hol az előbbi szabad s az utóbbi kényszer alatt van. Az önkénytes biztositásnál gyakrabban előfordulnak a lejárt kötvények megújítása körüli késedelmek s ez által a tulajdonosok és a jelzálogos hitelezők váratlan veszteségei. A biztosítási összegek kifizetésénél nem merülnének fel önző halasztások és viták. Miután végre is az állam megtérittetlen tűzkár végetti elszegényedés esetében csakugyan igénybe vétetnék, tehát fel is van arra jogosítva, hogy az ilyen esetek bekövetkezését megakadályozza. Ennélfogva a biztosítás szabaddá tétele, a politikai tevékenység legfőbb elvei szigorú megtartásának jobban megfelel ugyan, de a kényszer mellett nem egy gyakorlati haszon hozható fel; következésképen a kényszerintézménynek felállítása határozottan nem követelhető, de szintén az olyan állam, mely a kényszerhez ragaszkodik, jogos megrovás alá nem eshetik. Saját országos viszonyainkról különlegesen szólván, nálunk az állami biztositásnak, valamint egy az egész országra kiterjesztett biztosítási kényszernek eszméjét és pedig három évtized óta elismerésre méltó következetességgel s hazafias hévvel WeÍ8z Bernát F.,a biztosítási ügyben specialista képviseli, ki erre nézve nézeteit »A z ingatlanok tüzkártéritésének szervezés éről« szóló értekezésében feltárja s elősorolja. Mint ezen eszmének követője a Sopronyban tartott második országos tüzoltó-közgyülés szintén, nyilatkozott, valószínűleg annak reményében, hogy az állami biztosítási kényszernek keresztülvitele egyúttal a tűzoltó-ügy kifejlődésére is jótékony befolyást fog gyakorolni; a hivatkozott gyűlés 1874. évi september hó 7-én Rösch Frigyes asopronyi Önk. tűzoltó-egylet főparancsnoka indítványára a következő határozatot hozta : »A nagyméltóságú belügyminisztérium megkeresendő a végett, hogy az országgyűlés elébe oly törvényjavaslatot terjeszszen, melynek értelmében minden háztulajdonos köteles legyen tulajdonát biztosítás utján a tűzkár ellen megóvni*. De ezen határozatnak semmi hatása nem volt, mert a tűzoltó-szövetség választmánya a helyett, hogy az országos gyűlés részéről kapott meghagyás értelmében az országos kormánynál lépéseket tett volna, jónak találta saját belátása szerint egy magánbiztosító-társulattal egy országos tűzoltó-segélyezési alap létesítése iránt egyezkedésbe bocsátkozni, mely alig hogy megszületett, hatása legkisebb jelének nyilvánítása nélkül megint el is tűnt. A szabad verseny elve nálunk Dr. Matlekovits Sándorban egy ép oly buzgó mint egyúttal tüzetes pártolóra és védőre talált (lásd a statisztikai és nemzetgazdasági közlemények VIII. köt. II. füzet 1872.), s részünkről kötelességünknek tartjuk, hogy az ő fejtegetéseit behatóbb czáfolat alá vonjuk, annyival is inkább, mert Dr. Matlekovits azon érdemét, mely szerint a kérdésben forgó tárgy rendszeres kezelése és előadása mellett a szorgalommal egybegyűjtött anyagot az ő bizonyításának czéljaira ügyesen értékesítette, nem tartózkodunk elismerni. Dr. Matlekovits bevallja, miután előzőleg a biztosítási ügyre vonatkozó állami beavatkozás kérdését futólag tárgyalta, s egyszersmind történeti fejlődésének vázlatát adta, jelesül megállapította azt, hogy a legtöbb német államban és a sveiczi cantonok nagyobb számában csakugyan még a közvetlen vagy legalább a közvetett biztosítási kényszer fenáll, hogy más országok, mint Norvégia és Dánia, legújabb időben a biztosítási kényszert a szabad verseny elvével fölcserélték s hogy ismét más országok, mint például Anglia, Frankhon, Ausztria és Magyarország a biztosítási kényszert soha sem ismerték, mindezek után bevallja és elismeri, hogy az állami biztosító társulatok határozottan történeti jogosultsággal birnak s egyúttal maga is kijelenti,miszerint a német államokban található szilárd épitkezési mód, leginkább ezen intézetek befolyásának tulajdonítandó. Különösen pedig azt mondja: »Az előnyök, melyek az állami biztosítással karöltve jelentkeznek, következők: Az állami tűzbiztosítás által a legszerényebb épületek, melyek többnyire helyzetük vagy építkezésüknél fogva a biztosításra nézve igen nagy koczkázattal járnak, szintén biztosittatnak. Közgazdasági és társadalmi szempontból pedig ezen épületek biztosítására nagy súlyt kell fektetni. Ezen épületek tulajdonosai többnyire az épületeken kivül alig birnak egyéb vagyonnal, s ha leég, teljes nyomorrra jutnak; az épületek pedig nagy tűzveszélyességük következtében nagyon is ki vannak téve a tűzkároknak s így ezen épületekre nézve a biztosítás igen kedvező eredményű. Társulatoknál és magánvállalati biztosítóknál ily épületekatűzveszélyesség koczkázatához képest magas biztosítási dijak mellett vétetnek csak fel biztosításra, miáltal