Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1877 / 14. szám - A budapesti ügyvédi kamara véleményadása a telekkönyvi rendtartás javaslata fölött
— 112 — nem maradhat, ha igényét a meghallgattatásra belértéke által legitimálja. A helyes kormányzás feltétele a közvélemény léte és követése; a történelmi államfejlődés és szellemi munkaosztás odavezettek és azt igénylik, hogy a kormányzat minden ágára vonatkozólag különös szakértő' elem, a közvélemény irányzója, képződjék. Ez elem befolyása népképviseleti alkotmány mellett, hol a törvényhozók mint olyanok qualifikátióval nem bírnak, kétszeresen szükséges a kormányzati feladatok szaporodásával és bonyolódásával szemben, melyek beható ismeretére szaktanulmány és szakgyakorlat mind nélkülözhetlenebbekké válnak. Az ügyvédség szellemi és erkölcsi képesitettsége a jogszolgáltatási törvényhozás tájékozására s a jogigazgatás ellenőrzésére magából hivatása természetéből folyik. Az ügyvéd érintkezik folytonosan a jogélettel, melyben a felek jogkeresletét és az állam jogkinálatát közvetíti; az ügyvéd tapasztalja első és gyakran egyedül a jogrend hiányait és visszásságait; ő ismeri a védtelen s a nem eléggé oltalmazott jogos érdekeket, a gyakorlati jogszükségleteket; ő ismeri a bajok okait, a jogvalósitás nehézségeit, az igazságszolgáltatás közegeinek tulajdonságait; ő ítélheti meg az elméleti eszmény megvalósítható terjedelmét, a reform valószínű hatását; ő kénytelen a hiány pótlására s a bajok orvoslására mindennapi foglalkodásában, mely mindig ösztönző, nem gépies, segédeszközre gondolni. A gyakorlati jogalkalmazás ily segédeszközeinek kincstára, melyek a törvények számos hiányát pótló tudományos apparátust képeznek, a jogi képzelmek, hasonszerüség stb. alakjában, ügyvédi találmány. Az ügyvédség jogalkotó hivatásának történelmi bizonyitékát a római remek jog fejlődése képezi, mely kiválóan a római ügyvédség érdeme; az inductiv módszer s a gyakorlati szellem, melyben az ügyvédek természetszerűen eljártak, adta meg évezredes alkalmazhatóságát e jognak, melynek gazdag concret anyagát ők létesítették, melyből az iskolák utóbb csak az elveket elvonták és általánositották. A szellemi tehetség és miveltség tekintetében tehát kétségkívül a mi ügyvédségünk is képes törvényhozási magaslatra emelkedni és tanácsadó szerepét méltóan betölteni. Végre mindenütt egyesek a kezdeményezők s a testület csak tekintélyének súlyát kölcsönzi az érvényesült egyéni eszmének. Az erkölcsi képesítettséget illetőleg fényes alkalma nyilik a karnak restitutio famae s azon traditio elismerésének kivivására, mely szerint az ügyvédség nem csak kenyérkereset, hanem »honos«, köztisztség is. Tudjuk, mily hajlandó a miveletlen, gyanakodó tömeg oly tévkövetkeztetésre, mely szerint azért, mert valamely osztályban egyik és másik egyén gaz, minden hason-foglalkodásuak szintén az volnának. Nagyon rövidlátó politika, mely ily nyers, népszerű előítéletnek hódolva, osztályok álláspontjából indul ki, és az ügyvédséget is mint valami középkori iparczéhet tekinti, mely kizárólag saját, bár nem jogosult osztályérdekeit érvényesíteni törekszik. A politikai haladás épen az, hogy mindinkább fejlődik az egyes osztályok s az egész társadalom érdekei azonosságának öntudata, és hogy ennélfogva a közös érdek mint gyúpont körül társult erők mind öntudatosaidban szolgálnak egyszersmind az egész társadalom czéljainak. S igy a kar érdeke s a közérdek találkoznak az ügyvédség óhajtott befolyásában a jogszolgáltatásra is. Maga az ügyvédség érdeke nem csak az azt épen gyakorló embereké, hanem minden jogtanácsra s jogvédelemre szoruló polgáré, tehát a mai bonyolult jogviszonyok és ügyvédi kényszer mellett a szó szoros értelmében közérdek. Másrészt senkinek sincs közvetlenebb érdeke a helyes igazságszolgál tatásban, mint az ügyvédnek, ki egész életét annak terén tölti. Az ügyvédség függetlensége végre biztositja befolyásának tárgyilagosságát. Azt hiszszük, hogy igazságügyi politikánk tapogatódzó kísérletei lehetetlenek volnának, ha erélyes szakvélemény ellenezné ezeket és irányozná azt. Mozgékony párttekintetek ellensúlyozója az állandóságot és pártfölöttiséget igénylő igazságügy terén csak ily független, a közvéleményt irányzó, szakértő közeg lehet, melynek óvást emelnie kell, valahányszor az igazságügy egyetemes szent czélja ellenére a pártpolitika eszközévé lealacsonyittatik. Ez volna azon nemes igazságügyi politika, melyre a törvény az ügyvédséget felhívja. De nemcsak nógató szó, hanem alkotó tett szükséges; az önsegély, hol államsegély nincs. Nem elég roszalni; ha szükséges, kell jobbat teremteni. Másnak kicsinyítésére leghatályosabb eszköz Schopenhauer szerint: >nagyobbnak lenni«. Dr. DelV Ad ami Fezsu. Szemle. Budapest, apr. 3. Az » Ellenőr* hosszabb czikksorozatot indított meg a büntető-törvényjavaslat azon részeiről, melyeken a jogügyi bizottság módosításokat tett, s a bizottság működése felett megelégedését fejezi ki. Szívesen csatlakoznánk elismeréséhez, de — nem tehetünk róla — ki kell mondanunk: mi azt láttuk, hogy a jogügyi bizottság működésében — különösen az utóbbi ülések alatt — egyik baklövés a másikat követte. Nem szólunk mulasztásairól; a hibákat, melyeket a törvényjavaslatban meghagyott, már nem is kívánjuk neki bűnül felróni. De módosításai nagy ügyetlenségre mutatnak. A lopásnak olyan definitiót adtak, hogy a szerint elitélhető lopásban bárki, (csak egy csekélységet, az eltulajdonítás jogellenességét feledték ki a körülírásból). A sikkasztás definitióját, mely a javaslatban is tagadhatlanul gyenge volt, eldobták és átvették a definitiót Pauler tankönyvéből, mely csak a reábízott dolgokat öleli fel; holott ma már minden joghallgató tudja, hogy Pauler difinitiója mellett a sikkasztok legnagyobbrészt kibúvhatnának a büntetés alól. Még furcsábban bántak el a büntetési tételekkel. Nem fogott ugyan rajtuk az indokolás abbeli erőlködése, miszerint bebizonyítsa, hogy azon hézagok, melyekel a testi I sértésnél, a lopásnál, a sikkasztásnál és a csalásnál 1 annak idejében kimutattunk, csak elméleti subtilitások. Ok — gyakorlati ösztönüknél fogva — nagyon jól belátták, hogy a vétség-büntetés maximumának és a bűntett-büntetés minimumának érintkeznie kell. De annyi bátorságuk még sem volt, hogy a börtönbüntetés minimumát egy évről félévre leszállították volna, (a mint a szakirodalom egyhangúlag követelte), hanem inkább ráadták magukat egy Procrustes-féle műtétre és megnyújtották a vétség büntetését félévről egy évre; igy nemcsak hogy semmit sem enyhítettek a bűntett büntetésének tulszigorán, hanem a vétség büntetését is, mely eddig megfelelő volt, oly szigorúvá tették, hogy most már a javaslat e tekintetben is túlmegy a miénknél sokkal szigorúbb birói praxisra alapított osztrák javaslaton. A testi sértéseknél ezt ugyan nem merték tenni, hanem hoszszas hányásvetés után a testi sértés vétsége és büntette közt egy külföldi törvénynek helytelen lefordításával valami hermaphrodita-félét teremtettek : a s u 1 y o s testi vétséget! S ezt nálunk a kor és a tudomány színvonalán álló codifikátiónak nevezik. Aphorismák a perrendtartásból. A ptrdtás 344. §-ának b) pontja az esetben, ha az elsőbirósági feltétlenül marasztaló Ítéletet a másodbiróság is helybenhagyta, felperesnek kielégítési végrehajtáshoz ad jogot. Már most ezen két egybehangzó Ítélet ellen alperes a harmadbirósághoz felebbez; ezen felebbezés a ptrdtás 287. §-a értelmében a végrehajtást nem gátolván, természetesen az árverést sem függeszti fel, és a befolyandó vételárt felperes mint ügynyertes fél szépen zsebre rakja. Kérdem én: mi történik akkor, ha a harmadbiróság mindkét korábbi egybehangzó Ítélet megváltoztatásával felperest keresetével elutasítja ? Alperes a ptrdtás 380. §-a értelmében felperes ellen visszvégrehajtást vezet. De vajon nyujtott-e biztositékot a törvény a végfolyamatban nyertes ügyfélnek az iránt, hogy esetleges visszvégrehajtásának a kívánt eredménye meglesz ? Szó sincs róla. Vegyünk egy gyakorlati esetet. N. felperes egy tönkrejutott börseáner, kiuek egy 10,000 frtos perecskénél egyebe nincs. O ezen pert egy jó hirnevü társulat ellen folyamatba teszi, és — mit tán maga sem hitt volna — első- és másodbiróságilag feltétlenül meg is nyeri. Már az elsőbirósági feltétlenül marasztaló Ítélet folytán alperesi társulat, nehogy a bizt. végrehajtás ellene tényleg foganatba vétessék, a 10,000 frtot járulékaival együtt birói letétbe helyezi. Most jön a másodbirósági helybenhagyó ítélet, — mire azután a két egybehangzó feltétlenül marasztaló ítélet alapján a szegény felperes a ptrdtás 344. §-ának b) pontja értelmében a letéteményezett pénznek kezeihez leendő kiutalványoztatását kéri. Ezt elrendelik, és felperes a pénzt megkapja. Erre fogja magát a szegény — pardon, most már pénzes — felperes, kit e peren kivül már semmi sem csatolt hozzánk, »adieu Magyarország*, megy Amerikába jobb hazát keresni. A mi alperesi társulatunk — azon tudatban, hogy Themis istenasszony nem azért vak, hogy az igazságot meg ne lássa — sehogy sem tudván ezen igazságszolgáltatásban megnyugodni, igazait tovább keresi a harmadfokú bíróságnál. S íme mi történik ? Felperes keresetével feltétlenül elutasittatott. Most már a társulat megnyerte a pert elvben, de tényleg elveszítette. A 10,000 írtját soha többé nem látja. Nem arezon csapása-e ez az igazságnak ? Vagy egyáltalán nem volna megengedve a felebbezés két egybehangzó ítélet ellen a harmadbirósághoz, vagy pedig, ha meg van engedve — mint tényleg meg is van —, ugy legyen bár joga a nyertes felperesnek az ügyet egészen az árverési stádiumig vinni, sőt még árverelni is szabad legyen, de megengedni azt, hogy felebbeztetvén a harmadbirósághoz, az ítélet, ennek határozathozatala előtt magát a befolyt, vagy már előbb biztositásilag deponált öszszegből tényleg kielégítse, az merően ellenkezik az igazság követelményeivel. Addig mig valamely ítélet rendes jogorvoslattal megtámadható, az végérvényesnek nem tekintkető. Már pedig azt, hogy a két egybehangzó ítélet ellen beadott feleb-